Cicero átnéz az idők közti résen
Cicero átnéz az idők közti résen
Francois Bréda kettős könyvbemutatójára
Varga Melinda verses reflexiója
Ha a lélek elveszíti szárnyait, földre zuhan,
minden, mi lent van, a léthez kötődik,
s mi fent, az a fénnyel köt szövetséget,
az égi a földinek tükörképe,
az istenek háborúinak
kicsinyített mása a földi harc,
a valóság akár a lét, teátrális.
Maszkjaink megvédenek,
a földi színjátékban kevésbé
leszünk sebezhetők,
de az elfedés láttatás is,
s a látókhoz az út belső poklon át vezet.
A Dante téri kocsma ma este a Music Pub
és az egykori Bulgakov füstös pincetere,
ahol a bretteri boncasztalon ifjú titánköltők várták,
pokol, purgatórium vagy menny lesz-e műveik sorsa.
Sokan vannak, de a világ többágú sípját
kevesen tudják megfújni,
az apollói út nem mindünknek
vezet a megismeréshez,
maradnak sebek hátán sebek,
okafogyott mindennapi léptek.
A lépték, mi térképet rajzol a földi létre
nem más, mint a lé,
s bár nyomokban őrzöd az ideákat,
ki Léthé folyójából ittál,
másképp uralod az emlékezést.
A mentális tárgyak múzeumában
egymástól látszólag eltérő tárgyak fémlemezei
fenséges szimfóniát hallatnak, de a hangok
csak beavatott füleknek muzikálisak.
Ciceró levelei átívelnek az időn,
előbb a jövőbe, majd a múltba visznek,
a jelenkori olvasó, pillanat pillérén átsuhanva,
egyszer csak 3500-ban találja magát.
A fémes űrt szeldd át,
növeszd vissza szárnyaid,
légy sebesebb a fénynél,
az idő képlékeny anyag,
illúzió tán csak a földi lépték.
A Theatrum Epicum és a Theatrum Temporis
iker-időűrhajóin messzire juthatunk,
ez az időút a megismerés lehetősége.
Előbb csak mániákus bibliofilek vagyunk,
faljuk a könyveket, kutatjuk a titkot,
majd rádöbbenünk, az igazság,
mindvégig ott volt, csak szemellenző
takarta szemünket.
A levél-dialógus szöveg-szövete
a múltból a jelenen át a pergamenkarcsú jövőbe visz,
elméd, mint száraz szivacs felissza a tudás levét.
A létezés hiábavalóságán ne csüggedj,
minden hiátus láthatatlan.
A nyelvelő nyílveszők lombkoronája,
szavak arany-erezete,
nyelvi alkímia mágikus üstje,
látszólag bonyolult,
valójában összefüggő szerkezet,
a részek baráti ölelkezése köti egymáshoz,
a megértés kulcsa a barátság,
mi felülkerekedik szerelmen,
önös érdeken és egón.
Ki átnéz az idők közti résen,
látja a rácsok mögötti világot.
Minden könyv labirintus,
minden labirintus könyv,
ha avatatlan kézbe kerül.
Csak ide-oda dobálja az ár az olvasót,
a tenger moráját hallja, de nem érti, hogy
a tenger is költészet és a világ nagypoéma.
Mostani és eljövendő olvasó hegyezd füled,
Brédán keresztül Ciceró üzen,
beinvitál az időűrhajóba,
ha helyet foglalsz,
érzed a szövegtest boldog barázdáit
tudatod alá férkőzni,
idd magadba, mit érzékelsz e szcénán,
s mi barlangok mélyén világít
már-már földöntúli fénnyel,
az elme és szív tánca,
ne félj tőle,
engedd magadhoz a ritmust.
A brechtiánusi Bab és babér
a próza földi sarából sarjadt,
a történet arca ezért látszólag mozdulatlan,
egyszerűbb mondatmóddal fedi fel,
ki halász, ki hal, ki vezér, ki követő.
A koldus, akit Viktornak hívnak, a Költő,
netán a Narrátor, avagy a barátok,
akik kísérik lélekben az utasokat
a szeles Kolozsvártól a szelíd Babadágig?
A világ egy dantei lángrózsa puha kenyérhéjban,
s a titkok sise[1] mi magunk vagyunk.
