A romkocsmák Bridget Jones-a?

KRITIKA

Czapáry Veronika Anya kacag című, a „vidéki lány kalandjai a nagyvárosban” toposzra épülő kötetében a lírai részek szépirodalmi jelleget próbálnának kölcsönözni a ponyvaként meghatározható naplóregénynek, de az eredmény inkább az, hogy a szöveg egyik rétege sem képes hitelesen működni.

A romkocsmák Bridget Jones-a?

Czapáry Veronika neve a kortárs irodalmi szférában otthonosan mozgóknak nem elsősorban alkotói, hanem irodalomszervezői tevékenysége miatt lehet ismert, például a Godot Irodalmi Estek sorozatról. Az Anya kacag című könyv első regénye, melynek központi témája a szeretethiány és annak számos vetülete. Mindehhez a fiatal írónő a naplóregény formáját választotta, bekapcsolódván az olyan, már-már a lányregény műfaji határait súroló, magas és populáris művészet közt egyensúlyozó művek sorába, mint a Fanni hagyományai vagy a Bridget Jones naplója sorozat. Ehhez a mindennapi nyelvet használja eszközül, a vissza-visszatérő hétköznapi szituációk pedig olyan jellegzetes miliőt teremtenek, melyek emlékeztetnek egy blogger vagy bloggerina naplószerűen megalkotott világára.

Czapáry Veronika kacag

A regény két részre oszlik. Egyrészt betekinthetünk a pesti romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomás réteg egy tipikus karakterének, a szeretethiányos, sokrétű tehetségét a hedonizmus oltárán feláldozó, önértékelési problémákkal küzdő fiatal nő, Viktória hétköznapjaiba – a társasági és a szerelmi életre fókuszálva. Másrészt a naplószerűen szerkesztett folyamba beékelődnek álomkép-szerű, dőlt betűvel elkülönített hosszabb-rövidebb szövegek, melyek egy kislány gyermekkori sérelmeit idézik. Az utóbbi részekre különös kettősség jellemző. Bár az elbeszélő kislány az eseményeket gyermekként éli meg, mindenre naivul rácsodálkozva, írásmódjukban, problémalátásukban inkább egy felnőtt hangjára és nézőpontjára emlékeztetnek a próza és líra határán egyensúlyozó szöveghelyek, ezért gondolható, hogy ugyanaz a hang szólal meg, csak máshogy, máskor, másról.

„Anya elővesz a fiókból, és azt mondja, ha a letűnt babákkal beszélgetsz, te is olyan rózsaszín leszel, mint ők. Senki nem fog megtalálni a kertben, az erdőben, a fák alatt sem, akkor majd véget nem érő rettegés lesz az osztályrészed, az örökös holdfényes rettegés, a véget nem érő és örökké tartó, minket eláraszt és iszapos nyarakon magával visz, nagyon messzire el, ha nem figyelsz rá, akkor sem segít, mert mindig veled van, ha rajzolni mersz vagy suttogsz, olyankor is, egyszer úgyis megtörtént és vége, ha még egyszer meglátom Anyát, nem hiszem el neki, de később rájövök, igaza van.”

Czapáry Veronika regénye három, egymástól nem teljesen független fő műfaji hagyományt egyesít: olvasható naplóregényként, lányregényként és generációs regényként.

Az Anya kacag fejezeteiben egyes szám első személyben, dátumokkal címkézett bejegyzésekre bontva nyerünk betekintést egy fiatal nő életébe. Ennek megfelelően a nyelvezete szabados, a műfaj velejárója az élőbeszéd-szerű mondatszerkesztés, a hétköznapi, ebből következően a trágárságot sem nélkülöző szóhasználat és a napi rutin kifejtésétől elkülönülő, pszichologizáló, monológ-szerű blokkok.

A tétova belső hang minden megnyilvánulását olvashatjuk, válogatás nélkül, a maga következetlenségében, indulatosságában, a klasszikus értelemben vett szépirodalmi igényesség nélkül.

„Ma se hívott fel René. Egész nap ezen pörögtem. Még a buszon is. Otthon, mindenhol, mert én mindig azt várom, hogy hívjanak fel a pasik, és nem hívnak fel. […] Előtte való nap a Petinél aludtam, ami jó volt, kicsit összebújtunk, de a Peti reggel kijelentette, hogy önmegtartóztató életet él, és mostantól nem fog megbaszni. Megkérdeztem tőle, komolyan gondolta-e, hogy mi már sosem fogunk dugni. Mosolygott, és azt mondta, hogy mi már sosem.”

Életének számos szereplőjét felvonultatja, ám egy-kettőt (például az aktuális szerelem Karcsi, vagy a leszboszi vágyat keltő Léna) leszámítva nincs különösebb jelentőségük, csak kellékek: egy világ megelevenedésének arcnélküli, jelentéktelen összetevői.

Viktória központi problémájának tűnik a társasági szféra, annak megléte vagy épp hiánya, egy partner megléte vagy épp hiánya, mindezek minősége, és mindennek a velejárói. Tipikus női dolgok, mondhatnánk. Míg a lányregények aranykorának is nevezhető XVIII.-XIX. században a mihamarabbi házasodás, a gyermeknemzés, valamint a társasági események töltötték ki a jómódú hölgyek hétköznapjait, úgy a nagyszülei által eltartott, magával mit kezdeni nem tudó Viktória is folyton a férfiakon, a barátnőkön, a bulikon járatja az agyát, unatkozik, a kötelességeit (például az egyetem befejezése) halogatja. Csak akkor érzi jól magát a bőrében, mikor valamilyen csak rá jellemző, nem megfelelési kényszer motiválta kreatív cselekvést végez, mint az ólomüvegezés vagy bizonyos szempontból a naplóírás. Az is jellemző, hogy mihelyst megkapja, amire vágyott, rögtön rájön, hogy tulajdonképpen nem is az boldogságának kulcsa. Ez a folytonos keresés és a soha-meg-nem-találás önmagába mindig visszacsatoló dinamikája Viktória életének legalapvetőbb motorja, melynek gyökerei, mint ahogy az időnként betoldott szövegekből kiderül, a gyermekkori emlékekben keresendők.

A gyermekkorról szóló részek miatt többnek mondható a kötet, mint egy átlag pesti fiatal lány blogja arról, kivel, mikor, hol, mit, miért csinál éppen. A dőlten szedett múltbeli események valamelyest magyarázatul szolgálnak Viktória karakterének problémáira, döntéseinek, tetteinek hátterére. Az édesanya és az idősebb testvér korai elvesztésének élménye, az új anya idegensége, az apa szexuális zaklatásai, az állandó nem-értés és ezzel párhuzamos meg-nem-értettség mély és azóta feldolgozatlan traumája mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó jobban megértse Viktória zavarodottságát, úgymond megbocsássa neki kicsapongásait, lazítson az életvitele alapján hozott szigorú erkölcsi ítéleten, és aggódni kezdjen érte, szurkolni, hogy ki tudjon lábalni a nyomorúságos, állandóan ismétlődő élethelyzetekből.

Bridget Jones nem kacag

Ám a már említett Bridget Jones-jellegű, hazánkban talán hasonló közönségnek szóló, többek közt Fejős Éva és Vass Virág nevéhez köthető, a nőiség és érvényesülés problémáját körüljáró regények titka pont abban rejlik, hogy könnyedek, szórakoztatóak, és épp annyira dolgoznak sablonokkal, hogy a lehető legszélesebb rétegeket meg tudják szólítani. Az okokat és motivációs hálókat pedig nem próbálják dosztojevszkiji mélységekig feltárni, csupán felszínesen térnek ki rájuk, a többit pedig az olvasó fantáziájára bízzák. Ezzel szemben itt a naplóregényként olvasható részek önmagukban nem sokkal többek, mint egy fiatal nagyvárosi nő blogbejegyzései, a beékelt szövegrészek pedig mintha ráerőltetnék a komolyságot azokra a naplórészletekre, melyek pont ilyen formátumuk miatt akár könnyedek is maradhatnának. Így ahelyett, hogy a visszatekintő részek hozzáadnának a Viktóriáról alkotott képünkhöz, épphogy elbizonytalanítják azt. Az összes lehetséges okozat közül, amit el tudna képzelni az olvasó egy ilyen jellem kialakulása mögött - legyen az banális, vagy mint az itteni pszichologizáló - a regény szerzője pont a legtipikusabb, klisé-számba menőket veszi elő: az anyátlanságot, mely párhuzamba vonható az otthontalanság és elveszettség érzésével, és az apához fűződő ambivalens viszonyt, mely a férfiakkal kapcsolatos problémákhoz kapcsolható. Az így létrejövő lírai részek ideiglenesen szépirodalmi jelleget próbálnának kölcsönözni az önmagában ponyvaként megálló naplóregénynek, éppen ezért lesz képtelen hitelesen működni a szöveg mindkét rétege.

Ami az intellektualitást illeti, elhintve találhatunk olyan utalásokat, melyek megmozgatják az irodalomelmélet és a lélektan iránt érdeklődők fantáziáját. A leggyakoribb a pszichológia és a pszichoanalízis megjelenése. Viktória ugyanis pszichológushoz jár, ráadásul vélhetően pszichológia szakos, csak éppen halaszt, sőt, konferenciákról is beszámol néha. Többször is hivatkozik Jacques Lacan francia pszichoanalitikusra és a tükörstádium-elméletére. Tekintve, hogy Viktória maga is tükröket készít, és központi szerepet játszik életében az Én és a Másik problémája, ez a kapocs többletjelentéssel tölti fel az egyszerű hivatkozást, melynek továbbgondolása újabb olvasatokat hívhat életre.

A harmadik, s az eddigieket egyesítő tematika a generációsregény-jellegből adódik. A társadalomkritika megfogalmazása szinte követelménnyé válik, hiszen a szerző azzal, hogy a történetet a valós Budapestre helyezi, megidézvén annak kultikus szórakozóhelyeit, egy viszonylag frissen alakult társadalmi réteg, a jobb élet reményében a fővárosba költöző fiatal értelmiségi tipikus karakterét teszi meg szereplőjévé, és egyben kritikát is megfogalmaz velük kapcsolatban. Egyrészt bekapcsolódik a már szinte túltelített és jó ideje lezárhatatlannak tűnő, „vidék” és „város” körüli diskurzusba (Viktória Győrből költözött Budapestre). Másrészt felvázol egy lehetséges megközelítést arra, hogy ez a jellegzetes személyiségmodell hogyan küzd vagy épphogy nem küzd a beilleszkedéssel, az önérvényesítéssel, extrém esetben a szociális és szakmai életben maradással, s teszi mindezt egy nő szerepeltetésével, megnyitván a teret a nőiséggel és a nemek társadalmi szerepével kapcsolatos vitáknak is.

A regényre végig jellemző kettősség a végkicsengésben is tetten érhető: Viktória utolsó naplóbejegyzése pozitív jövőképet látszik vázolni a problémákkal kapcsolatban, ám ha jobban belegondolunk, nem egyértelmű a változás.

„Most minden annyira jó, hogy félek, minden tönkremegy. Nem nagyon történnek velem rossz dolgok, amibe belefogok, jól sikerül minden. Végtére is nem büntethetem magam örökké azért, mert meghalt az anyukám. Van jövő, van még előttem cél.”

Erre a következtetésre már többször eljutott a bejegyzések ideje alatt, de aztán mindig történt valami, ami visszarántotta. Nem egy fejlődéstörténet rajzolódott ki az oldalakon, inkább csupán tetszőlegesen kiszakított részletet olvashattunk Viktória életéből, melynek jelenetei folyton ismétlik önmagukat.

A „vidéki lány kalandjai a nagyvárosban” toposz azonban mára már önmagában kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy regényt megfelelően fel tudjon tölteni tartalommal – láthattunk rá nem egy példát mind a nyomtatott irodalomban, mind a blogoszférában. Gondolhatunk például Tisza Katára, aki a Magyar Pszicho-ban hasonló témát dolgoz ki, csak a főszereplő határon túli magyarként próbál Budapesten boldogulni. De felidézhetjük akármelyik én-blogot is, vagy esetleg a mindkét médiumban jelenlévő Spiegelmann Laura karakterét. Czapáry könyve ebbe a vonulatba helyezkedve újító szándékkal kíván fellépni, ennek azonban egyetlen nyoma az álomszerű víziók lírai leírásainak beillesztése a naplóformába, eredménye pedig az egységesség érzetének hiánya.

Bódi Betti