Libbenő papírfalatot pöccint a família grillsütőjébe, épp a mustáros karajt nyaldosó lángok közé, majd kikapja, tovaröpíti egészen a legközelebbi erdőig, ahol hanyag mozdulattal a szárazságtól zizegő avarra hajítja a gyújtóst. A felcsapó tűzkígyók közt menekülni képtelen fatörzsek szűkölnek kétségbeesetten.
Velünk, emberekkel szeret a leginkább kitolni.

Ámokfutó

A Tavasz tébolyult tombolásba kezd. Váratlan elszabadulása után, minden előjel nélkül, hirtelen csap le a gyanútlan halandókra. Első áldozata a bárgyú hóember, felfogni sincs ideje, hogy eljött a vég. Először csak sárgásbarna latyakká változtatja, majd percek alatt olvad bele a környezetébe szegény. Lukas lábas, rothadó répa jelzi nyughelyét. Persze az ámokfutónak ez korántsem elég. Robog tovább, eddig csendesen pihenő rügyek most recsegve hasadnak útja nyomán, rekedten füttyögő, visongó madarak kórusa kíséri énekével őrületét. Alulöltözött embereket csábít a tóhoz, hogy aztán hirtelen a felhők mögé rejtse a gyengécske Napot, a népek pedig majd prüszkölhetnek hetekig, és mire a megfázást kihevernék, ő a markába vihorászva virágra fakasztja az összes allergén növényt, nehogy egy pillanat is elteljen hapci nélkül. Más virágok részegítően illatozó porait beszippantva pedig eszünket veszítjük. Atlétatrikós, érdes kezű munkások füttyentenek korosodó ügyvédnők után, magas épületek állványzatainak biztos fedezékéből. Biciklisfutárok csapnak gyanútlan családanyák fenekére a bevásárlóközpont parkolójában, ábrándos tekintetű diáklányok galacsinná gyűrt szerelmi vallomásokkal hajigálják a jóképű földrajztanárt.
Kikelet azonban ezt a fajta mulatságot elég hamar megunja. Gondol egyet, a felesleges hólevet lecsorgatja a hegyeken, egyenest a patakba. Duzzasztja, növeszti, míg az ki nem önt medréből, elmosva az ültetett kukoricát meg a tyúkólat, és ha ez megvan, locsol bele még egy kis esőt is, hogy a víz körbenyalja az emberek házát, beleszivárogjon a falaikba, alámossa az alapokat, és ha még össze is sikerül dönteni néhány kulipintyót, az aztán az igazi móka! Egyre aljasabb terveket forral. Azzal szórakozik, hogy manipulált méhecskéket küld a talpunk alá, és mikor bekövetkezik az ütközés nem is tudja hitelen, hogy a kamikazét kacagja ki jobban, vagy a feldagadt lábút illetőt, akiből jobb esetben még allergiás rohamot is kivált a csípés. Megmutatja a vérszomjas szúnyognak az ablakunkra ellene felszerelt hálón fellelhető egyetlen aprócska lyukat és betessékeli rajta, hogy miután vérünket ontotta elégedetten zümmögjön a fülünkbe hajnalig. És az ereje egyre csak nő, az időjárás már egy csettintésére is az ő úri kedve szerint alakul. Ezzel visszaélve kánikulát melegít, a szabadba kergetve minket, aztán egy mozdulattal cikázó villámokkal rajzolja tele az eget, amik felhasítják a sűrű fekete felhőket ránk zúdítva rothadó szagú, állott esőcseppek ezreit. Ha menekülnénk, kivillámozza a fát, ami alá behúzódtunk, lezuhanó ágával beveri házaink ablakát, száguldó szelével letépi tetejéről a cserepeket, ernyőinket, sátrainkat egyszerűen csak felkapja és elszelel velük, majd ha már elég messzire vitte, ráejti egy éppen arra vacogó példány fejére. És csak nem hagyja abba a szemtelenkedést. Az özönvíz után kiszárítja a földet, magvaikból egy szebb élet ígéretével előcsalogatott növények most tikkadtan kókadoznak, egykori harsogó zöldjük épphogy sárgállik még, mi pedig rogyadozó lábbal vonszoljuk nekik a teli kannákat, vödröket. Gumicsővel spricceljük a vizet a füvekre mindhiába, mire a földhöz érhetne, a ravasz Tavasz elszippantja és csak a fullasztó, ragacsos pára marad utána. Elszívja a virágok lélegzetét is, és még erősebbé válik. Felveszi a Nyár álnevet, és újabb gonosz terv megvalósításához lát. Libbenő papírfalatot pöccint a família grillsütőjébe, épp a mustáros karajt nyaldosó lángok közé, majd kikapja, tovaröpíti egészen a legközelebbi erdőig, ahol hanyag mozdulattal a szárazságtól zizegő avarra hajítja a gyújtóst. A felcsapó tűzkígyók közt menekülni képtelen fatörzsek szűkölnek kétségbeesetten.
Velünk, emberekkel szeret a leginkább kitolni. Fesztiváljainkat összesározza, a villamossíneket meggörbíti, mardossa bőrünket perzselő leheletével, kiszippantja a plakátok színeit. Még azon is csak kacarászik, hogy piacról hazafelé tartó nénik esnek össze a hőségben, zuhantukban elejtett szatyrukból szétgurulnak a palacsintának szánt tojások, roppan a héjuk, sercegve sülnek a forró aszfalton. Buszok bőrülését tapasztja meztelen combunkhoz, izzadt utastársak testét préseli a miénkhez. Nem győzzük magunkba és magunkra önteni a folyadékot, aszalódunk, száradunk, fél napokat töltünk vízben ezredmagunkkal, bőrünk fehérre ázik, ám szomjuk, melegünk mégsem csillapodik egy pillanatra sem. És mikor már nem bírjuk tovább, mikor a ricsaj, a zaj, a nyüzsgés és a kín már fokozhatatlan, mintha csitulni kezdene. Mintha alábbhagyna a fullasztó hőség, a madarak sem ordítanának akkora hanggal, mint korábban, a fű lassabban burjánzana a kertben. Semmi kétség, az Ősz közelít, komótosan, megfontoltan. Tavasz persze megretten tőle, kapkodni kezd, hibát hibára halmoz, erejét rohamosan veszíti, már nincs hatalma a megnyugvó természet fölött. Még tesz egy két halvány kísérletet, de immár csak dacból, ő is tudja, vége a rémuralomnak. Észrevétlenül kullog el más tájakra, hogy kipihenje a vereség szégyenét, és erőt gyűjtsön egy újabb őrült ámokfutáshoz.
Csend telepszik a tájra, a nyugalom lassan szétterjed, végre visszatért minden a rendes kerékvágásba a tomboló téboly után. Fásult emberek kóvályognak a hűvös, szürke alkonyatban, köd takarja előlük a világot. Komoly fák lógatják ágaikat, és azon morfondíroznak, meglett, koros, ezer vihart megélt létükre hogyan viselkedhettek vihogó kamaszként hónapokon át. Szégyenükben elsorvasztják és lehullajtják miden levelüket, őrületük legutolsó emlékeit, és azok surrogva, gondoskodón takarják be a szundikálni készülő földeket. A madarak némán járkálnak, felcsippentik csőrükkel az elhagyott magvakat, aztán elvonulnak vackaikba altatótrillákat költeni. Mi pedig behúzódunk túlfűtött szobáinkba, elővesszük a majd fél éve lehajított könyveinket, pokrócba csomagoljuk nyúzott végtagjainkat, sóhajtunk egy nagyot, és átkapcsolunk a vegetatív üzemmódunkra. Ránk fért már. Végre csend van. Végre pihenhetünk. Én biztos nem csinálok egy darabig semmit. Legfeljebb építek egy hóembert. Láttam valahol egy lukas lábast…