Jelige: Átdobás

Novemberi éjszaka az Ugra-völgyben

 

 

Bekecses, kócos cigány fiú kuporog egy fiatal fenyő alsó ágai alatt a domboldalban. az utat figyeli. Mellette tarka korcs, kis termetű, rövid szőrű. Már se szeder, se áfonya, nadrágzsebéből fonnyadt, egybecsomózott citromfüvet szed elő, azt rágcsálja ötösével, amíg íz marad benne. A fenyő törzse kopasz és hosszú, mint a magányos, erdőszélre tévedt lucoké, koronáját féloldalasra szabta a keleti szél.

Az Ugra völgye szűk, a nap sugara nehezen ér földet a zaklatottan szabott hegyek közt.

– Ssssss, te – szól a kutyának, a fejét leszorítja. – Jár valami, nehogy vakkants!

Fekete ujjaival összefogja a kutya pofáját, maga felé fordítja, a szemébe néz.

– Sssssss! – suttogja.

Magányos alak közeledik a határ felől.

A kis szuka farokcsóválással jelez, érti a kérést. A fiú talpra ugrik és ered a lejtőnek. A tarka kutya előtte szalad. Jól látható ösvényt tapostak az oldalba. Pocok surran, megáll, hogy nézze a veszélyt, füle mögött az utolsó nyári kullancs gömbölyödik szürkén. Sem a kutya, sem a gyerek nem törődnek a menekülő egérrel. Ez a dolguk: jelenteni, ha mozgást látnak.

Az erdőbe érve süpped a fenyőavar a talpa alatt. A gyerek talpa kérges, nem érez semmit. Aljnövényzet nincs, a luc mindent kiöl maga alól.

– Édesapám, férfi a patakon lefelé! – kiáltja a fiú, amint eléri a tábort.

Két középkorú cigány ember guggol a parázsló tűz mellett. A tisztás szélén rongyos sátor az egyetlen gyertyán alatt. A fiatalabb férfi, magas, karcsú, mint a fűzvessző, a másik alacsony, sűrű, vastag borostával, konya, vállig hajló cigánykalappal hosszú haján. 

Nem tudni, honnét sodorta ide a gyertyánt a szél, de szürkén magaslik a fenyők között, az erdő szélét meghintette gyertyáncsemetével. A bozót rozsdás levelei tavaszig állnak, takarásában vert tanyát a cigánybanda. Két férfi, két gyerek, a tisztáson három ló. Apró, hegyi lovak, erős csánkkal, jó ízületekkel. Igénytelen fajta, a jászoldeszkát is megeszi télidőben.

– Ereszd a kutyákat – inti a sánta.

Két szürke kutya fekszik a nagy fa tövében. A magas cigány feláll, leoldja nyakukról a marhaláncot. A kutyák lomhán mozdulnak, a világosabb bundájú megrázkódik, körbeszagolja a tűzhelyet maradék után kutatva. Éjszaka szabadok, nappal amúgy is hevernének. Az őrszem a kis tarka korcs, hegyes fülekkel, nappal a domboldalban strázsál, éjszaka a tábort vigyázza. A kicsi kutya fél, minden neszre riaszt. A nagyok válogatnak, döntenek, érdemes-e megvizsgálni. Gazdag az ősz, medve nem háborgatja a tábort, a juhokat lehajtották már, farkas télen jár. A cigány, s a kutyája is csupán az embertől fél. Nem a román határőröktől, mert ez itt még Erdély, a határszél. A szuronyos, puskát viselő, egyenruhás magyar csendőröktől félnek, akik szemmel tartják a környező erdőket. A napokban egyre többet masíroznak föl-alá a patak mentén.

A kalapos is tápászkodik, indul a meder irányába. Erősen húzza a lábát. Hátraint a vékonynak, lépjen. Szó nélkül tűnnek el a fenyőben, előttük kocog a két kutya. Csimbókokban hintáz rajtuk a téli szőr.

Ismerik az erdőt, tudják, honnan látható végig a meder, a mellette kanyargó erdei út. A kutyák észlelik a mozgást, nekilódulnak, a sűrű fenyőn keresztül hallszik mély ugatásuk. Főnök int a karcsúnak. Az megáll. Ereszkedik a cigány a kutyák után. Odalent zúg az Ugra, zúdul egyik kőről a másikra, a keresztüldőlt, korhadó fenyőről frissen dőlt fenyőtörzsre. A cigány mezítláb. Száraz a november, éjszaka enyhe fagy.

– Né, egy zsidó – jegyzi meg a sánta hangosan.

A patak közepén, nagy kövön fekete férfi áll. Szakállas, szemüveges, kezében barna bőrönd, fején magas úri kalap. Az innenső oldalon csahol a két kutya. Füttyre abbahagyják, leül előbb az egyik, majd a másik a martban. A férfi áll a zúgó patakban, tekintete körbejár, de nem talál senkit. A kutyákhoz beszél, halk, mély hangon.

– Nyugalom, pajtás... Ügyes kutya, jó kutya.   

Szajkó reccsen a fenyőlombban.

– Mit keres a patakban, naccságos úr? – lép elő a kalapos.

A kutyák fordulnak, fejüket a tenyere alá dugják, mint akik elvégezték a feladatot.

– Jó estét – szólal meg a férfi.

Körülkémlel, lát-e még valakit. Nagy lépéssel ügyetlenül kilép a patakból. Cipőjén sár, nadrágszára térdig sáros.

– A faluba igyekeznék. Csíkba kellene jutnom... Holnap. Minél hamarabb.

– Heh. Az messze van innét, naccságos úr.

Hosszan vizsgálja a sánta a bőröndös jövevényt. Jól látták, amikor a csendőri felügyelet felkísérte a zsidókat a határra. De annak már három napja. Azt is hallották, hogy a románok visszazavarták őket. Mindent tudniuk kell. A vad sem úgy mozog, mióta csendőrök járják a fenyőt. A csapdákat át kellett helyezniük, mert az őzek elhagyták megszokott ösvényüket a patakra.

Inti a sánta a bőröndösnek, hogy kövesse. A két kutya legelöl. A bőröndös férfi mögé egy fenyőbokorból a vékony cigány lép. Az fél szemmel hátratekint és igyekszik a sánta után.

Az ösvényre kanyarodva kapaszkodnak felfelé a tisztásra. Keskeny ösvény, de láthatóan kitaposva. Patanyomok. A nap eltűnt a láthatárról. A levegő gyorsan hűl. A jövevény hol egyik kezébe veszi a bőröndöt, hol másikba. Távolságot tart, az ágak ne csapódjanak arcába. Hátra-hátrapillant a hosszú alakra, aki némán követi.

Az ösvényről kilátás nyílik a patak túloldalára, ahol a fenyők közt nyírfák aranylanak az esti homályban. A tábor vékony, kordában tartott füstje a fák közé húzódik. Hála a nagy gyertyánnak, a cigányok nem csak fenyővel tüzelnek.

A tarka korcs szalad eléjük. A bőröndös férfi igyekszik felmérni, hová került.

– Mondtam, hogy messzibbről hozzátok a fát – mordul a sánta cigány a tüzet őrző lurkókra.  

Amikor a rőzse felfogy, a gyerekek letörik a kiszemelt ágat, hagyják száradni, majd fejszével leütik. Térdig érő csonk marad utánuk, amiből tudni, hol, merre garázdálkodnak az erdőben.

– Eridj a lovakkal lefelé – szól a sánta a gyereknek.

A fiú szó nélkül indul, leakasztja a kötelet az ágról. A tisztáson a három kicsi ló emelt fővel várja, mikor indulnak inni. A meleg ősz dúsan csalogatja elő az utolsó sarjút. Szerencséjük van. Addig maradhatnak az erdőn lovakkal, amíg melegek a nappalok. A fiú megköti a vezérkancát, indul az ösvényen a sűrűbe. A két kicsi pej szorosan a nyomában.

A sánta inti a férfinak, üljön a tűz mellé. Darab sajtot nyom a kezébe, vászontáskát akaszt le a gyertyán ágáról, belekotor, két darab tenyérnyi kaparót, lapos, kovásztalan, vason sült cigánykenyeret húz elő. A táskát visszalógatja, a kenyeret összeüti, hogy a korom nagyját leverje, a sajt mellé kínálja.

– Köszönöm – bólint a zsidó, és apró darabokat törve enni kezd.

Harmadik napja az első étel fordul meg a szájában.  

– Milyen nap van ma, tudják az urak? – kérdi, amikor enyhül az éhsége.

A cigányok néznek. A kalapos a fejét csóválja. Nem tudják.

– Honnan való a naccságos úr? – kérdi a kalapos.

– Csíkból. Ott születtem.

– A tűz mellett megalhat a naccságos úr, csinálunk helyet, nézünk valami takarót, meg ne fagyjon – mondja a sánta.

– Köszönöm. 

Pattan a fenyő a tűzön, messze száll, füstcsíkot húz a szikra a félhomályban. A jövevény nadrágszára vizes, közelebb húzódik, lábát a meleg kövek felé nyújtja. A magas cigány a parázs szélére krumplit vet. Bottal igazgatja, ne égjen meg. Ahol jobban fellángol a tűz, onnan odébb tolja.

A két nagy kutya elhever. A tarka szuka az ösvény felé kapja a fejét. Szürke lófej bukkan elő a fenyőből, nyakára borulva a fiú. Kipányvázza a kancát a gyertyánfa alá. A két pej közelebb húzódik a fényhez, a cigányok háta mögött harapja a vékony szálú erdei füvet. A magas cigány guggolva piszkálja a krumplit.

A jövevény eszegetés közben számolgatja, hány nap, hány éjszaka telt el, hány helyen éjszakázott, mióta a kézbesítő bezörgött a paranccsal. Huszonnégy csíkszeredai zsidó család fejét szólítja fel Éder ezredes, hogy déli tizenkét óráig száz pengőnyi közmunka-díjat a város kasszájába befizessenek. November negyedike. Igen. Ezerkilencszáznegyven november negyedike, mormolja magában Mihály.

Délután kettőkor érkezik a sasos boríték. Hogyan fizetni délig?

Albrecht főhadnagy, városparancsnok helyettes hivatalába idézik a családfőket, mivel a felszólításnak nem tettek eleget. Fél órát kaptam, hogy a városi pénztárba befizessem az összeget, ismétli Mihály. A pénztáros nyugtát egyikünknek sem adott. Félek, elfelejtem a dátumokat. November nyolcadikán reggel újabb száz pengő befizetésére köteleznek. Majd szólnak, hogy déli egy óráig mind pakoljunk össze, mert deportálnak a városból. Csendőr kísér haza, hogy annyi holmit elvegyünk, amennyit magunkkal bírunk vinni.

Mihály a bőröndre néz. A tűz fényében csillog a harmat a sima bőrön.

– Családja van-e? – kérdi a sánta cigány.

A zsidó nem felel. Másfél éves gyermekét nem szöktethette. Egyedül vágott neki a rengetegnek, hogy segítséget szerezzen. Valakinek meg kell hallgatnia, mi történt velük. Valakinek ki kell hoznia éhező feleségét, gyermekét. Nem lehet, hogy ilyen történjen magyar állampolgárral. Kémkedés gyanúja miatt! Apám a háborúban a magyarok oldalán védte a hazát, a nyolcvankettes székely gyalogezredben, kitüntetéssel tért haza. Hányan életüket vesztették! Nem lehet, hogy valaki ne emeljen szót értünk. A háború után a románok kifosztották a zsinagógát, a fürdőt, az előimádkozó lakását. A tórákat román zsidó katonák menekítették ki. De most a román is ellenség. A magyar is. A székely még inkább.

Nézi a cigányokat. Sóhajt.

– Az erdőben maradtak – mondja halkan.

Vakkant a tarka kutya, hegyes füle az ösvény felé mutat. A zsidó felkapja a fejét.

– Szarvas megy a patakra – legyint a cigány vezér. – Itt jár el egy nagy bika.

A szürke kanca magasra emelt fejjel figyel. Horkant.

Mihály maga alá húzza a lábát. Cipőjéről kézzel tördeli a sarat.

– Hogy kerülnek Csíkból idáig? – kérdi a sánta. – Te, szedd ki azt a gallyat, me’ igen lángol – inti a magasnak, aki a krumplikat téringeti a parázs szélén.

A görbe hátú cigány elhúz egy lobogó fenyőágat, a fűbe forgatja. Fehér füst csap fel.

– Vonattal hoztak Középlokra – felel a férfi.

– Miért? – kérdi a cigány.

– Át akartak hajtani Romániába. De a románok puskával térítettek vissza háromszor egymás után.

– De miért? – kérdi a sánta újra.

A jövevény torkában gombóc. Széttárja a karját. Szólni nem tud. Apja Galíciából jött, de itt élnek ötven éve. A fűrészüzem hat székelynek adott munkát, amíg a gépeket be nem kellett szolgáltatniuk. Ditróból Csíkba költöztették őket. Szólnia kell a rokonoknak, mielőbb hagyják el a várost. Egyikük sem gondolta, amikor saját költségükön vonatra ültek, mi vár rájuk.

A sánta cigány a tűzbe mered. A szarvasbikára gondol. Amíg itt jár el inni, a csendőrök nem mozognak a patakon innen.

– Reggel a nagyságos úrnak el kell mennie – fordul a zsidó felé.

Mihály bólint. Tudomásul vette. Kezdi megtanulni. Egyebet se tett mostanában, mint tudomásul vett. Idáig jutott, az erdőig a belenyugvással. Étlen, harmadik napja. A többieket visszakísérik a faluba, gondolja. Hát már csak rájönnek, hogy odaát nem szívesen látnak minket!

A férfi hátrakapja a fejét. A rongyos pásztorkutya a könyökét szaglássza. A hirtelen mozdulatra odébb ugrik.

– Ne félj, pajtás, nem bántalak – szól oda a férfi.

A kutya eloldalog.

Az éjszaka szótlanul telik. A gyerekek alszanak. A jövevényt éjfél után elnyomja az álom. Hajnalban riad. A sánta ugyanúgy ül a parázs felett, mint amikor elaludt, kalapja mélyen a fejébe húzva. A kutyák hevernek. A kis, tarka szuka alszik.

Pirkadatkor végre körbetekint. A gyertyánfa alsó ágán fehér folt virít a kékülő hajnalban.

– Őz? – fordítja tekintetét a fára aggatott bőrökről a virrasztó cigányra.

– Az.

Cinege rebben. Kíváncsian közelít. Még kettő érkezik. Lengnek az fenyőágakon.

– Nem járnak jól, lehúzódtak a mezők felé – mondja a cigány. – Hat napja fogtuk az utolsót. Hamarosan lemegyünk innét. Szerencséje volt – néz a zsidó szemébe.

A cigány feláll, rugózik rossz lábára, hogy helyrecsússzon, költi a gyermeket. A tarka korcs ásít. Első két lábát előrenyújtja, farát hátratolja, úgy köszön a kászálódó vezérkutyának, nyújtózik. A fiú súrolja a szemét. A sánta krumplit kapar elő a forró hamuból, kezébe nyomja. Indul a gyerek a sűrűn keresztül a magányos luc alá, a lesre. Csak ha felért, lát a krumplijához. A vezér költi a másikat is, induljon lovakkal itatni, mielőtt nyílik az ég.

A fiú ásít. Eloldja a szürkét, megmarkolja haját a marján, átveti a lábát. Előrehajol, a kötőfékbe kapaszkodik, úgy fordítja a ló fejét az ösvényre. A két pej ballag utánuk.

– Délnek tartson – int a cigány.

Négy langyos, fekete héjú krumplit nyom a zsidó kezébe.

– Köszönöm – biccent a férfi. – Isten magukkal.

Mihály a lovak után ered. Addig sincs egyedül, gondolja. Majd a patakon halad tovább lefelé.

A fiú szempillantás alatt végez. A tarka korcs farkát csóválva kapja el az égett krumpli héjat.  A gyerek figyeli, ahogy a bátyja itat, majd azonnal fordul a lovakkal. Látja az éjszakai vendéget indulni lefelé a patak túlsó partján. Magához húzza a kutyát, tartson meleget. Az még szagolna ehető darabok után, nem ül meg a fiú ölében.

– Gyer’ ide, te! – mondja a gyerek vacogva és erősen megmarkolja a kutya nyakán a bőrt. A korcs felnyüszít, figyelmeztetőleg odakap. A fiú megmérgelődik, rácsap a kutya orrára. Az nem törődik a sértéssel. Fülét hegyezi. Az erdei utat nézi mereven.

A gyerek madzagot kap elő, gyors mozdulattal szorosan az orrára tekeri. Korán van még. Éhes kutya nem fogad szót. Délutánra megrakja a hasát erdei pocokkal, engedelmesebb.

A fiú közelebb húzódik a fatörzshöz, húzza a kutyát magával. Patkó koccan a köveken. A szűk úton két ló magasan tartott feje jelenik meg. Egyik sárga, másik fekete, fényes szőrű, szép paripák. Szíjak futnak szügyig, szájuk meghúzva. Morog a bekötött pofájú eb.

– Sssssss – súg oda a gyerek. – Ha nyikkansz, sapkát csinálok belőled...

A sárga ló nyaka sötétbe hajlik, megizzadt, szája habos. A szár ellen dolgozik, érzi a három cigány ló szagát. Vagy a gyerekét.

A nyeregben ringatózó csendőrök sisakján leng a kakastoll. Hátukon keresztben puska hosszú csöve, a ló hasa alá bal oldalt belóg a kard. Posztónadrág, csizma rajtuk. Villan a patkó vasa, ahogy a két ló kényesen emeli a lábát.

Bezzeg, ti nem fáztok, gondolja a fiú. Megvárja, tűnjenek el az út alsó szakaszán. Ülve marad, amíg a kis korcs megnyugszik. Kioldja az orrát, a kutya a farkát csóválja. Tudja, mi következik. A fiú feláll, indulnak a lejtőnek. Jeleneti kell, a csendőrök elhaladtak lefelé az úton, amerre a zsidó férfi vette az irányt.

 

xxxxxxx