A fordító kalandor

Gy. Horváth László az egyik legsokoldalúbb magyar műfordítóként részesült József Attila-díjban. Neki is köszönhető, hogy magyarul olvashatunk Woolfot, Updike-ot, Agatha Christie-t, Burgesst, Capote-t, Jerofejevet – és a névsor még hosszan folytatható. Múltról és jelenről, kihívásokról és felfedezésekről kérdeztük.

A fordító kalandor

– Úgy vélné az ember, műfordítóként József Attila-díjat kapni még nagyobb elismerés, mint íróként-költőként, hiszen kevesebb fordítót jutalmaznak vele, mint írót. A szakma is így vélekedik?

Egy műfordítónak tényleg a József Attila-díj a szakmai csúcs, meg is becsüljük nagyon, már csak azért is, mert írókkal, költőkkel kerülünk általa egy rangra, tehát olyan alkotókkal, akiknek külföldi pályatársait mi „csupán” kiszolgáljuk. A komoly műfordítók között nagyon nagy az ázsiója a díjnak, hatalmas megtiszteltetés. Számomra külön öröm, hogy az idei, kevesebb díjazott közé jutottam be, az eddigi tizenhárom helyett mostantól ugyanis csak heten vehetik át évente a József Attila-díjat.

– Sokan úgy látják, épp ezek miatt egy kicsit „igazságtalan” a díjazás rendszere. Ön szerint sem elég megbecsültek a fordítók Magyarországon? Vannak-e esetleg követendő külföldi példák?

Attól függ, hogyan nézzük. Az angolszász világban nem tudok elképzelni olyan fontos állami irodalmi díjat vagy kitüntetést, amelyet műfordító is megkaphatna. (Hilary Mantelnek és sok írótársának például CBE-je, OBE-je* van, de mondjuk Kosztolányi fordítója aligha számíthat ilyesmire.) Lehet, hogy máshol előfordul, nem tudom. Magánalapítású fordítói díjak, egyetemiek és egyebek persze vannak, ebben viszont mi tényleg vajmi keveset tudunk felmutatni. Ismereteim szerint nálunk egyetlen ilyen van, a Wessely-díj, amelyet az Európa Könyvkiadó hajdani irodalmi vezetőjének, Wessely Lászlónak a hagyatékából alapítottak (ő maga is jeles műfordító volt, lásd például Babel Lovashadserege), ezt az Európa kuratóriuma ítéli oda évente-kétévente.

– Angol és orosz nyelvből is fordít, ami egy igen szerencsés párosítás. Hogyan alakult így a pályája? Közelebb áll-e valamelyik kultúra a szívéhez?

Én világéletemben angolos szerettem volna lenni, sőt angolos műfordító már hatodikos korom óta, éppen ezért legszívesebben angol–magyar szakra jelentkeztem volna, de akkoriban, 1969-ben jóakaróim azt mondták, biztosabban bejutok az ELTE-re onnan a világ végéről, a rábaközi kis faluból, ha az orosszal párosítom az angolt, arra a szakpárra több diákot vesznek fel. Így tettem, és nem bántam meg. Sőt, első babérjaimat éppen az orosz tanszék műfordítói pályázatain arattam. Egyébként anglomán vagyok, a brit és az amerikai irodalom bűvöletében élek évtizedek óta, ebben a világban én tökéletesen otthonra találtam. De valahányszor eszembe jut Puskin, Tyutcsev, Turgenyev, Tolsztoj, Mandelstam, Ahmatova, Blok, Cvetajeva, Paszternak, a szívem mélyén tudom, nincs nagyobb kultúra az orosznál. A Háború és béke a világirodalom páratlan nagyregénye, olyan más népeknek nincsen. Turgenyev elbeszélései, prózaversei felülmúlhatatlanok.

– Ön esszéíróként is jelentős művek szerzője – szépírói ambíciói soha nem voltak?

Fiatalkoromban verselgettem, de aztán felhagytam vele. Túl sok nagyszerű fiatal magyar költő volt akkoriban, hozzájuk kellett volna mérnem magam…

– A rendszerváltás előtti zártságban számolhattak-e kulturális lépéselőnyökkel a műfordítók, és hogyan nyilvánult ez meg?

Talán nagyobb volt a becsülete a fordítóknak, mert a kevesebb (és egytől egyig állami) kiadó szigorúbban rostált, a szerkesztési munkálatok is ráérősebben zajlottak, s aki hosszú távon munkákhoz jutott, az már eleve ezt is elismerésnek tekinthette. Az Európának, a Magvetőnek szépirodalmat fordítani tisztesség volt. Másfelől akkoriban még igen nagy ritkaságnak számított, ha egy műfordító például József Attila-díjat kapott. Talán Karig Sára volt az első, 1986-ban. Egy különbséget viszont említhetek: a kritikák valamivel (nem sokkal) többet foglalkoztak egy mű kapcsán a fordítóval, a fordítás minőségével.

– Ön tavalyig az Európa Kiadó főszerkesztőjeként is dolgozott. Miként tájékozódhat egy vezető szerkesztő a mai könyváradatban, vannak-e kifejezetten hazai preferenciák a világirodalom szempontjából? Mennyiben döntőek a marketingszempontok?

A szerkesztők úgyszólván napi kapcsolatban vannak a világ összes fontosabb irodalmi ügynökségével, könyvvásárokra járnak, kiadói katalógusokat kapnak és böngésznek, meg persze rengeteg külföldi újságot néznek át – és versenyt futnak a konkurenciával, ki tesz előbb ajánlatot egy-egy ígéretesnek látszó műre, vagy éppen ki nyeri meg az egyre gyakoribb licitálásokat. És természetesen sok-sok könyvet olvasnak: gyakran ötvenből-százból választják ki azt az egyet, amelyet a hazai piacon is esélyesnek gondolnak. Aztán hogy bejön-e vagy sem, arra szinte mindig csak fifty-fifty alapon lehet fogadni, reklám és marketing ide vagy oda, még ha ez egyre fontosabb is a mai üzleti környezetben. Ez már csak egy ilyen szakma. Amúgy kicsi a világ, és egyre szűkül: nem igazán vannak hazai preferenciák. Hol vannak már az olyan pikantériák, amikor azon kellett izgulnunk, hogy Joseph Heller Valami történt című regényét hogyan fogadja majd, no nem az olvasóközönség, hanem a pártközpont kulturális osztálya, hiszen a benne ábrázolt mindennapok, magánéletbeli és munkahelyi viszonyok egyáltalán nem különböznek olyan nagyon az elképzelt szocialista erkölcstől? Tény, nem örültek neki az elvtársi morál őrzői. Az olvasók annál inkább.

Ezt a művet is Gy. Horváth László fordításában olvashatjuk

– Vannak-e olyan szerzők, akiknek Ön szerint nagyon hiányzik a magyar fordítása?

Vannak, persze, annak ellenére, hogy régebben tényleg szisztematikusan igyekeztünk kiadni mindent, amit értékesnek tartottunk, meg persze amit lehetett. Nagyon hiányzik William Faulkner és Henry James teljes életműve, utóbbinak éppen a legfontosabb, kései regényei, de említhetném Szolzsenyicin A vörös kerék című hatalmas regényfolyamát, amelynek csak az első két kötete olvasható magyarul, vagy éppen az irodalmi szentimentalizmus egyik magnum opusát, Samuel Richardson Clarissa című roppant levélregényét, és a japán Misima Jukio A termékenység tengere című tetralógiáját, a 20. századi irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotását is.

– A rendszerváltást követően nagyon „felhígult” a fordítói szakma, a beözönlő, főleg angol nyelvű ponyvaáradatot boldog-boldogtalannal fordíttatták. Hogy látja a jelenlegi helyzetet, szükséges-e védeni a minőséget, vagy a szakma úgyis „megvédi önmagát”?

A szakma nem védi, nem is védheti meg önmagát, amíg lesznek kiadók, amelyek fillérekért foglalkoztatnak nyelveket éppen csak alapszinten ismerő boldogtalan „fordítókat”. Ez a folyamat huszonöt éve töretlenül zajlik, és nem látni a végét. E tekintetben igen pesszimista vagyok.

– Ön olyan világirodalmi nagyságok „magyar hangja”, mint Poe, Bernard Shaw, Capote, Updike, Agatha Christie, Joseph Conrad, Jerofejev – és csak töredékét említettem a neveknek. Soha nem volt „lámpalázas” az ikonizált szerzőktől? Akadt-e olyan, akinek az átültetése a kulturális különbségek miatt áthidalhatatlannak látszó problémákat okozott?

A fordító kalandor, az izgalmak, a kihívások éltetik. Úgy veti bele magát a feladatba, mint Livingstone a fekete Afrika mélyébe, remélve, hogy a Nílus forrásvidékével a „markában” bukkanhat majd elő. Néha persze megesik, hogy egy Stanley-nek kell utánaerednie. (De hát erre valók az igazán jó kiadói szerkesztők.) Ami a kulturális különbségek áthidalhatatlanságát illeti, hadd idézzem büszkén D. Magyari Imrét, aki ezt írta Basó-kötetemről: „Idegen kultúra nincs, csak távoli vagy ismeretlen, amit meg lehet (kellene) ismerni, s ha megismerjük, rögtön kiderül, nem is olyan távoli. A japán kultúrával való ismerkedéshez kiváló alkalom Macuo Basó 333 haikuja, amik nagyon szép és különlegesen gondos kiadásban jelentek meg Gy. Horváth László és Tandori Dezső fordításában… A tömören gazdag jegyzetekben ott vannak az eredeti japán szövegek is. A kis kötet elsősorban Gy. Horváth László munkáját dicséri.”

- Vannak-e különösen kedves szerzői, netán személyes ismeretségek, barátságok kialakultak-e az évek során külföldi szerzőkkel?

– Azok közül, akiktől fordítottam, nagyon szeretem Virginia Woolfot, Truman Capote-t, V. S. Naipault, John Fowlest, John Updike-ot, Richard Brautigant, Marina Cvetajevát, Basót, Muraszaki Sikibut. Egyebekben ebédeltem-konyakoztam E. L. Doctorow-val, vacsoráztam Salman Rushdie-val, beszélgettem Susan Sontaggal, Ámosz Ozzal, az Amerikából a 90-es években haza-hazalátogató Aczél Tamással, az 1940-es években magyar politikusokat mentő Christopher Felixszel vagyis James McCargarral, az amerikai OSS, majd a CIA ügynökével, a nagy utazó és remek útleíró Patrick „Paddy” Leigh Fermorral, aki nagyon szeretett minket, magyarokat, kísérgettem Magyarország-szerte Malcolm Bradburyt, leveleztem igen sokakkal, egy kötetre való levelet őrzök például régi kedves barátomtól, Graham Shelbytől, akinek történelmi regényei igen népszerűek voltak a 70-es, 80-as években.

– És min dolgozik jelenleg? Vannak-e vágyott tervei, akár a szerkesztői, akár írói-fordítói munkák terén?

Pillanatnyilag éppen David Benioff egészen egyedi regényét, a City of Thievest fordítom, amely egy zsidó kamasz és egy kozák fiatalember valószínűtlen, egyszerre mulatságos és megrázó kalandjairól szól a blokád alá vont Leningrádban és környékén. Tervek vagy inkább vágyálmok? Lásd például a fenti „hiányzók” bármelyikét. De attól tartok, nem olyan időket élünk, amikor ezek rentábilisak lehetnének…

Laik Eszter

* CBE (Commander of the Most Excellent Order of the British Empire) és OBE (Officer of the Most Excellent Order of the British Empire): magas rangú brit kitüntetések.