A bölcsészek csak részben hülyék

INTERJÚ

Ógörögül és angolul versel, hexameterekben levelezik, prosztataverset írt Kálmán C. Györgynek, gyakran elképzeli, ahogy Ádám és Éva gyermeke, Séth benéz a Paradicsomba. Mezősi Miklós költővel, klasszika-filológussal beszélgettünk köteteiről, az oxfordi bölcsész-bankárokról és a hazai értelmiségiek helyzetéről.

A bölcsészek csak részben hülyék

Kétkötetes költő vagy, klasszika-filológiát és orosz szakot végeztél, doktori címed van, négy idegen nyelven alkotsz, 30 évig tanítottál, mégis egy sajátos álláskeresési felhívást tettél ki a Facebookon, mert két és fél év óta állás nélkül vagy. Hogyan kerültél ilyen helyzetbe?

Az egyetemi fúzióból adódó létszámgazdálkodás miatt. De hadd kezdjem egy kis szőrszálhasogatással. „Foglalkozásszerűen” 1988 óta tanítok, tehát 25 éve, egyetemistaként kezdtem, így a 30 év valóban épphogy megvan.

De térjünk át az egyetemi fúzióra! A Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola és a Soproni Nyugat-magyarországi Egyetem összevonása ún. „minősített emberek” iránt támasztott hirtelen keresletet. Az egyetemmé válás egyik alapfeltétele volt, hogy az intézmény saját MA-képzést tudjon felmutatni, ehhez pedig sok olyan emberre volt szükség, akik PhD-fokozattal rendelkeztek az adott szakterületen (nagydoktorra kevésbé, mert azokat meg kellett volna fizetni). Ezeknek az embereknek, miután kinevezték őket az intézménybe, azt mondták, hogy az egyetemmé minősítés ill. az MA-képzés sikeres akkreditációja után is szükség lesz majd rájuk. A fúzió és az akkreditáció után azonban, hogy-hogy nem, létszámgazdálkodásra hivatkozva rengeteg embert el kellett bocsátani. Hozzávetőleg legalább ugyanannyit, mint ahányat pluszban felvettek, és nyilvánvalóan kizárólag a mindenkori belső intézményi erőviszonyok határozták meg, hogy az akkreditáció érdekében újonnan felvett és a régi állomány milyen arányban veszi ki részét a létszámgazdálkodási folyamatból. Hogy a szakmai, rátermettségi szempontok mennyire nem játszottak szerepet az elbocsátásokban, de az elbocsátásokkal egy időben zajló kinevezésekben sem, az, ha másból nem, abból a levélből is jól megítélhető, amelyet nekem a Magyar Akkreditációs Bizottság akkori elnöke írt válaszképpen a megkeresésemre. A MAB nem avatkozik bele abba, hogy a megszerzett akkreditáció után a tanszék vagy intézmény mit csinál, mit nem.

Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ (Forrás: szombathely.hu)

Három évet töltöttem Szombathelyen, a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjában, ahol, miután az intézetünk sikeresen akkreditáltatta a magyar szakos mesterképzését (MA-t), engem elbocsátottak, csakhogy ügyetlenül tették, ugyanis nem vettek észre egy hibát, amit én viszont igen. Beadtam az egyetem ellen egy munkaügyi keresetet, amire ők felajánlották a peren kívüli megegyezést. Így egy olyan helyzet állt elő, hogy nem kellett lejárnom Szombathelyre tanítani, de ugyanúgy kaptam „fizetést”, mint amikor lejártam. Ez a pénz mostanra elfogyott.

Egy ismerősöm ekkor, akinek mindig hálás leszek ezért, azt ajánlotta, készítsek egy weblapot, amit a kislányom „megdizájnol”, és csőstül jönnek majd a tanítványok, nemcsak az angolul tanulni vágyók, hanem a görögre, latinra stb. vágyók is. Majd a fiam azt mondta, hogy a weblap mint olyan ma elavult internetes kommunikációs formának számít, és inkább a Facebookon keressek állást. Készítettem hát magamnak egy „arculatot”, és arra kértem az ismerőseimet, hogy osszák meg. Leírtam, milyen képzettségem van, milyen munkakörökben dolgoztam eddig, és mindezt némi szöveges körítéssel fűszereztem. 2012. december 14-én tettem közzé a szöveget, ezt két hét alatt több mint hétezren osztották meg, és ez idő alatt több mint százra duzzadt az ajánlatok száma.

De hol voltak ezek az ajánlatok eddig? Az a gondolat kezdett el járni a fejemben, hogy esetleg lenne is annyi állás – helyesebben munka, mert betöltendő állásajánlat csak elvétve akadt –, mint amennyi munkanélküli van ma Magyarországon? Magyarország egy olyan szekrényre hasonlít, amelyre egy földrengés után rádőlt egy valami nagy kődarab, és alá minden beszorult, összekeveredett, és semmit sem lehet előszedni, csak nagy fáradság és nehézségek árán...

Az álláskeresés céljából közzétett arculatod szerint oroszul és latinul is írsz verseket. Mi értelme van egy magyar értelmiséginek ezeken a nyelveken publikálni szépirodalmat?

Azt hiszem, alapvetően a játék kedvéért. Írni is, meg publikálni is. Eddig angolul és ógörögül jelentek meg verseim, az orosz és latin verseimet nem publikáltam még. Oroszul egy oktatásügyi konfliktus miatt kezdtem el verselni, valami miatt A velencei kalmárt használtam hívószóként. A „precedens” az volt, hogy a veszprémi egyetem akkori oktatásügyi dékánhelyettese és dékánja, abból a megfontolásból, hogy én mint külsős „veszélyeztetem a főállású oktatókat”, úgy döntött, nem folytathatom az operatörténeti, ill. ógörög kurzusaimat. Nos hát ebből lett A veszprémi kalmár c. versem. Latinul az egykori latin- vagy görögtanáraimnak, ill. latin szakos évfolyamtársaimnak szoktam írni. Egy görög versem a Holmiban jelent meg 2010-ben, angolul pedig tavaly [2012] év vége óta kezdtek el közölni versantológiákban.

Hogyan sikerült ez az utóbbi, az angol megjelenés?

Megint az álláskeresés volt a motiváció... Néhány éve, amikor még Szombathelyen időztem, de valamiért munkaügyi szempontból nem éreztem magam teljes biztonságban, egy barátom javaslatára – pontosabban meghívására – regisztráltam magam a LinkedIn nevű szakmai portálon, és elkezdtem építgetni a profilomat, hátha egyszer majd lesz igazi állásom. Egy pályázatra küldtem be verseket, egy olyan közösségi oldalra, amelynek az irodalom a fő profilja. Ez is úgy működik, mint a hasonló oldalak, és tölthetsz fel verseket. Oda tettem fel, megtetszett nekik, és most már a harmadik antológia jelenik meg a verseimmel.

Gyakran az e-mailjeidet is időmértékes verseléssel írod. Ez csak ujjgyakorlat, vagy célul tűzted ki az elektronikus levelezés reformját?

Leginkább játékból, szórakozásból. Reformcélom nem volt vele. Amikor a PhD-értekezésemet írtam, nagyon sok angolórám volt egész nap a város különböző helyszínein, és ily módon próbáltam magam formába hozni az esti disszertációíráshoz. Hát ez egy kicsit gyilkos tempó volt, mondogatták is a legközelebbi barátaim, hogy ez három embert is elvitt volna... Eszembe jutott Weöres Sándornak A vers születése című írása, és elkezdtem ritmizálni a dolgokat – először a barátaimnak szóló levelezésben, akik nem voltak feltétlenül irodalmárok. Például egy denevérkutató ismerősömmel leveleztünk, aki nagyon jót mulatott azon, hogy a bőregereket, e kisemlősöket „kiscicis állatok”-nak nevezem a versmérték kedvéért. Azután baráti biztatásra elküldtem őket különböző lapoknak, így jutottak el a 2000-be Margócsy Istvánhoz is, aki elkezdte közölni őket. Főleg hexameterekben és jambusokban dolgoztam, mert korábban sokat olvastam Devecseri Gábor Homérosz-fordítását.

Ezekből az időmértékes levelekből született az Ezek itten csatolt fájlok című köteted?

Igen, főként ezekből.

Mi motivált, hogy megjelentesd ezeket a ritmizált elektronikus magánleveleket?

Főleg Fűzfa Balázs barátom biztatott Szombathelyen, de az előbb említett Margócsy István is, és még nagyon sokan. Aki már sok-sok szöveget leírt, abban automatikusan elkezd dolgozni a hiúság, és azt szeretné, hogy mindenhol az ő cuccai legyenek. Ráadásul ezek az e-mailek praktikus dolgokat is tartalmaznak. Van köztük például egy prosztatavers, ami minden férfinak hasznos lehet egy bizonyos kor felett. Ezt éppen Kálmán C. György barátomnak írtam. Vagy például a szombathelyi főiskola levelezőlistáján is gyakran elsütöttem ezt a módszert, mármint az időmértékes levelezést. Munkahelyi szempontból egyébként a verses levelezést nem sorolom a legszerencsésebb ötleteim közé…

Mit szóltak ahhoz a címzettek, hogy a nekik szóló leveleket megjelentetted? Például Kálmán C. György mit mondott arra, amikor a prosztatáját meglátta a kötetben?

(Nevet) Az nem a Gyurié, hanem egy egyetemes prosztata. Ügyeltem arra, hogy ez ne derüljön ki, ráadásul – ha már kibeszéltem – a saját gyulladásomról volt szó. A versek nagyobbik részének, persze, van konkrét megszólítottja: a családom, barátaim, tanítványaim, egykori kollégáim, a sajnos nemrég eltávozott Géher István vagy éppen más.

A címzettek egyébként megmaradtak?

Néha megmaradtak, néha nem. Amikor fontos a téma szempontjából, hogy ki a megszólított, akkor meghagytam.

A második köteted, az Aranycserép-darabok miben különbözik az elsőtől? E. T. A. Hoffmann vagy inkább Dante a meghatározóbb? Hiszen mindkettőre utalsz a borítón és az előszóban…

Arra próbáltam rájátszani, ahogy Dante elindul felfedezni a világegyetemet, ami számára három részből áll: Pokol, Purgatórium, Paradicsom. Másrészt benne van az aranycserépdarabokban a gyermekkor mint aranykor utáni vágy, legalábbis nálam, de ez a vágy szerintem mindenkinél jelen van. Hoffmann pedig azért kellett, hogy megmutassa: az ember hogyan szeretne a Paradicsomba visszajutni. Van egy idevágó versem a rózsáskertről, de amikor azt a verset írtam, ill. amikor a kötet megjelent, más volt az oktatási tárca személyi összetétele. Miután Káin megölte Ábelt, született Ádámnak és Évának fia, Séth. Ádám halála után Séth elhatározta, hogy elmegy a Paradicsomba, és valahogy azt a pillanatot is szerettem volna elkapni, elképzelni, amikor ő belép az Édenkertbe. Egy barátom egyszer azt mondta nekem, hogy Mozart zenéje olyan, mint amikor Séth benéz a Paradicsomba...

Akkor hiszel abban, hogy a darabokból az Éden összerakható, vagy éppen ezekben a darabokban megtalálható?

Én inkább afelé hajlok, hogy mindenkinek megvan rá a lehetősége és az esélye, hogy létrehozza magának az aranykort, mindenki a saját aranykorát.  A boldogságra születtünk, szoktuk mondani, pedig dehogy: egy, az anyánk méhénél min. 10 fokkal hidegebb, éles-durva fénytől gyötrelmesnek ható helyre érkezel a finom, meleg anyaölből... Tehát nem „a boldogságra születtünk”, ez így enyhén szólva pontatlan, hanem mindannyiunkban holtunk pillanatáig eleven a késztetés, hogy a jelenleginél jobb, meghittebb, bensőségesebb, melegebb helyre, állapotba, helyzetbe jussunk. Vagyis: elérjük a boldogságot. De – egzakt értelemben legalábbis – nem érjük el, pontosabban nem vágyunk az elérésére, miközben, gondoljuk csak meg, mégis egyfolytában feléje haladunk, a „boldogság” felé. Vajon nem helyesebb-e azt mondani, hogy a „boldogság érzése” valójában ezen elérhetetlennek tűnő (valójában mindenki számára „elérhető”, és bizonyos értelemben végül „el is ért”) cél felé való szakadatlan törekvés?  Mozartnál a „szerelem mint probléma” zenei megoldása a Szöktetés a szerájban című operája, de ahogy rálel a megoldásra, kielégületlenség lesz úrrá rajta és továbblép, vagyis felrúgja a harmóniát – és jön a Figaro házassága, majd a Don Giovanni, a Così fan tutte, A varázsfuvola. Az aranykorért való küzdés maga és a küzdés áhított-várt végkicsengése lehet talán az aranykor, vagy az Éden. Tehát ez egy belső valami, bennünk van, nem pedig egy valamikori állapot. Nem mondok én ezzel semmi újat, nem is akarok újat mondani. Éppen Mozart ír erről egy levelében megejtő egyszerűséggel és bölcsességgel:

„Minthogy a halál (szigorúan véve) életünk valódi végcélja, pár év óta az embereknek ezzel az igazi, legjobb barátjával annyira megbarátkoztam, hogy képe nemcsak nem rettent meg, hanem erősen nyugtat, és megvigasztal. Köszönöm Istennek, hogy ily boldogságra méltatott és […] alkalmat adott, hogy igazi boldogságunk kulcsát megismerhettem. Soha nem fekszem le ágyamba a gondolat nélkül, hogy (bár fiatal vagyok), másnap talán már nem leszek, és mégis soha senki azok közül, aki ismer, nem mondhatja rólam, hogy társaságban mogorva vagy szomorú lennék – ezért a boldogságért mindennap hálát adok teremtőmnek, és kívánom ezt minden embertársamnak.” (Wolfgang Amadeus Mozart apjához írt utolsó levele 1787. április 4-én)

Mezősi Miklós és az Éden egy darabja

Minek kellene történnie ahhoz, hogy a közéletben is eljöjjön az aranykor? Konkrétabban: mi kellene ahhoz, hogy az ország megbecsülje az értelmiségijeit, akik legbelül valahol annak felépítésén dolgoznak?

Először a múltunkkal kellene szembenéznünk, nem kellene berezelni attól, hogy ott mit találunk. Komolyan kellene venni pl. Szophoklész Oidipuszát, Antigonéját és a többieket, mitikus hérószokat és drámai hősöket, és a róluk elnevezett tragédiákat. Mint ők, vállalni a következményeket a tetteinkért. Azután az eleink tetteivel kellene valamit kezdeni. Nekünk sokszor már az előbbi sem megy. Én „kalauz-mentalitásnak” nevezem azt, hogy amikor a vonaton szóvá teszem a kalauznak, hogy a vécében nincs víz, ellenben én vettem jegyet a vonatra, akkor a válasz többnyire ez: „nem tehetek róla”. Ha az ember, amikorra felnőtt, képtelen arra, hogy szembenézzen önmagával és leszámoljon a saját múltjával, megbocsásson azoknak, akiknek meg kell bocsátania, elsirassa, akiket el kell siratni – akkor úgy fog járni, mint Szophoklész Antigonéjában Kreón. Van valami megejtő abban, hogy az Antigoné ma is iskolai olvasmány... Ez biztos nem „csak úgy” alakult így. Nem a „fivére mellett a végsőkig kiálló jó testvér legendájáról” van itt szó, hanem arról, hogy a halottainkkal és a múltunkkal megfelelő viszonyt kell kialakítani. Aki nem gyászolja meg rendesen a halottait és a múltjával nem alakít ki adekvát viszonyt, amihez elengedhetetlen az önmagával való szembenézés, az az ember előbb-utóbb úgy jár, mint Kreón. És ha ez egy emberre igaz, hogyne lenne igaz egy ország embereire? Érdemes lenne megnézni, hogy csinálta ezt a II. világháború után Németország...

Ritoók Zsigmond, az ELTE latin tanszékének nyugalmazott tanszékvezető professzora szokta mesélni, hogy amikor ő a hetvenes években vendégkutató volt Oxfordban, akkor az volt a bevett gyakorlat, hogy a londoni City-ben, a világ akkori pénzügyi központjában a vezető bankárok 90%-a Oxfordban szerzett klasszika-filológusi végzettséget. Angliában ez valamennyire még most is így van: a pénzügyes állások betöltésénél előnyt élvez az a jelölt, akinek angol nyelv és irodalom szakos (MA) végzettsége van a pénzügyes vagy közgazdász végzettségűvel szemben. Feltételezik, hogy a bölcsész, ha sem ő maga, sem a tanárai nem linkelték el az egyetemi éveket, jó képzést kapott (márpedig a pesti klasszika-filológiai képzés az én időmben kiváló volt, és bizonyára az oxfordi sem marad le mögötte). Szerteágazó tudásánál fogva képes átlátni nagyobb rendszereket. „A bölcsészek hülyék” mondat legfeljebb részben igaz. Ami pedig részben igaz, az messze van az igazságtól. Én 25 éve élek a klasszika-filológiából, vagy neki köszönhetően. Tehát főként a szemléleten kellene változtatni. Az, hogy miként, már nehezebb kérdés.

Íme a nehezebb kérdés: Hogyan lehetne megváltoztatni, átformálni a szemléletet?

A válasz roppant egyszerű, a kivitelezés azonban szinte lehetetlennek látszik ma Magyarországon. Be kell fektetni az oktatásba, minden szinten, rettenetesen sok pénzt, minél előbb, annál jobb – és fordítva: minél később, annál rosszabb. A legeslegrosszabb válasz a „soha”. Ez van most. Az említett barátom, aki elsőnek hívott a LinkedIn-re az Iwiw meg a Facebook helyett, nemrég azt írta nekem, hogy ő nem tudja sajnálni a tanárokat a nyomorúságos munkakörülményeikért meg a még nyomorúságosabb fizetésükért. Őt egyedül az izgatja, hogy miért nem vesz az állam jó tanárokat a gyerekei mellé. Világos beszéd. Vegyen. Az a dolga.

Mára „túltermelés” alakult ki bölcsész végzettségű emberekből. Ezeknek az embereknek az általam ismert része jó agyú, kulturált, jó rendszerelemző készségű, ráadásképpen jó svádájú ember – nem lehetne használni őket valamire? Örömmel adnák magukat használatba. Valamennyivel több értelemnek kellene szorulnia a mindenkori döntéshozó emberekbe. Egy ilyen okos ország miért tántorog az összeomlás felé? Több sebéből vérzik, mint amiről egyáltalán tud. Mit ér az „okosságával”? Hiszen talán a sebeiről sem tud igazán. Nyalogatni legfeljebb. Mégiscsak Petri Györgynek lehet igaza, aki egyik versében elnézi, ahogy egy anyuka akaratlanul beíratja csemetéjét a tanfolyamra, amit úgy hirdetnek: „Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”   

         Petri György: A filozófiáról

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is íratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”

Végül rá kellene ébredni, hogy a tisztesség megéri – a kreativitásunkat már csak azért sem egymás átverésén kellene gyakorolnunk, köszörülnünk, mert mindig találkozhatunk nálunk kreatívabbakkal, akik még annál is jobban átvernek minket, mint ahogyan mi őket.

Boldog Zoltán