E. Bártfai László: A csend köznapi felfogása

A csendet csak a nők tartották félelmetesnek (négyen), egyértelműen 'magány, egyedüllét' értelemben használva a szót, míg a férfiak kimondottan kívánatosnak ítélték a csendes egyedüllétet (heten), nyugodt otthoni szöszmötölést, fülsiketítő barkácsolást, tétlen másnapos önmegtalálást értve rajta. Egy óvodás kisfiúnak (a „mintában” három gyerek volt) a kérdésről Weöres Sándor Száncsengő (1931) című verse ötlött az eszébe – „csönd-zsákból hangot lop” –, s rögtön hozzáfűzte, mit kér a Mikulástól. Egyedül ő ragaszkodott ahhoz, hogy szavait jegyezzem fel.

E. BÁRTFAI LÁSZLÓ 

A csend köznapi felfogása

Lajoskám, téged senki se hibáztat, senki se okol. Nem tudod, hogy mennyi kétszer kettő, és kész. De azt biztos tudod, mi az, hogy csönd.1

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő (1985)

Aromo nem fogalmi meghatározást várt Szörnyeteg Lajostól, akiről köztudott volt, hogy nem lángész. Amikor a legjobb szívű behemót azt válaszolta, hogy „igen, azt tudom”, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl nyomban rávágta: „Nahát, akkor maradjál csöndben!” Aromo ügyesen csőbe húzta Lajost, de arra talán még ő sem gondolt, hogy – mintegy mellékesen – a csend műveleti (operacionális) meghatározásával szolgált: A tisztáson akkor van csend, ha Lajos befogja a száját. Aromo nem kérdezősködött. Pontosan tudta, mi az, amit Lajos tud, és mi az, amit nem tud. Első, kijelentésnek álcázott parancsára kisvártatva felcsattant valódi parancsa. A csendet kérésnek ugyanis – Georg Henrik von Wright szóhasználatával – az az alkalmazási feltétele, hogy zaj van.2 Aromo azonban nemcsak azt tudta, hogy Lajos mit tud, hanem azt is, hogy mire képes, mire nem. Lajos szóban forgó képessége – hallgatni tudása – ezúttal is a megszólalástól való kényszerű tartózkodás cselekedetében, azaz szája befogásában öltött testet. Ha Aromo számtantanár lett volna, nem mezei nyúl, megkérdezte volna Lajostól, mennyi kétszer kettő. Megkérdezte volna, noha tudván tudta, hogy még a legkisebb mérvű pedagógiai derűlátás is oktalanság lenne. 

A fogyasztói szokások megismerésének igénye a XX. század tízes éveitől vált általánossá a nagyüzemi gyártók körében, az attitűdvizsgálatok a húszas években kezdődtek meg, a politikai közvélemény-kutatás a harmincas évektől terjedt el. A szociológiában az igazság keresésének tudományos célkitűzését nagyrészt felváltotta a megrendelésre végzett haszonelvű tevékenység. A kérdőíves módszerek előtt furcsa módon egy kivételes gondolkodói teljesítmény tárta szélesre a kaput. Max Weber kimutatta, hogy az értékelő állásfoglalások nem igazolhatók tudományosan, de az egyes értékelő állásfoglalások a tudományos vizsgálat tárgyává tehetők. Vallásszociológiája példaadó elemzések egymásból kibomló végtelen sora, azzal pedig a döntéselméletet előlegezte meg, hogy vázlatosan kidolgozta a világnézet-elemzés logikai-empirikus eszközeit. Megfogalmazása szerint „a módszertanilag helyes társadalomtudományi bizonyítás akkor éri el célját, ha egy kínai is helyesnek ismeri el”,3 mégpedig attól függetlenül, hogy etikai normák vizsgálatáról (értékítéletekről) vagy tényszerű körülmények megállapításáról (tényítéletekről) van-e szó. 

Alfred Tarski lengyel logikus felismerte, hogy az igazság fogalma nem határozható meg a köznyelvben. Az igaz mondat kifejezést tartalmilag helytálló és logikailag szabatos módon definiálta Az igazság fogalma a formalizált nyelvekben című tanulmányában, amely 1933-ban jelent meg anyanyelvén, majd 1935-ben németül. Már a Bevezetésben leszögezte, hogy nem áll szándékában az igaz kifejezés hétköznapi jelentésének beható elemzése, mert „minden olvasónak megvan a maga kisebb vagy nagyobb mérvű intuitív ismerete az igazság fogalmáról”, csak azt jegyezte meg, hogy „kizárólag az igazság ún. »klasszikus« felfogásában rejlő intenciókat” próbálja kibontani, majd emlékeztetőül ArisztotelészMetafizikáját idézte: „Hamis az, amikor azt mondjuk arról, ami van, hogy nincs, vagy amikor arról, ami nincs, azt mondjuk, hogy van; igaz pedig az, amikor azt mondjuk arról, ami van, hogy van, vagy amikor arról, ami nincs, azt mondjuk, hogy nincs.”4 

1936 júniusában az Egyesített Tudomány második, Koppenhágában rendezett nemzetközi kongresszusán parázs vita kerekedett Tarski definíciójáról. Azt vitatták meg, hogy helyes értelmezése-e az igazságnak, és még azt is kétségbe vonták, hogy megfelel az arisztotelészi felfogásnak. A résztvevők másképpen emlékeztek vissza arra, hogy ki és miért vetette fel egy empirikus vizsgálat szükséges voltát. Egyesek szerint Otto Neurath, mások szerint maga Tarski bátorított egy norvég fiatalembert arra, hogy végezzen felmérést az igazság fogalmáról.5 Dániából hazatérve Arne Næss egy csíptetős írómappával és kérdőívekkel felpakolva járta Oslo utcáit, és arról faggatta a járókelőket, hogy mit tartanakigaznak. A lelkes ifjú fűvel-fával kitöltette kérdőívét, vizsgálatát nem előzte meg módszertanilag komolyan vehető mintavételi eljárás. A kérdőíves módszer akkoriban már nem volt teljesen ismeretlen, de filozófiai kérdések eldöntésére még senki sem alkalmazta. 1938-ban egy könyvet adott ki ’Truth’ as Conceived by Those Who Are Not Professional Philosophers címmel. 

A filozófusokat korábban nem érdekelte, hogy az általuk taglalt kérdésekről miképpen vélekedik az „utca embere”. Næss viszont a filozófiában járatlanokkal, elsősorban fiatal felnőttekkel töltette ki kérdőívét. A 250 fő válaszaiból azt szűrte le, hogy a mindennapi gondolkodást az igaz és a hamis szó használatának legalább 13 egymással versengő változata jellemzi. Tarski igazságfogalma ugyan nem áll ellentétben a hétköznapi elképzelések egyikével-másikával, de nem az egyetlen, csak egy a sok közül. Azigazságnak, az igaz szónak a felmérés tanúsága szerint nincs a józan észen alapuló felfogása, legfeljebb a józan észen alapuló felfogásai vannak. Ezért az igazság megfeleléselmélete – tudományos műszóval: korrespondenciaelmélete – sem tarthat igényt az igazság józan észen alapuló felfogása megtisztelő címre. Næss ennél óvatosabban fogalmazott, egy példával élt: „Ha egy olyan intézetet irányítanánk, amely a nem filozófusok viselkedését figyelné meg, és a szervezet élén egy diktátor állna, akkor talán levonhatnánk egy fölöttébb általános következtetést arról, hogy a filozófiában járatlanok mit tartanak igaznak.”6 

Tarski 1944-ben jelentette meg Az igazság szemantikus felfogása és a szemantika megalapozása című tanulmányát, melyben logikai eszköztár igénybevétele nélkül fejtette ki elképzeléseit, és az őt ért bírálatokat is megválaszolta. Næss könyvére hivatkozva elutasította, hogy hozzájárult volna a Melyik az igazság helyes felfogása? tárgykörben folytatott terméketlen vitához. „Bele kell törődnünk, hogy itt nem egy, hanem több fogalommal van dolgunk, melyeket egyazon szó jelöl. … A zavart egyszer s mindenkorra elkerülendő, megállapodhatnánk abban, hogy e különböző fogalmakra különböző terminusokat használunk.”7 Az igaz(ság) szó ekkor az ismert teóriák – korrespondenciaelmélet, koherenciaelmélet, pragmatikus felfogás – közül csak az egyikben volna alkalmazható. A filozófiában járatos Tarski alighanem leplezte csalódottságát, logikai-matematikai ösztönére hagyatkozva mindössze annyit mondott, hogy még azt sem bánná, ha nem az általa képviselt felfogásra esne a választás. A döntést azonban nem bízta volna a filozófiában járatlanokra, egy diktátorra pedig semmiképpen sem. 

Úgy vélte, hogy ebben a kérdésben kizárólag az igazságelmélettel foglalkozó tudósok véleménye vehető komolyan, akiknek egy jövőbeni igazság-konferencián kell kötelező érvényű többségi határozatot hozniuk. Ám még a vágyott monoszémia (egy szóalak – egy jelentés)8 sem kezeskedik azért, hogy mindig ugyanaz az intuíció húzódik meg egy szó vagy kifejezés használatának hátterében. Næss felmérése arra hívta fel a figyelmet, hogy a filozófiában járatlanok intuíciói különböznek abban a tekintetben, hogy mit tartanak igaznak vagy hamisnak. A megkérdezettek eltérő nézetei a politikai demokrácia véleménytagozódására emlékeztették, melynek ellenpéldája a diktatúra, ahol mindenről csak egyetlen vélemény foroghat közszájon. Tarski felfogása ezzel szemben arisztokratikus, mert csak egy szűk réteg (igaz, nem született előkelők, csak egy hivatásrend) többségi véleményét tekintette volna mérvadónak, a közvetlen demokráciát legfeljebb a szaktudósok körében elfogadhatónak. Különös, de ismeretelméletük természetét végső soron mindketten alkotmánytani, politikatudományi vagy szociológiai fogalmakkal ragadták meg. 

Næss empirikus szemantikája a manapság olyannyira divatos experimentális filozófiát előlegezte meg. „A kísérleti filozófusok kérdőíves felméréseket végeznek arról, hogy a laikusok hogyan vélekednek a filozófusok által citált esetekről. Az eredmények sokkolók” – állapította meg Forrai Gábor Filozófiai intuíciók és az experimentalista kihívás című tanulmányában.9 Szemléltetésül néhány vizsgálat eredményeit ismertette, melyek attól függően mutattak statisztikailag szignifikáns eltéréseket, hogy a válaszadók nyugat-európaiak vagy távol-keletiek, kínaiak voltak-e. Az etnoepisztemológia követői ezekre a felmérésekre alapozták új keletű tudományukat, mely szerint Max Weber kínaija nem feltétlenül ismeri el helyesnek a nyugati társadalomtudomány módszertanilag helyes bizonyításait. Más kérdőíves vizsgálatok alanyai pedig attól függően mutattak statisztikailag szignifikáns különbségeket, hogy magas vagy alacsony gazdasági-társadalmi státusúnak számítottak-e, amit a szemfüles marxisták a szocioepisztemológia mellett hozhatnak fel érvként. S hasonló módon vethetné meg az alapját valaki a megismerést nemek szerint vizsgáló geneoepisztemológiának, avagy a Kicsi Sándor András tollára illő gasztroepisztemológiának, amely példának okáért a konyhai gázplatnin sütött bundáskenyeret, illetve a titkos fűszerkeverékkel ízesített homárlevest fogyasztók intuícióinak számottevő eltéréseit tanulmányozná. 

A filozófusok intuícióhoz fűződő viszonyáról a közelmúltban összeállított kötet előszava így határozta meg a fogalmat: „Az intuíció az igazság közvetlen felismerését jelenti, olyan betekintést a dolgok természetébe, amely látszólag független a tapasztalati bizonyítékoktól.”10 Az a módszerré finomodott gyakorlat, mely szerint a filozófiai elképzeléseknek ki kell állniuk a hétköznapi intuitív ítéletekkel való egybevetés próbáját, alighanem egyidős a filozófiával, de az analitikus filozófiára különösen jellemző. A kísérleti filozófia eredményei azonban megkérdőjelezték, hogy az intuíciók alkalmasak lehetnek a filozófiai elképzelések ellenőrzésére. Ha nincsenek antropológiai univerzálék, akkor az intuíciók sem egyetemesek, nem erősíthetik meg, de nem is érvényteleníthetik a filozófiai következtetéseket. Nemes László ekként fogalmazta meg lehangoló helyzetértékelését: „A filozófia önképe és tényleges gyakorlata között … egyfajta diszkrepancia áll fenn. A filozófia racionális reflexióként szereti felfogni önmagát, miközben … alapvetően intuíciók mérlegelésében áll működése.”11 

A filozófiai elméletek ennek értelmében merőben a kontempláció és az intuíció hozadékai. Forrai Gábor mégsem ennyire borúlátó. Megítélése szerint a helyzet nem reménytelen, bár felhőtlen bizakodásra sem ad okot. Elemzésében élesen elválasztott egymástól két esetet: 1. a filozófiai elképzeléseknek meg kell felelniük az intuícióknak, és 2. a tudományos elméleteknek meg kell felelniük a kísérleti eredményeknek. S e két szempont nem mindig érvényesíthető a másik megsértése nélkül: „Egy nagyon egyszerű elmélet szükségképpen ütközni fog intuícióinkkal, ha pedig valamennyi intuíciót tiszteletben akarjuk tartani, elméletünk ad hoc szabályok szedett-vedett gyűjteménye lesz. Ha ki akarjuk egyensúlyozni a két szempontot, elengedhetetlen, hogy bizonyos intuíciókat visszautasítsunk.”12 Példaként a klasszikus logikát, a materiális kondicionálist (implikációt) említette, amely szöges ellentétben áll a logikában járatlanok nézeteivel. Csaknem mindenki értetlenül csóválja a fejét, amikor tudatják vele, hogy a logikában a hamis előtagú, igaz utótagú kifejezések igaznak számítanak. 

Az intuíció független a tapasztalattól, látszólag nincs köze az öt érzékhez. Néhány filozófus azonban csak az intuitív tudás közvetlenségére utal meghatározásában, az érzéki tapasztalat hiányát nem tartja szükségesnek megemlíteni.13 A csend eredendően akusztikai jelenség, de sajátos, nemleges tapasztalat: „És mit jelent a csönd, ha nem a hang hiányát?”14 A csendet az élesen halló emberek sem hallják, csak azt tudatosítják, hogy nem hallanak semmit. Az akusztikus csendről alkotott vélemények nem lehetnek intuitív ítéletek, mert a csend minden halló embernek gyakori tapasztalata. Ám az, hogy egy érzékei teljes birtokában lévő ember mit ért egy érzékelést kifejező szón vagy kifejezésen, csak közvetve kapcsolódik az érzékeléshez, akár intuitív ítéleteket is fűzhet hozzá. Ráadásul a poliszémcsend szó a külvilág állapotaként zajtalanságot jelent, lelkiállapotként viszont rendszerint békességet, nyugalmat. Füst Milán egy protozeugmával sűrítette egybe a két jelentést: „Most csend van a fülemben és a szívemben.”15 

Platón a Theaitétoszban arra figyelmeztetett, hogy van olyan igaz vélemény, amelyik nem tudás, ezért úgy egészítette ki a meghatározást, hogy a tudás igazolt igaz hit.16 Több mint kétezer év múlva, 1963-ban Edmund L. Gettier amerikai filozófus egy kevesebb mint ezer szóból álló írásban bizonyította, hogy ez a definíció nem minden esetben felel meg a valóságnak.17 Az állításokhoz kapcsolódó, úgynevezett propozicionális tudás meghatározása ezért kiegészítésre szorul. A tudás más válfajait viszont nem érintik közvetlenül ellenvetései. Kétségtelen tény, hogy a nyelvi kompetencia is egyfajta tudás. Az, hogy valaki tud magyarul, a tudás fajtái közül éppúgy a jártasságok közé sorolódik, mint az, hogy tud olvasni vagy úszni. Az anyanyelvi beszélők egyaránt tudnak magyarul, a szókimondó éppúgy, mint a szűkszavú vagy a szószátyár. Az alapszókincshez tartozó csendszót minden anyanyelvi beszélő helyesen használja, legfeljebb a saját szóhasználatáról nem képes hitelt érdemlően beszámolni. 

Pierre Bourdieu A közvélemény nem létezik című előadásában három hallgatólagos előfeltevés igazságát kérdőjelezte meg. A három posztulátum így foglalható össze: 1. Mindenkinek van véleménye; 2. Valamennyi vélemény egyenértékű; 3. Mindenki egyetért abban, hogy mely kérdéseket érdemes feltenni.18 Tisztában volt azzal, hogy az egymásba fonódó három előfeltevés tagadása számtalan ember demokratikus érzelmeit sérteni fogja, de azt is tudta, hogy álláspontjával nehéz érveket szembeszegezni. A közvélemény-kutatás legfontosabb feladatát annak az illúziónak a megteremtésében látta, hogy létezik közvélemény. Jómagam a választási hadjáratok megtévesztő kérdezési stratégiájával, a feltett kérdések szándékosan részrehajló kijelölésével nem foglalkoztam. Azt sem állt szándékomban megítélni, hogy az utca emberének a kvantummechanikáról vagy akár az igazságról vallott nézetei – Bourdieu kifejezésével – „a koherencia követelményeinek eleget tevő véleménynek” tekinthetők-e. Csupán azt szerettem volna megtudni, hogy a mai magyar nyelvhasználók mit értenek a csend szón. 

S ez éppen olyan eset, amelyre Bourdieu megállapításai nem érvényesek. Ha az embereket a szóhasználatukról kérdezik, 1. mindenkinek van véleménye. Mivel a kérdés az alapszókincs egyik elemére vonatkozik, 2. minden válasz egyenértékű. Többnyire 3. érdekesnek tartják a feltett kérdéseket. A kérdező oly módon is a másik bizalmába férkőzhet, hogy a maga javára fordítja Hilary Putnam szociolingvisztikai hipotézisét, a nyelvi munkamegosztást,19 s ha úgy adódik, őszintén megvallja, nem tudja, mit jelent egy szó, amelyet a megkérdezett használ. Jó példa erre a szókincs perifériájáról a dózni('cigarettásdoboz'), dübel ('csavar beillesztésére szolgáló hüvely', másként tipli), düzni('fúvóka, porlasztócső') sorozat. A szótárkészítőt és a nyelvhasználót egyaránt a megfelelés (korrespondencia) kényszere hajtja. Az értelmező szótárak szerkesztői a nyelvhasználat gondos tanulmányozásából szűrik le a szavak jelentését, az igényesebb nyelvhasználókat pedig a szótár igazítja el a helyes szóhasználatot illetően. A szótár készítése alapvetően deskriptív, használata preskriptív tevékenység. 

Először 2007 őszén faggattam kötetlen beszélgetésekben ismerőseimet. Az interjúkészítés szokásos nehézségeivel – idegenségérzet, feszélyezettség, a beszédmód megváltozása stb. – nem kellett megbirkóznom. Kávéházi kérdezősködésem – noha kérdőívet nem állítottam össze – jellegét tekintve inkább emlékeztetett Næss felmérésére, mint a kísérleti filozófusok eljárására. Azt akartam megtudni, mit értenek csenden, s nem egy filozófiai problémával, például valamelyik Gettier-esettel kapcsolatban késztettem őket határozott állásfoglalásra. A célzott beszélgetések során mindössze arra ügyeltem, hogy A magyar nyelv értelmező szótárában található csend szócikk római számmal elkülönített jelentéseinek, arab számmal megkülönböztetett jelentésárnyalatainak ismeretében a megszabott mederbe tereljem a szót.20 A szócikk három jelentését a következőképpen egyszerűsítettem: 'zajtalanság', 'nesztelenség', 'nyugalom'. 

A kísérleti színhely megválasztása szerencsésnek bizonyult. A kávézóban a vendégek túlnyomórészt ismerik egymást, állandóan jártatják a szájukat, s még a legfurcsább kérdéseket is magától értetődőnek tartják.21 Ötven ott időző embertől kérdeztem meg, mit ért csenden, volt köztük rokkantnyugdíjas és államtitkár, cukrász és könyvtáros, költő és adóbehajtó, nyelvész és gépészmérnök (kétharmaduk férfi, egyharmaduk nő), négyötödük egyetemet vagy főiskolát végzett. Túlnyomó többségük a fővárosban élt, csupán hárman vidéki nagyvárosban, négyen pedig határon túli magyarok voltak. A férfiak a harminc-, negyven-, ötvenévesek, a nők a húsz- és harmincévesek születési cohorsába tartoztak. Miután biztosítottam őket arról, hogy nem esnek otromba tréfa áldozatául, egyetlen kivétellel mindannyian válaszoltak. Senkit sem szakítottam félbe, ha abbahagyta, nem nógattam. Türelmesen figyeltem, de jegyzeteket akkor és ott nem készítettem. 

Először mindenki a csend alapjelentését öntötte szavakba: „Nincsen semmi zaj.” „Nincs lárma.” „Tök kuss van.” Úgy egytizedük körben forgó meghatározással élt. „Amikor csend van.” Háromötödük békés, nyugodt környezetről, lelki megnyugvásról is beszélt: a magasabb társadalmi státusúak szinte kivétel nélkül háborítatlan nyugalomról (madárcsicsergés, tengerparti naplemente stb.), míg az alacsonyabb társadalmi státusúak zömmel megnyugvásról, a lélek csendjéről. A csendet csak a nők tartották félelmetesnek (négyen), egyértelműen 'magány, egyedüllét' értelemben használva a szót, míg a férfiak kimondottan kívánatosnak ítélték a csendes egyedüllétet (heten), nyugodt otthoni szöszmötölést, fülsiketítő barkácsolást, tétlen másnapos önmegtalálást értve rajta. Egy óvodás kisfiúnak (a „mintában” három gyerek volt) a kérdésről Weöres Sándor Száncsengő(1931) című verse ötlött az eszébe – „csönd-zsákból hangot lop” –, s rögtön hozzáfűzte, mit kér a Mikulástól. Egyedül ő ragaszkodott ahhoz, hogy szavait jegyezzem fel. 

Az évek során néhányan elmaradtak, ketten meghaltak, sokan törzsvendéggé váltak. Mindannyian tudták, mivel foglalkozom, miről írok körükben esténként. 2016 telén ismét ötven embert faggattam a csendről, huszonötöt másodjára; közülük csak hatan említették, hogy egyszer már kérdeztem őket. A nemek aránya nem változott, a végzettség is hasonlóképpen alakult, nagyrészt most is fővárosiak voltak, egyötödük viszont külföldön dolgozott, csak látogatóban járt idehaza. A férfiak közül ki-ki átlépett a következő életkori cohorsba, a nők viszont javarészt kicserélődtek, továbbra is a húsz- és harmincévesek közül kerültek ki. A csendet a hatvan feletti férfiak (heten) is félelmetesnek tartották, de a fiatal nőkkel ellentétben nem 'magány, egyedüllét', hanem 'üresség, betegség, halál' értelemben. Azt fejtegették hosszasan, hogy képtelenek elviselni a csendet. 

Léha kérdezősködésem nem volt haszontalan. A beszélgetések során figyeltem fel arra, hogy a csendben van és a hallgat 'nem beszél' csak részleges szinonima. A vizsgálatba bevont férfiak egyike, miután lekéste a vasárnapi ebédet, másnap fásultan közölte: Az asszony nem állt szóba velem, a fedőket csapkodta, az edényekkel csörömpölt, majd dühödten porszívózott. Magyarán: hallgatott, de éktelen zajt csapott. Másodikként említem, pedig csak később ébredtem rá, hogy a nesztelenség fogalomköre (elrejtőzés és becserkészés, lopakodás, a lélegzet visszafojtása stb.) szemantikai vakfoltnak bizonyult. Alighanem azért, mert a meghitt poharazgatás, az önfeledt fecsegés egyáltalán nem emlékeztet a darwini létharcra. Még azok sem említették, akik valóban a csatatérről érkeztek, mert nemzetközi munkáltatójuk összekovácsoló tréning gyanánt paintballra fizette be őket. 

Mindenki egyetért azzal, hogy a Csend van az erdőben és a Zaj van az erdőben állítások közül egyszerre és egy helyen csak az egyik lehet igaz. Beszélgetőtársaim azonban acsend 'békesség, nyugalom' jelentését kifejtve gyakran mondtak afféléket, hogy Csend volt, csak a tücsök ciripelt / a madarak énekeltek stb. A Csend volt, csak a … hallatszottmondatséma arra utal –, hogy a mindennapi nyelv nemcsak az üres, a zaj hiányával meghatározott (teljes) csendet ismeri, hanem a tartalmas, azaz bizonyos fokig „zajos” (részleges) csendeket is. A teljes csendek között akusztikai értelemben nem lehet különbséget tenni, csak a részleges csendek lehetnek kisebbek vagy nagyobbak. Fonológiai hasonlattal élve a teljes csend bináris, a részleges csend graduális jegyekkel írható le. Voltaképpen ez a felismerés szolgált a Teljes, részleges és viszonylagos csend című tanulmányom alapjául.22 

Az igaz(ság)ból egy is elég, a csendből viszont több sem sok. A csend metonimikusan motivált poliszémia.23 A szó 'zajtalanság' és 'lelki béke' jelentése egyaránt természetes negatívum, gyakran járnak együtt, és a külső csend sokszor eredményez lelki nyugalmat. Ady Endre egyik újságcikkében a nyári este varázsos hatalmáról tudósított: „a természet csendje néha-néha az én szívemben is nyugalmat teremt”.24 Ám a külvilág csendje nem mindig hoz lelki megnyugvást, lelkiállapotként a szó jelentése olykor az ellenkezőjére – 'békétlenség, nyugtalanság' – fordul, mint Tóth Árpád Jöjj, vihar! (1911) című költeményében: „Csak ez a csend, e tespedt ájulat rossz / Csendje ne volna!” Ady Endre egy oksági kapcsolatról számolt be, míg Tóth Árpád a maga változást szomjúhozó nyugtalanságát vetítette ki a lélek tájaira emlékeztető külső világra. 

Jegyzetek 

1 Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985. 147. 

2 Georg Henrik von Wright: Norm and Action. A Logical Enquiry (1963). International Library of Philosophy and Scientific Method (Ed. Ted Honderich). Routledge & Kegan Paul, London and Henley, 1977. (V) 70. skk. 

3 Max Weber: A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása” (1904). Fordította Józsa Péter. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. (I) 16. 

4 Alfred Tarski: Az igazság fogalma a formalizált nyelvekben (1933). Fordította Máté András és Ruzsa Imre. In: Alfred Tarski: Bizonyítás és igazság. Válogatta Ruzsa Imre. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1990. 56. és (1) 59–60. 4. j. – Arisztotelész (Metafizika. Γ, 1011b, 27.) szavait is a Tarski-tanulmány első részét magyarra átültető Máté András tolmácsolásában, s nem Halasy-Nagy József vagy Ferge Gábor közkézen forgó fordításában idéztem, mert filológiailag kissé pontatlan megfogalmazása jobban illeszkedik a szövegösszefüggésbe. 

5 Vö. Siobhan Chapman: Language and Empiricism, After the Vienna Circle. Palgrave Macmillan, Basingstoke, 2008. (6) 113. és Joseph Ulatowski: Ordinary Truth in Tarski and Næss. In: Joanna Odrowaz-Sypniewska–Adrian Kuzniar: Uncovering Facts and Values. Poznan Studies in the Philosophy of the Sciences and Humanities. Brill Academic Publishers, Ghent [Belgium], 2016. (3) 74. skk. 

6 Arne Næss: ’Truth’ as Conceived by Those Who Are Not Professional Philosophers. Skrifter utgitt av Det Norske Videnskaps-Akademi i Oslo. II. Hist.-Filos. Klasse 1938. No. 4. Jakob Dybwad, Oslo, 1938. 72. 

7 Alfred Tarski: Az igazság szemantikus felfogása és a szemantika megalapozása (1944). Fordította E. Bártfai László. In: Tarski: Bizonyítás és igazság. 1990. (II. 14) 338. 

8 A nyelvészetben Charles Ruhl honosította meg a monoszémia kifejezést. Sokat vitatott első hipotézise értelmében minden szónak csak egyetlen jelentése van. Ám ha felütünk egy értelmező szótárt, az elénk táruló lappár sokszor az ellenkezőjéről tanúskodik: néhány szócikk szinte áthatolhatatlan poliszém dzsungelként indázódik egybe. A szembeszökő ellentmondást második hipotézisével próbálta áthidalni: ha egy szónak több jelentése van, akkor ezeket általános szabályok kapcsolják össze. Vö. Charles Ruhl: On Monosemy. A Study in Linguistic Semantics. State University of New York Press, Albany, 1989. (1) 4. – A logikában és a matematikában azonban évezredek óta alapvető követelménynek számít, hogy – Tarski szavaival – „különböző fogalmakra különböző terminusokat” használjanak, azaz gondosan ügyelnek arra, hogy egy kifejezés egy és csakis egy dolgot jelöljön. 

9 Forrai Gábor: Filozófiai intuíciók és az experimentalista kihívás. In. Forrai Gábor (szerk.): Filozófiai intuíciók – Filozófusok az intuícióról. L’Harmattan, Budapest, 2013. (2) 131. – Bővebben lásd Joshua Alexander: Experimental Philosophy. An Introduction. Policy Press, Cambridge–Malden (Massachusettes), 2012. 

10 [Forrai Gábor]: Előszó. In. Forrai (szerk.): Filozófiai intuíciók, 2013. 7. 

11 Nemes László: WEIRD filozófia? – avagy kik is azok a filozófusok, akiknek az intuícióiról beszélünk? In: Forrai (szerk.): Filozófiai intuíciók, 2013. (1) 110. 

12 Forrai Gábor: Filozófiai intuíciók és az experimentalista kihívás . In. Forrai (szerk.): Filozófiai intuíciók, 2013. (3) 133. 

13 Vö. például Alvin I. Goldman: Philosophical Intuitions: Their Target, Their Source, and Their Epistemic Status.Grazer Philosophische Studien, Vol. 74. 2007. No. 1. (3) 4. – Az amerikai filozófus több intuíciótipológiát ismertet tanulmányában. 

14 Aurelius Augustinus: Vallomások (Kr. u. 397–398). Fordította Városi István. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982. (XII. III) 383. – Az eredeti: et quid est esse ibi silentium nisi sonum ibi non esse? 

15 Füst Milán: Denevérek (1946). In: Füst Milán: Összegyűjtött elbeszélései. I. Öröktüzek. Sajtó alá rendezte Petrányi Ilona. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2003. 161. 

16 Theaitétosz azt fejtegette Szókratésznek, hogy „a megindokolt igaz vélemény maga a tudás, a megindokolatlan viszont kívül esik a tudáson”. Platón: Theaitétosz (Kr. e. 368 körül). Fordította Kárpáty Csilla. In: Platón összes művei. II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. (201c) 1043. 

17 Vö. Edmund L. Gettier: Lehet-e a tudás igazolt hit? (1963). Fordította Forrai Gábor. In: Forrai Gábor (szerk.): Mikor igazolt egy hit? Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium,          Budapest, 2002. 31–33. 

18 Vö. Pierre Bourdieu: A közvélemény nem létezik (1973). Léderer Pál fordítása. Szociológiai Figyelő, (ú. f.) 1. évf. 1997. 1–2. sz. 136. k. 

19 Vö. Hilary Putnam: The Meaning of ʻMeaningʼ (1975). In: Hilary Putnam: Mind, Language and Reality. Philosophical Papers 2. Cambridge University Press, Cambridge, 1982. 228. k. 

20 Bárczi Géza–Országh László (főszerk.): A magyar nyelv értelmező szótára (1959, 1960). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 1979. I. 862. és III. 67–69. 

21 Köszönet illeti a Kamara Kávézó megértő közönségét, akik több kísérleti filozófiai és kognitív nyelvészeti felmérésnek is alanyai voltak. 

22 E. Bártfai László: Teljes, részleges és viszonylagos csend. Dunatükör, XIII. évf. (38. megj.) 2015. nyár, 66–84. 

23 Mégpedig pszeudorendszeres, metonimikusan motivált poliszémia. Vö. Pethő Gergely: A nem rendszeres poliszémiajelenségek kognitív háttere. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXI. Tanulmányok a kognitív szemantika köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. (1.3.1) 144. k. és (2.2.2) 154. k. 

24 Ady Endre: Nyári estén (1898). In: Ady Endre összes prózai művei I. Újságcikkek, tanulmányok (1897–1901). Ady Endre összes művei. Összeállította Földessy Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955. 29.