Keszthelyi Rezső: OTTHONBÓL SZÁMŰZÖTT OTTHON - folytatás és befejezés
Hófelhőm, anyácskám, kedves, a tengeren
szerteszét merő ibolya meg hópelle reszketés –
és halandók, kiknek szőlőszemsokadalma
szikrázik alá a mennyboltból szakadatlan –
valamennyien amolyan
sok árva tökély.
KESZTHELYI REZSŐ
folytatás és befejezés
3. A TALÁLT ÁLLAT BÁJA
A muzsika méhe
hol csöndjévé hallja
önnönmagát.
Újfent
A vers lyrája:
mikor csupán az,
ami a páratlan,
fogyhatatlan titkú semmi.
(A zengzet meg
klapanciákká nyúzódik.)
Vélelem
Reggeltől estig
gondol rám a gondolatom,
ám amit vél,
igazában nem én vagyok.
A talált állat bája
akit önnönmagában lel,
ő a gazdája.
Adottság pillanat
Ha értem támadt élet lennék,
vagy legalább az, ami csak egyéb,
amolyan sok árva tökély.
A föltámadást percről percre megváltani –
miként eszem megremeg hirtelen illatokra,
és édes sírássá válik anyaga.
Hófelhőm, anyácskám, kedves, a tengeren
szerteszét merő ibolya meg hópelle reszketés –
és halandók, kiknek szőlőszemsokadalma
szikrázik alá a mennyboltból szakadatlan –
valamennyien amolyan
sok árva tökély.
Létbírás
A minap reggel, jó korán, amikor a zuhanyozóba tartottam az öntözőkannáért, a tornác lépcsőjének legalsó fokán várakozott a macska. Mielőtt idáig óvakodott volna, hosszasan leselkedett a szemközti kert babérkerítéséből. Öntöztem a kicsi kerteket, ő meg állandóan a nyomomban volt, de ha a kannából kilöttyent, vagy a rózsából félresugárzott a víz, megijedt, és szaladhatnéka támadt.
Felállítom a napernyőt, bár még odébb tart az udvartól a nap. Elrendezem a két széket az ülőpárnákkal, a kőasztalra készítem a kávéscsészét, a pipát és egyebeket. És miközben várom a kávét, tejet öntök egy műanyag tálba, kenyeret aprítók bele. A macska nézte, mit csinálok, és most lefetyeli a tejet a kenyérdarabok közül.
Kávézom, és pöfékelek. És tervezgetem az időmet, miközben nézegetem a macskát, aki hol a közelemben, hol nem.
Általában nesztelenül érkezik, és nesztelenül távozik. A macska. Miként a hóhullás. H. ilyetén szavaival:
Ön, barátom, valahol van, és nincs senki, aki arra hivatott, hogy a jelenlétét és majd a hűlt helyét felbecsülje. Van, és azzal van mindenütt, amivel nincs sehol. Észrevétlenül, helyek nélkül változtatja a helyét. Miközben csupa fül, csupa szőrzetideg. Akárha a macska. Földideg. Talajideg. Akár a macska is mondhatná ezt. Ennyit mondhatna, ha mondhatná. A lényébe nincsenek fogalmak. Fogalomesemények. Viszont teli léteseménnyel. Az önlényemben azonban vannak fogalomesemények, holott macska is van, észrevétlenül, nesztelenül, merő szem, merő fül, ki létét ama dolgoktól kapja, amelyeken él, ismeretlen testvér.
Felnéztem.
Az égbolt merevkék-merevfény, az égitestek, kik most éppen felettem, sehol. Mintha az égboltban a fénytől sehol semmi. Semmi csillag. A nappal éjszakája halad ott.
Rágyújtok. Lélegzésficamok. Szívverésficamok. Újra. És fénytetszhalál. Túlságosan vakító. Amonnan. Vérgyengülés. Eminnen. Gyűjtögetnem kell mindent, ami csak lehet a meghalnihoz. Különben az elmúlás nem tartana ki az elmúlásig. És, ugye, az öröklét nem az elmúlás összefoglalása, örökös fogadása? Nem is lehet az, hiszen nincs öröklét. A szakadatlan múlás, aki létezik.
Újból cigaretta, parázsról parázsra.
A macska a bejárati ajtó függönyével játszik, hemperegve. Kedveli a függönyt. És az előszoba szőnyegét is. Alábújik vagy napozik rajta. Mikor hogy. Nem tervezi, mit hogyan. Mit hogyan önnönmagát. Adódik, a világból, ameddig maradhat benne. És belőle is adódik a világ, ameddig maradhat benne. Aztán egyikük se marad a másikban.
A pipáért nyúlok, megtömöm, csiholok, aztán eregetem a füstöt.
És mintha szunyókálnék. Ám nem igazán, mert látom a macska önfeledt játszadozását. Tökéletesen magányosan. Mert tökéletesen egyedülvalóan, következésképpen tökéletesen szabadon. Önmaga tárgya. Nem talált tárgy. Öntalálat. Vagyis. Öntalálkozás.
Ma reggel nem vittem ki a napernyőt, sem az ülőpárnákat. Öntöztem ugyan, hiszen nem szabad mulasztani a növényeket. Elszívtam a napi első pipát. Friss vizet engedtem a macska táljába, és kiettem a kerítés tövébe, összeszedtem néhány holmit, és indultam, még nem tudva biztosan, hova.
Végül is elég messzire. A várost körülkísérő sétány végébe. Sétálva. Nekem a séta, sután fogalmazva: a történet nélküli való. Ahogy H mondaná: a séta séta. Lényembe költözteti mindazt, amiben haladok. Ezért csüngök rajta.
A sétány bebújtatott a parkba, amely át kellet haladnom. És ott: virágzásukba haló agavék, a széltől görnyedve nőtt tűlevelűek, a tenger felől. Jobbra terasz, rajta fügekaktuszok. Narancssárga, piros, püspöklila gyümölcsökkel, virágokkal teli, vegyesen. Elfacsarodott a szívem. A hajam gyökerétől a talpamig sajogtak a színgyümölcsök és színvirágok; az agavék és a görnyedt fák, meg a köztük kékellő tengertöredékek. Mindazok, amik már voltak, és most azzal kerülök vissza hozzájuk, hogy vannak, az emlékképek özvegyeként, és újfent jegyeseként; olyan gyöngédségtől átszőtten, mint akik azért nem tudják, hogy vannak, mert vannak.
Komótosan lépegetve értem a sétány északnyugati végébe, ahol kicsi, szakadékos öblöt vájt a tenger, vagy a szakadék engedte magához a tengert. Csak egyetlen fa árválkodik itt, amelynek árnyékát körbe jártatja a nap. Ott telepedtem le.
Heverek egy tűlevelű ritkás árnyékában, mellettem szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe. Szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik halkan és lassan, és kékségein a gyermekkor tiszavirágainak szitáló felhői. Mennyieknek kellett elmúlniuk tőlem, mire megjelenhet ez a látvány, és most éppen benne testesítődhetnek meg. Halott életek és dolgok verőfényei egy még mindig ártatlan önállapoton.
Mint ha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanságban, tökélyében a tétlenségnek, holdtalan, csillagos éjszakában. És mint ha előttem a tenger homályló virrasztása, és sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségben fogy, ami maradék még nekem, de nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése.
Fél könyökömre támaszkodva heverek a tűlevelű fa ritkás árnyékában, amelyet körbejártat a sziklán a nap, és nagyon szeretném, ha onnan jelennék meg most ide, ahol semmi se mozdul. És annyira eljutnék magamból a mindenekben, hogy nincs más élni, és ilyenkor van, amit élek.
Közben hurcolkodtam az árnyékkal a fa törzse körül, mígnem annyira megnyúlt, hogy túlfeküdt rajtam. Úsztam, törülköztem, öltöztem, és a sétányra kapaszkodtam. Magamon mosolyogva ballagtam haza.
A felső szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska, és jött velem az udvarba. Ott megállt, farkát fölfelé kunkorította, és leste, mit teszek. Kinyitottam az ajtót, félrehúztam a függönyét. A hűtőből bort, vizet és néhány apró halat vettem ki. Töltöttem a borból és bele a vízből. Lassan kortyolgattam. Aztán a még félig teli pohárral, pipával és az egyik ülőpárnával a kőasztalhoz telepedtem. Rágyújtottam. A macska kitartóan figyelte. Vártam. Ő is várt, moccanatlanul. Végül én mozdultam. Letettem a félig szívott pipát, és kihoztam a halakat. Kiválasztottam közülük kettőt, és a kerítés tövébe hajítottam. A macska odaszaladt, és habzsolva eltüntette. Az egyiket. A másikat csak megszagolta, és visszaporoszkált hozzám.
Nem értetem, miért hagyta ott a másikat. Akkor értettem meg, amikor hol a markomra, amelyben a többi hal volt, hol meg rám nézett, kérdőn. A lábam elé ejtettem a halakat. A macska mind megette, mert jóformán a kezemből akart kapni. Így költötte el vacsoráját. Aztán a szokásos tisztálkodás, nyújtózkodás. Majd felugrott az egyik székre, összegömbölyödött, és szunyókált. Esteledett.
Zuhanyoztam, utána tükörtojást sütöttem. Sóztam, borsoztam. A konyhában fogyasztottam el. Készítettem még egy vizes bort, és kimentem cigarettázni, nem kívántam a pipát. A macska csak fél fülét rebbentette jöttömre. Szundikált tovább. Fújtam a füstöt, és néztem, merre oszladozik. Csak úgy. A macska előre meresztette a mancsát, abból meg ki a karmait. Jólesően és elégedetten. Végül nesztelenül tűnt el a sötétben. Rám se hederített.
... Gondolatban még vele időztem, amikor a takaróval a kisebbik szobába mentem, és lefeküdtem az ágy mellé, a padlóra, és nem hallatszott más csak lélegzésem nesze a takarón és szívem dobogásának sejtelme.
És ha valaki ezek után megkérdezné, vajon mikor írtam a fentieket, azt válaszolnám: természetesen semmikor.
4. EPILÓGUS
Séta a színeken
Ó, ti sose halványuló kökörcsinek
sétányomon –
az égtestek a tengerárba térnek,
ő meg vissza amoda –
szívemnek szíve az otthona,
és egyetlen kincse: örült,
mikor sírt valaha –
sose látja fényét a fény;
őszül ereimben a vér,
nem jelképe az életnek az élet,
viszont láttam: cédrus csúcsára
holdszőtt gólyák telepednek alá,
míg kel a Nap, a kecses szárnycsapás.
Este
Epilógus: Előbb vagy utóbb megéli az ember: mi a búcsú, mikor igazán időtlen.
Összecsuktam a napernyőt. Még érte a nap a szőlőindákat, és a kicsi kertekre is vetült némi narancssárga fény, de már nem volt szükség árnyéktakargatásra. Hamarosan teljes lesz az alkony. És hűvösödik.
Terítek a kőasztalra. Halsaláta, sötétbarna kenyér, villa, asztalkendő, pohár, fehérbor és ásványvizes kancsó. Töltök, és aztán eszegetek. Közben lebukik a nap, elcsitul még a szellő is. A temető fái némák. A citrom fa közelében ott ült a macska. Bementem a házba, és egy doboz szardíniával és konzervnyitóval jövök vissza. Kinyitom a dobozt, és a macska táljába szórom bőséges morzsalékát, rája csurgatva az olajt. A macska két-három ugrással a tálnál termett. Mohón, szinte elvakultan esett neki az ételnek. Jóleső érzéssel néztem.
A macska mosakodott, aztán a lábamhoz heveredett. Megtömtem a pipát. Másodszor próbálkozom, mire sikerült rágyújtanom. Lassan, kényelmes szívogattam. Már teljesen sötét volt, mondhatni: csillagsötét. Benne nézem, ami a kisebbik szoba egyik falán a csillagtérkép, kékséglapján parányi mész- és narancscseppek, és most itt, felettem az éggömb fele, amelyben kelnek, emelkednek, majd hanyatlanak, elmerülnek haladtukban az égitestek, csillagképek. Ilyenkor, koraősszel a Nagymedve, Kismedve, hattyú, Lant, benne a Vega, a Tejút távolodó patyolatpántja, és akármerre akárhány más valóság semmi.
Valaminek a kellős közepén henyélek, és nézelődöm. A látható egeket, ahol további látóhatárok vannak; pontosabban: gömbövek. Ám azokon túl? Az utolsón. A gömbsüveg? A végső felület. És azon túl? Van-e még gömbsüveg? Felület. Érintő. Ekképpen könnyelműsködött közérzet-geometriám, avagy lélekgeometriám.
Életeszemnek felfoghatatlan, életlelkemnek azonban átélhető a semmi. Az előbbi úgy van vele, hogy a mérhetetlenségig haladva a hatalmasban, és ha fordítva: a mérhetetlenségig haladva a parányban lehetetlen a semmiig jutni. Az utóbbi meg úgy van vele: a létet kimeríthetetlenül szülő és egyszersmind vesztő, való nélküli valóság.
Akárhogyan is vannak ők, én, a harmadik személy gyönyörködöm az égboltban. És ettől szakad rám a félelem. A hiábavaló. A véget érésé. Kapkodva tömtem újólag a pipát. És a lehető legközelebbre néztem, levéve szemem a csillagokról. A gyufaszálra, a körmömre. Nem először fordul elő velem. Amikor a rémület. A hiábavaló. Amikor a véget érés. És akkor a csillagtérképre. A lámpára. A vekkerre. A kavicsra. A tollakra. A hűtőládára. A függönyre. A fehérre. A zöldre. A hangyára. A gyíkra. A sajtra. A kerítésre. A kapura. A temető fáinak susogására.
A macska nyújtózkodott. A sötétségbe meredt, és elillant.
Összecsuktam a székeket, és a kerítésnek támasztottam őket. Hónom alatt az ülőpárnákkal mentem a házba. Bezártam az ajtót, behajtottam a zsalut, vetkőztem, villanyt oltottam, és lefeküdtem.
A félelem járt az eszemben. A hiábavaló. És a véget érés. Arcomra húzom a takaró-lepedőt. Nem tudom kérdezni magamtól, mik is járnak át, keresztül-kasul.
Hallani az óratorony órájának ütéseit. Nem számolom, mennyit. A szemközti falon a régi csillagtérkép, kékséglapján parányi mész- és narancs-cseppek. Elmosolyodtam magamon. Mert hát miért is félek, amikor félek.
Reggel indulok haza. Nofene! Haza? Az meg ugyan hova?
A tatfedélzetről nézek vissza a hajó nyomvizére. Tökéletesen egyenes, mivel az iránya olyan. Habzik a sótól a két széle. Köztük meg olyan a tenger színe, amilyenre nem találok színfogalmat, annyira szín.
Az oldalt Halmi-Horváth István festményeivel illusztráltuk.
