A civilizáció vége

–  Nem tudná elhallgattatni a gyerekét? – súgnak össze a hátunk mögött, éppen azzal a hangerővel, hogy még halljuk, nemkívánatosak vagyunk a helyen. A hely éppen egy étterem, ahol az emberek ennének, beszélgetnének, megpihennének, de jön a gyerek, jövünk mi, a család, a társadalom motorja, alapegysége, sejtje, atommagja, legkisebb közös többszöröse, a jövő záloga, aki megzavarja a nyugalmukat. Minket meg zavar a zavaruk. Szinte kínosan ügyelünk arra, hogy ne is próbáljunk védekezni. Feszengünk miattuk, mert nem tudják, vagy egyszerűen elfelejtették, hogy egy gyerek természetes velejárója a sírás és a hiszti.

Egy gyerek csak akkor nem hangos, amikor éppen alszik, vagy egy véletlennek köszönhető együttállás következik be nála. Amikor nem éhes, nem jön a foga, nem kell az akarat fejlődését elősegítő elkerülhetetlen lépéseket megtenni, amikor nincs melege, nem fázik, nem zavarja a ruha ki nem vágott bilétája, a pelenka rosszul visszahajtott fodra, amikor nem zavarja valamelyik váladéka, amely azt jelzi, hogy minden rendben van vele. A gyerek a maga zavaró körülményeivel együtt él teljes életet, és mentegetőzni ezért éppen olyan, mint amikor az éhség miatt beülünk egy étterembe, és a rendelés helyett azt mondjuk, hogy bocsánat.

– Le kell önteni hideg vízzel, és jól megverni! – tanácsolja a hatvan körüli nő a buszon. A módszer sikerre vezetett nála, jelenti ki büszkén, és lenéző pillantásával végigméri a nyolcadik hónapban lévő feleségemet, aki a tömött széksorok mellett állva első gyermekét próbálja nyugtatni, miközben fél kézzel bontja a túrórudit.

– Otthon kellett volna megetetni – dörmög mögöttünk egy férfi, és ilyenkor csak az anya belenyugvó pillantása fogja vissza bennem a gazembert, az ösztönapát, aki éles szavaival könnyen nekiugrana a másiknak.

– Minek nekik a második, ha az elsővel sem bírnak? – csapja meg egy baráti beszélgetés a fülemet a buszút után, és egyre inkább azt érzem, hogy gyűlölnek minket az emberek. Nem szeretik az apaságomat. Nem szeretik, hogy gyerekünk van. Nem szeretik a családot. Talán nem szeretik önmagukat sem, hogy ilyenek. – Biztos a tízmillióra hajtanak – érkezik kissé késve a válasz, alig hallhatón, részvétet sugárzó mosollyal.

Lassan cihelődünk a bölcsőde felé az ónos esőben. Csúszkálnak a babakocsi-kerekek, a cipőtalpak, ingatag lábakon áll a jövő. Az ég és egy busznyi emberiség zúdította ránk haragját. Tűrjük-e a haragot, visszaszóljunk-e nekik? A csendes többség megért-e minket? Ilyen kérdések járnak a fejemben, miközben egyre tisztábban látom az újabb szakadékot az emberek között. Vannak a kisgyerekesek és a gyerekgyűlölők. Egyre többen vannak. A nyugati civilizáció kezdi kitiltani a kisgyerekes szülőket éttermekből és más helyekről. Ezt írja a sajtó, és talán éppen ebben keresendő a Nyugat valódi alkonya, nem pedig a háborúban, nem is a Zika-vírusban.

Holnapra elolvad a jégpáncél, autóval jövünk. Tavasztól őszig majd a kertben futkos a gyerek, csak néha nézünk ki a játszótérre. De ez sem jó megoldás. Mi vagyunk a társadalom alapegysége, sejtje, atommagja. Mi vagyunk a nyugati civilizáció múltja. Tessék legalább ezt az emlékművet tisztelni bennünk.  

Boldog Zoltán