Két napig észre sem vette a rozsdás, használaton kívüli postaláda fedelénél kikandikáló képeslap tetejét, csak mikor már eláztatta egy rövid, nyári zivatar, és a betűk éles feketéje, kontúrtalan szürkévé fakult, akkor pillantotta meg, és vette remegő, májfoltos kezébe. Sosem kapott levelet, újságot nem járatott, villanya, gáza nem volt. A parlament látképe, mögötte giccses, fáradt-sárga naplemente, a műanyag fólia szélei felkunkorodva és az ázott színek elkenve alatta. Határozott, cirádás betűkkel, Apuka, 20-án dolgom van arrafelé, délelőtt beugrom, beszélnünk kell.

Kétszer hibázni

A nap még éppen csak elkezdte sugaraival a ragadósra ázott földet pásztázni, rózsapír és búzakalász színre festve az ég alját, máris érezhető volt jótékony melege, az öreg görnyedt hátán langyosra hevítette a vászon mellényt. A kerék- és patanyomok sűrű dagonyává változtatták a büszke tölgyekkel és búsan bólogató fűzekkel szegélyezett keskeny földutat, halvány sávja éppen csak látható volt a sűrű növényzetben, néhol már kerülgetni kellett az erőszakosan felfelé törekvő göcsörtös gyökereket, a síkos iszap minduntalan kisiklott az öreg gumicsizmás lába alól, ilyenkor a vaskos, munkabíró ló kantárjába kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. Néha a kocsi elakadt a sárban, hő, húzzad te, gyerünk, egyetlen határozott rántás, és a kerék panaszos nyikorgás és cuppanás kíséretében kiszabadult a fogságból. Nehéz volt a teher, a kis faros kanca is fáradt már, de még messze volt a cél, előbb a napraforgómezők végtelenje, aztán a kusza, gazdátlan akácerdő, majd egy éles jobb kanyar után a mocsárrá aljasodott, tónak is csak úri kedvében nevezhető láp, a hangos brekegéssel és az iszapban lassan haldokló apró halak csapkodásától kísérve, végül a házak mögött végig, rá a betonútra és a falu végén az utolsó előtti házig. Gyí, csapott kedvesen a kanca farára, siessünk, sok még a dolog máma.

Két napig észre sem vette a rozsdás, használaton kívüli postaláda fedelénél kikandikáló képeslap tetejét, csak mikor már eláztatta egy rövid, nyári zivatar, és a betűk éles feketéje, kontúrtalan szürkévé fakult, akkor pillantotta meg, és vette remegő, májfoltos kezébe. Sosem kapott levelet, újságot nem járatott, villanya, gáza nem volt. A parlament látképe, mögötte giccses, fáradt-sárga naplemente, a műanyag fólia szélei felkunkorodva és az ázott színek elkenve alatta. Határozott, cirádás betűkkel, Apuka, 20-án dolgom van arrafelé, délelőtt beugrom, beszélnünk kell. Az öreg szíve félrevert, mint a templomtorony harangja, mikor a vasárnapi misére kongat, és az a részeges Pista még a szombat esti bódulattól mámorosan belecsimpaszkodik koszos kötele végébe. 32 éve várta ezt a napot, várta, és tudta, türelemmel kell lennie, mert elérkezik egyszer. Egyszer megbocsát a gyerek. 19-én délután egyensúlyozott a pincébe, kezében cirádás, karcos alumínium tálcán habos tetejű sütemény, a szomszéd Margitka sütötte, áldott kezű asszony az, a gyerek imádja az édeset, örülni fog. Letakarította az asztalt, és viaszkosvásznat tett fel, sokáig kereste, már nem emlékezett rá, hol is tartotta az asszony annak idején. Az évek alatt a hosszú állásban szigorúra élesedett hajtások mentén apró hajszálrepedések jelezték, egyszer minden felett eljár az idő. Sokáig lapogatta, simogatta, de az anyag nem akart engedelmeskedni. 1938-as dohányszínű, porladozó, madzaggal átkötözött Szabad Föld köteget tett rá, az majd kisimítja reggelig.

A nap már magasan járt a horizonton, és erejét fitogtatva a mocsár feletti sűrű, hajnali párafelhőn áttörve megcsillant az iszaptócsákon. A lápos rész egyre sűrűbb lett, a ragadós dagonya olyan áhítatosan csimpaszkodott az öreg csizmájába, mint a magát kövérre szívó kullancs a kutyában. A kerék megint elakadt, a kis faros kanca minden erejét beleadva nekifeszült a kocsirúdnak, és nagyokat prüszkölve próbálta kirántani a sárból. A sűrű barna massza lassan átfolyt a küllők között. Az öreg nehéz, szálkás pallót emelt le a kocsiról, és a hátsó kerék elé dugta, hő, na most húzzad, de az meg se mozdult. A vaskos ló hátán a verejtékcseppek apró gyémántként csillantak meg a délelőtti fényben. Gyí, azanyád, húzzad, húzzad, gyötörte a kancát, de mindhiába, mint a magával rántó örvény, a kocsi egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban, már a kerékagyat is ellepte. Az öreg kétségbeesetten emelte tekintetét a vakítóan kék égre, tenyerével ellenzőt formázott a kalap karimája alá, már 11 felé jár, állapította meg, nagyon köll sietni. Maga is nekivetette a hátát a kocsinak, majd hamarosan tompa puffanással, fenékkel érkezett a sárba, vászonmellényével végigszántva a kiálló pallók éleit, apró szálkák százait plántálva az anyagszálak közé.

Az autó óvatosan tolatott fel a keskeny földhídra, mindkét szélénél leszakadás a sárgálló kutyatejjel borított árok felé. Az 50 éves, vizenyős tekintetű, sűrű bajuszt viselő férfi kiszállt, és csípőre tett kézzel, szétvetett lábakkal megállt a kiskapu előtt. Szemét végigjártatta a lábazatnál ledőlt vakolatú kis házon, a gaz felverte virágoskerten, ahol annyiszor bújt el a fojtóan édes illatú tulipánok és jácintok között az apja elől, kezében szorongatva a már félig üres borospoharat, hogy mohó kortyokban igya ki belőle a bordó, savanykás-száraz nedűt, karcolta a torkát, és a fele mindig az állán cseppent alá, de akkor is megszerezte. Mire szőke feje elárulta, és ráakadtak, már késő volt, az üres pohárral már a virágföldet merte a kerítés tövében egyre tekintélyesedő kupac tetejére. Mosolyognia kellett, ha arra gondolt, már felnőttként nem kedvelte az alkoholt, a szilveszteri táncos mulatságok kötelező velejárójaként lehajtotta a pohár pezsgőjét, hogy ezzel aztán egy évre teljesítse is kötelességét az apja öröksége felé. Kiakasztotta a láncot, és behajtotta a kiskaput, a lepergő festékdarabok izzadó tenyerére ragadtak, nadrágjába törölve próbált megszabadulni tőlük. A lepattogzott kövű teraszon megrohanták az érzelmek, a szőlővel felfuttatott tartóoszlopba kapaszkodva levegőért kapkodott, és tisztán látta maga előtt az édesanyja kicsavarodott testét, ahogy félig a lépcsőn, félig a kifakult teraszkövön feküdt, sápadt arcával és kilazult kontyával, barna szemében halálfélelem. A kis szőke fej megszeppenten bólintgat felette, ritmusosan, ahogy a zokogás parancsolja. A nő lábainál vöröslő vértócsa éktelenkedett, a száraz föld szomjasan itta el. Szaladj ki a földre, szólj apádnak, hogy jöjjön gyorsan, baj van a babával, elhaló hangját alig értette, de már rohant is, végig a mocsár mellett, a gazdátlan akácosnál, el a napraforgómezőknél, és közben rázta a sírás, nyelte a keserű könnyeket, bukdácsolt, és a felvert porral sárrá keveredő nyálát és könnyeit törölgette apró ökleivel. Kérlelte aznap reggel, ne menj ma ki apuka, anyuka nem érzi jól magát, ma megszülethet a kisöcsi. De nem hallgatott rá, befogta a lovakat, és kihajtott a földekre, sokáig bámult utána, amíg már csak kerekek által felvert porfelhőt látta, ahogy lassan oszladozni kezdett a látóhatár felett.
Mire a halálba hajszolt lóval hazaértek, az apja mögött ült, és szorította a derekát, az édesanyja már nem élt. A kórházban kiemelték belőle a meg nem született kisöcsit, és egy koporsóban temették el őket az örökké szeles, műanyag virágoktól terhes faluvégi temetőben. Szeles idő volt aznap is, dühödt rohamai szétdúlták a gondos kezek által összeállított koszorúkat és csokrokat, és lesodorták az ősz, borvirágos orrú pap fejéről a kalapot. Apuka szorította a kezét, és végig egy szót sem szólt, nem ejtett könnyet, nem rendezett jelenetet.

18 évesen elhagyta a szülői házat, és felé sem nézett többet, szűnni nem tudó haraggal élt a szívében, megnősült, családot alapított, és karriert csinált, de sosem volt boldog, és mindig elvágyott valahová. De az idő minden sebet begyógyít, az öreg is mindig ezt mondta, és a dühnek csillapodnia kell. A felesége aztán elvált tőle, és újra férjhez ment, a gyerekek felnőttek, és hirtelen egyedül találta magát. De még mindig elvágyott. Csak ekkor értette meg hová.

Az öreg a sárban kucorog, fejét a két repedezett tenyerébe temeti, és álmodik. A faros kanca türelmetlenül topog, az öreg mormog valamit, amire a ló megnyugszik. A nap átfordul a horizonton, sugarai gyengéden simítanak végig a fekete filckalap karimáján. Késő délutánra jár az idő, és a kocsi még mindig a sárban rostokol, tán ki se szabadul máma. A gyerek türelmetlenül az órájára tekint, és a poros udvar simára csiszolódott kavicsait rugdossa, már nem néz a diófa ágaira akasztott rozoga hintára, nem néz a falnak döntött, tükörsima nyelű gereblyére, és nem néz a fekete, tátott szájként meredő tyúkól bejáratára sem. Hirtelen megfordul, és sietős léptekkel a pincéhez üget, leszalad a lépcsőn, igyekszik nem a dohos, penészes falakhoz érni. Megcsapol egy hordót, és karcos üvegpohárba habzó bort enged. Mohón kortyol bele, forgatja egy darabig a szájában, majd visszaköpi, és a poharat a hordó tetejére helyezi. Kettesével szedi a lépcsőfokokat, pókháló akad a hajába, de nem törődik vele. Beül az autóba, és elhajt. Az öreg felemeli a fejét, és hallgatózik, de csak a békák kitartó brekegését hallja. Feláll a sárból, és átöleli a kis faros kanca nyakát, na, gyí, húzzad, jó kislány, csak még egyszer.