JORGE LUIS BORGES: TALÁLKOZÁS EGY TÉMÁMMAL
Mentem, mondom, retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis nemzeti bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
Találkozás egy témámmal
Van egy érdekes témám. Illetve csak egy érdekes témám van. Azt is elírta előlem már valami magyar, vagy karinthy. De ki olvas magyarokat? És egyáltalán, ki olvas? Mióta a közoktatásból csak a köz maradt, nem is tudnak olvasni. Minek is? Amit éppen kell (lehet, szabad) tudni, azt majd elmondja valami kommunikátor (agitátor, aligátor). Írni még csak-csak. Igaz, nem úgy, mint fantasztikus példaképem, a dél-amerikai Kelet rózsája, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagy én. Kevés manapság a hozzánk fogható zseni. Akikben úgy feszül az akarat, mint vezéren a mackó, vagy Nietzschén a piros nadrág. Már ha feszül.
De hogy a rám oly jellemző egyenességgel máris témámra térjek, amit itt most nem fogok részletesen kifejteni, épp csak utalok majd rá, mint a nagy Cervantes a Hamletben, amikor a hidalgókat (hídlakókat?) emlegeti, tehát a dolog, amiről szó lesz, a Guacsó mentén történt. Mentén vagy subán. De guacsó.
Akkoriban még Juan Pablo is egyedül járt a retyezátra, igaz, Maria Pinte Ikebana már tanulta az üstöllést, ezt a különlegesen hangszerelt, tengeri rákokból készült, ősi, spanyol, sült kasztanyettát, amely egészen olyan, mint a pizza, csak nincs okker sál a nyakában. Az is csak azóta kellene (szabadna?), mióta betört kies hazánkba a keleti szél, és minket a pampáktól a Szir-Darja (Amu-Darja, Cu-Darja) mellé sodort. Mert itt aztán kemény hidegek járják a sivatagban (éjszakánként, ha nincs nappal). Mondta is az öreg Oliveira Magellan, Maria Pinte Ikebana unokabátyja (vagy ünőkabátja), hogy nem lesz abból nemzeti csürdüng, amíg jól früstökön nem ragadja valaki a hamisítatlan dél-argentin pampák és pempők colour locale-ját neki.
Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet, és én még az elsőt se meséltem el. Pedig rég el van döntve, hogy szóba hozom. Illetve döntés nem volt, de már évek óta tervezgetem a dolgot, mert nálam a fő a tervszerűség. Én már megfizettem a kapkolódás tandíját. Pontosabban a rögtönzések költségtérítését, ami ugye mégsem ugyanaz. Mert tandíj az nincs, arról szó se essék, mert ha csak rágondolok, máris megszorul a gyomrom. Holott a megszorítások is ki vannak zárva. Fő a hitelesség (devizában? forintban? mindegy).
Mentem, mondom, retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis nemzeti bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
Sürgős volt, de ahogy odaértem, és nyomultam volna befelé, hát keményen tapasztalom, hogy az ajtó zárva van. Kulcsra, riglire, zárra. Előttem.
– Ki vagy te – szóltam komoran, – aki helyemre mertél furakodni?
– Ki vagy te – hallom belülről – aki helyemre mernél furakodni?
– Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni – mutatkoztam be, megcsillantva némely politikai vezérekével vetekedő született szerénységemet. – Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva. Nyiss ajtót nékem!
– Hogy nyithatnék – hangzott bentről nagy gőgösen. – Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni. Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Én is majd elájultam! Micsoda álom! Vagy ő csak álmodik engem? Esetleg én álmodom őt? Vagy netán mindketten csak álmodjuk egymást? Mi, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges? Kelet rózsái? Akik mindig egymás példaképei voltunk? Micsoda egy találkozás a fiatalemberrel! Aki nem más, mint maga Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges!
– Hadd vessek rád egy pillantást (vagy legalább egy követ)! – kiáltottam mámorosan, és hangom végigzengett a nemzeti pusztán a retyezátig és tovább.
– Hát jó, bújj be, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Csak aztán meg ne bánd, ha már te leszel belül.
Igen! Az akarat! Amiről azonnal rám ismertem.
Hogy micsoda emlékek ragadtak magukkal akkor! Hogy milyen képek rohantak meg ott! És milyen szagok!
Ezt talán még maga a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, az argentin írózseni, a mágikus realizmus atyja (mit atyja: anyja, nagyanyja, stb.!) sem tudná elmondani, pedig ő (mint tudjuk) maga Kelet rózsája, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Legyen mára ennyi elég.
Bárdos József
