A VÁROS TEBENNED – Varga Melinda versei
a megtisztuláshoz
nem elég a légszomj
A VÁROS TEBENNED
VARGA MELINDA VERSEI
A város lírában
A város csak hömpölyög
Minden vers most
Fölösleg vagy papírszemét
Helyzetjelentés egy újabb agyjátékról
Perverz koboldok tivornyája
Szükségben simuló talmi ír
A város álomkórban
A város csak hömpölyög
szivarcsikk minden eszme
újragyújtható a tézis
a pénz, a mindenek feletti
hipotézis
A város csak hömpölyög
és benne a lányok
limuzinban királylányok
de boldogok
A város csak hömpölyög
papírra nyomva az eszme
cserélhető pár bankóra
minden rögeszme
A város csak hömpölyög
bár utcalány lehetnék benne
hány papírvirágért
adod a húsod?
ha megvehető a csont
értéke van a vágynak is!
ágya minden álmodásnak
senkinek nem kell
más!
A város csak hömpölyög
a szerelem benne?
lásd ott a Múzeum tér
ott porlik hamuvá
a teste!
A város csak hömpölyög
érzed hogy alvad
a vére
korhadt ladik
a lelke
költők ülnek benne
nyakig szerelembe.
Város az éjfelében
A város csak hömpölyög
üveggolyó kezében
tovagurulhatsz
rőzseszín játékszer csak
minden hajlék
az istenkirakósban
az éjszaka pupillája
sárgán meszel be
akár a hajnalodás
olyan minden csönd
csak az ég násza
vérzik árulkodón
Város testekben
A város csak hömpölyög
puha ajkak sikítanak fel újra
a várt fájdalom beteljesül
számító mozdulatok
kikötője a gondolat
s az ego becukrozza
a nemlétező tudást
A város csak hömpölyög
benne szerelmes féltestek
költőké tán a szózat
sámánének
néhány belőle
s a többi köretnek
vagy szósznak
megmarad
véges időkig
A város tebenned
A város csak hömpölyög
s minden, mintha Duna volna
nyugodt mély folyóság
hol nem csak a bokákat mossa
a víz
a megtisztuláshoz
nem elég a légszomj
A város csak hömpölyög
mint mozdulataidban a
vers
míves üdve
oly kecses
Városvers a magányirodából
misztikus szerda
mítosz keretben
férfi lóg a fal
oldalán
minden emlék
felszegezett
ortodox ikon
idegen vallás
nekem a távszerelem
torkon akad a
csend, majd
belemar a húsba
felszakítja az emberbundát
sárga só ízét érzem
a nyelven
a sírás olykor
nem megalázó
mazochista vagyok
saját lelkem zamatát
ízlelem
régimódi anima ez
nem öltöztethető
a kordivat szerint
rongyos nadrágú
Columbus
nem városlakó
Hajnali részegség körútja
Tóth Árpádra írva
Koszos mezében szalad a hajnal
Üveges szemmel bámul egy tömb
A bűvös térre álmosan áll ki a kurva
Ajkamról búsan párolog a borvidék
S az éj, minek barna teste hulla.
Az elme büszkén cipeli terhét
A részeg napba nézést, álnok verőfényt
Sárgán izzok, mint a világ korongja
A földi hajnal rúzsfoltos ölén
Mint meleg kenyér ropog
frissen a vérem.
Itt benn kisablakok kacsintanak
Részegülhetsz illatára a füstnek
S tán az örökkévalóságig visz
A sárga szivarvég
Vagy a kreált végzet, nem tudni
Mi a való s mi a kívánat.
Odakint szürke verebek visongnak
Valahol fényt kapcsolnak fel újra
Lila nyakkendő minden óra
Nyakamra tekert szín a táj
Virágárus néni kezében
Lopott harangvirág.
S lassan elkezdődik a robot, kopott
Szimfóniák minden létsörért
Villamos sínen jajdul a másnap
Olyankor bűnös koboldok
Képzelt csókot nyomnak
Papírlapomra
Minek íze
Nem evilági.
