Bőrig áztam, mire megérkeztünk a térre. Azonnal feltűnt, hogy valami hiányzik az égről, de csak amikor közelebb értünk, jöttem rá, hogy nincs már, aki védelmezőn kinyújtott karjával a tömeg fölé magasodjék. Előre kellett furakodnom a tömegben, hogy megláthassam, ahogy ott feküdt az oldalán, mintha csak pihenni heveredett volna le a talapzat elé, dereka körül a vastagon megcsavart vontatólánccal.

Jelige: Szent Búvár

TÉLI ESŐ

    Még sötétség volt és csönd, amikor meghallottam az eső kopogását.
    A téli eső kopogását.
    A decemberi eső kopogását.
    Két napja szállásoltak el a lakásban; azt mondták, várjak, és én vártam, de utasítás nem érkezett. Fejemre szorítottam a párnát, hogy ne halljam a zajt, és igyekeztem nem gondolni semmire.
    Igyekeztem nem félni.
    Reggelre ordítozássá fajult az eső kopogása.
Ordítoztak mindenütt: kint az utcán és bent a lépcsőházban is.
    A tömeg úgy özönlött, úgy hömpölygött, úgy árasztott el mindent, akár a láva: fénylettek az esőben átázott kabátok, a hajtincsek hínárként tapadtak a fejekhez.
    Kapkodva öltöztem; szalvétába forgattam két szelet kenyeret, és betettem a kabátom zsebébe; összehajtogattam az utolsó százasomat, majd a bakancsomba dugtam; egyedül a fényképezőgépet hagytam ott, túl feltűnő lett volna, pedig volt még két tekercs filmem. A negatívokat a matracba rejtettem. Noteszt vettem magamhoz és ceruzát. Abba senki sem köthet bele.
    Indulás előtt kinéztem a kukucskálón, de a folyosón nem mozdult semmi, a liftek sem jártak: az áramszünet még azelőtt beállt, hogy a vizet elvették volna.
    Résnyire nyitottam az ajtót. Az alsó emeletekről izgatott beszélgetés szűrődött fel, de a hangokból nem tudtam megállapítani, hogy kicsodák. Kivártam, míg elhagyják az épületet, aztán bezártam magam mögött az ajtót, és felmentem kétemeletnyit. A kulcsot a lépcsővel szemben, a gázóra mögé rejtettem.
A tetőre vezető csapóajtót nyitva találtam. Felléptem a vaslétrára, kilestem: két férfi állt háttal nekem. Zászlót lobogtattak, melynek közepén foszladozó szegélyű körben a hamuszürke ég egy darabja látszott. Nem hallották meg, ahogy a tetőn széthintett kavicsréteg megroppan a talpam alatt.
A tűzlétra üres sikátorba ereszkedett alá. Lemásztam, és a szemétkukák mögé húzódtam. A sikátor mindkét bejáratánál mintha futószalagon rohantak volna el az arcok, egyikük felém fordult, de én már fel is ugrottam, kiléptem az utcára, és hagytam, hogy magával sodorjon a tömeg. Megpróbáltam beszélgetni a körülöttem állókkal, de mintha süketek lettek volna, csak ordítoztak és rázták az öklüket.
    Elővettem a noteszemet, jegyzetelni akartam, de hátulról meglöktek, elejtettem a ceruzát. Lehajolni már nem tudtam érte, zsebrevágtam a jegyzetfüzetet, majd egyszerre azon kaptam magam, hogy ajkaim a jelmondatok szavait formázzák, s nem telt sok időbe, míg torkomszakadtából én is üvölteni kezdtem, és lépteim is a többiek által diktált ütemhez igazodtak.
    Bőrig áztam, mire megérkeztünk a térre. Azonnal feltűnt, hogy valami hiányzik az égről, de csak amikor közelebb értünk, jöttem rá, hogy nincs már, aki védelmezőn kinyújtott karjával a tömeg fölé magasodjék. Előre kellett furakodnom a tömegben, hogy megláthassam, ahogy ott feküdt az oldalán, mintha csak pihenni heveredett volna le a talapzat elé, dereka körül a vastagon megcsavart vontatólánccal. Megszeppenve állták körül – miután ledöntötték, már nem tudták, mit kezdjenek vele.
    Aztán egy nő lépett ki az embergyűrűből. Arca merev volt és kifejezéstelen, ahogy laza terpeszben megállt a fej fölött. Először a szoknyáját tűrte föl, és csak utána a kabátját.
    A térde fölött egy kicsivel lyukas volt a harisnya, tenyérnyi foltban kilátszott a bőre, s bőrén egy anyajegy. Az anyajegy akkora volt, mint egy söröskupak, de aztán eltűnt, miután letolta a harisnyáját. A vizelet a szobor fülébe csorgott, onnan pedig az arcára folyt. Még be sem fejezte jóformán, máris megmozdult a tömeg.
    Egyedül én nem köptem le.
    Egyedül én nem rúgtam belé.
    Egyedül én nem vizeltem rá.
    Csak akkor álltam tovább, amikor észrevettem, hogy egy csoport siheder a nadrágját gombolja, és guggolni készülődik.
    Arra mentem, amerre ritkulni látszott a tömeg. Bámultam a házak homlokzatát, rajtuk a világos foltokat, melyeket a levert címerek és az utcaneveket jelző táblák hagytak maguk után. Eszembe jutott, hogy jó volna jegyzetelni, és dühöngtem, mert írószerből mindig kell lennie tartaléknak a magunkfajtánál.
    A sarokról már hallatszott a zsivaj, s mihelyt befordultam, a sort is megpillantottam: az egész úttestet lefoglalta, az üzletből egészen a szemközti épületig nyúlt, ott megtört, és szinte az utca végéig folytatódott. Elnéztem az embereket, akik, ügyet sem vetve az esőre, toporogtak a macskaköveken, vagy az előttük álló válla fölé ágaskodtak, hogy jobban láthassák a bejáratot, ahonnan fehér vászonzsákokkal a hónuk alatt jöttek ki azok, akik sorra kerültek már.
    Beálltam én is a sor végére. Vékonykeretes szemüveget és nevetségesen előrekunkorodó, ősz kecskeszakállat viselt a mellettem álló férfi. Megkérdeztem tőle, mit osztanak. Azt mondta, lisztet. Enyhén dadogott, miközben elmagyarázta, hogy ez állami lerakat, amit mindezidáig lakat alatt tartottak, és csak a protekciósoknak volt bejárásuk ide, de most végre visszaadják a népnek, ami jár neki. Megkérdeztem, hogy vajon ki verte le a lakatot. Nem tudta. Megkérdeztem, hogy ki felel a liszt szétosztásáért. Azt sem tudta. Fél zsák jár minden felnőttnek, mondta, ha pedig valakivel gyermek van, annak még egy negyed. Aztán mintha feldühödött volna azon a kérdésemen, hogy mennyibe kerül egy adag. Mi-mi-mi mi az, hogy mennyibe kerül, dadogta, há-hát azért fizessünk, ami a m-miénk, azért fizessünk, ami jogos ju-ju-jussunk?
    Egy asszony állt előttünk a kisfiával. A kisfiú a közeli pocsolyákban tapicskolt, majd megunta, és kérdezősködni kezdett az anyjától, hogy sokat kell-e még várniuk, míg végül elsírta magát. Az asszony fölvette, csitítgatta, az öregember sajnálkozott, sze-szegény kicsi, biztosan nehéz lehet neki a várakozás, különösen, hogy nem érti, miért kell itt vesztegelniük, mire az asszony megfordult, és elpanaszolta, hogy másfél napja alig ettek, meg aztán az időjárás, még a nagyapja sem emlékezett olyanra, hogy decemberben, amikor a hó is csak pilinkélve hull, így zuhogjon ez az átkozott eső, azzal gyalázni kezdte a pártot, hogy állítólag már kikaparták markukból a hatalmat, mégis ugyanúgy állunk sorba, mint ezelőtt.
    Az öregember megpróbálta csitítani, m-m-m-minden változás egy folyamat, magyarázta, és m-minden folyamat végbemenetelének megvan a maga ideje, n-n-n-nem lehet csak úgy egyik napról a másikra jóvátenni mindent, amit ezek a disznók évtizedek alatt elszartak, mire az asszony annyit mondott, hogy ezt inkább ne neki, hanem az ötéves gyereknek próbálja megmagyarázni.
    Benyúltam a zsebembe, és elővettem a szalvétába csomagolt kenyeret. Odanyújtottam a kisfiúnak. Az öregember elkerekedett szemekkel nézett rám, bocsánatot kért, amiért az előbb rámripakodott, majd megkérdezte, mivel foglalkozom. Újságíró vagyok, mondtam. Az nemes szakma, veregetette meg a vállam, végre lesz értelme olvasni, mert eddig bizony nem volt egyébre jó az újság, mint csomagolópapírnak. Megkérdezte, miről írok. Mindenről, ami az utcán történik, majd hozzátettem, hogy jelenleg semmiről. Elmagyaráztam neki, hogy elvesztettem a ceruzámat, és nem tudok jegyzetelni, mire ő addig erősködött, amíg el nem fogadtam a töltőtollát.
Kikérdeztem még erről-arról, és a nővel is elbeszélgettem. Lejegyeztem mindent. Alig álltak tízen előttünk, amikor elköszöntem azzal, hogy másoknak nagyobb szüksége van az élelmiszerre, mint nekem.
Délben betört a városba a hadsereg, és megkezdődtek a harcok. Voltak egységek, amik a tömegbe lőttek, voltak egységek, amik a tömegbe lövő egységekbe lőttek, és voltak mesterlövészek, akik mindenre lőttek, ami csak mozgott.
    Az eső elől egy légoltalmi pincébe húzódtam, melyet kórháznak rendeztek be. A lejáratnál őrök álltak géppisztollyal. Az arcukat nem láttam, azt mondták, bármelyik pillanatban mérges gázokat vethet be a hadsereg, azért viselik a gázmaszkot.
A helyiséget olajlámpákkal világították meg. Egyetlen orvos volt lent, aki a pisla lángoknál fertőtlenítette az eszközeit. Arcát maszk takarta, fejére kendőt kötött.
Kötszere is alig volt, nemhogy érzéstelenítő. A lent levők a fülükre tapasztották a tenyerüket, hogy ne hallják a sebesültek üvöltését. Behúzódtam egyik sarokba, onnan figyeltem, ahogy újabb és újabb hordágyak ereszkednek le a lépcsőn. A fal mellé fektették őket, először csak egy sorba, majd a másodiknál én is segédkezni kezdtem, aztán pedig a harmadik is betelt, míg végül nem is néztük, hová tesszük a sebesültet, már mentünk is a következőért.
    Csak estére szabadult fel némi hely, a holttesteket a bérház belső udvarára hordtuk fel. Úgy áztak ott, az esőben, mint a kövek. Egy ember viharlámpával a kezében járta az udvart, és megvilágította a halottak arcát, ha valaki a hozzátartozóját kereste köztük.
Ez az ember vak volt. Megkérdeztem, miért vállalta magára ezt a feladatot. Azért, mondta, mert életében most veszi először hasznát annak, hogy nem lát.
    Később újabb viharlámpa érkezett az udvarba. Öten voltak, behúzódtak egy fedés alá, és fegyvereket kezdtek tisztogatni. Tizenkét revolvert, öt karabélyt és ugyanennyi géppisztolyt számoltam össze, volt néhány kézigránátjuk is. Rám se hederítettek, de aztán jött az az asszony.
    Nem tudta eldönteni, hogy a férje a halottak közt van-e vagy sem. Többször akadt olyanra, aki hasonlított hozzá, és már szinte fel is zokogott, amikor rájött, hogy mégsem a férje az. A vak ember azt magyarázta neki, hogy próbálja meg máshol is, vannak még gyűjtőhelyek, de az asszony csak futkosott egyik hullától a másikig.
    A fegyveres csoport mellé húzódva, a fedés alól figyeltem. Aztán nekifogtam kifűzni a bakancsomat, mire abbahagyták a fegyverek tisztogatását, és kíváncsian mustrálni kezdtek. Kihúztam a talpam alól a százast, majd odamentem a vak emberhez, elvettem tőle a lámpát, és az asszony arca elé emeltem. Hosszúkás, keskeny sebhely húzódott az orra és a felső ajka között, mint azoknak, akik nyúlszájjal születtek.
    A maga férje nincsen itt, mondtam. Értetlenül meredt rám, mégis miből gondolja, rebegte, de nem magyarázkodtam, csak odanyújtottam neki a százast, hogy vásároljon be, és főzzön valami finomat a férjének, aki eddig már biztosan hazaért, és vár rá.
    Szó nélkül eltette a pénzt, s hagyta, hogy a vak ember kikísérje. Visszabotorkáltam a bakancsomért; miközben a fűzővel bajlódtam, egyik fegyveres megkérdezte, hogy tudom-e, kicsoda valójában az a nő. Vállat vontam, mire ők egymás szavába vágva kezdték magyarázni, hogy vénlány, aki megtébolyult a magánytól, és egyfolytában sosemvolt férjét keresi. No, de semmi baj, folytatta egyik, aki a vezetőjüknek látszott, kárpótlásul kapsz valamit, és a kezembe nyomta az egyik frissen olajozott géppisztolyt.
    Újságíró vagyok, mondtam.
Jól van, mondta, és tölténytárakat is adott.
    Újságíró vagyok, ismételtem.
    Jól van, ismételte, és megmutatta, hogyan kell kibiztosítani a fegyvert.
    Megvárták, hogy teljesen besötétedjék, akkor magukkal vittek a zuhogó esőben. Szűk sikátorokban osontunk, majd átvágtunk egy parkon, aztán újabb sikátorok következtek, mígnem egészen közelről hallatszott a fegyverek ugatása, és a torkolattüzek is megm-megvillantották az utca egy-egy részletét.
    Egy befejezetlen épület korlát nélküli lépcsőit másztunk meg, majd párosával kuporodtunk le a legfelső szint nemlétező ablakainak mellvédjei mögé, és csak amikor kilestem, jöttem rá, hol is vagyok valójában.
Egy csoport felkelő az alattunk húzódó kőkerítés fedezékéből tüzelt a szemközti épületre, melynek tetejéről nyomjelzős lövedékek süvítettek alá az utcára. Társaim azt mondták, ezek a disznók sosem fogják megadni magukat, nekik most már mindegy, hogy golyó vagy kötél.
    Kibiztosították a fegyvereiket.
    Te is, mondták.
    Kibiztosítottam a fegyveremet.
    A tetőre céloztak.
    Te is, mondták.
    A tetőre céloztam.
    Belelőttek a torkolattüzekbe.
    Te is, kiáltották.
    Belelőttem az égbe.
Hajnalodott, mire az utolsó torkolattűz elvillant a tetőn. Feltartott kézzel jött ki az épületből, elölről érte mind a négy lövés, mégis, a háta helyett az arcára zuhant, mintegy dacolva a neki kiszabott halállal.
    A lépcsőn hevert, zubbonyán egyre jobban szétterjedtek a vörös foltok. Körbeálltuk, bámultuk, aztán páran bementek a többi holttest után. Valaki a címeres zászlót is bevonta.
Később egy hangszórót is felállítottak az utcán, és bemondták, hogy a kormány nincs többé, és hogy a hadsereg minden egyes köteléke átállt a forradalom oldalára, és hogy a rádió ezentúl nem a hazugság, hanem az igaz szó hirdetője lesz. Addigra a tömeg teljesen földúlta az épületet, és csak akkor oszlott el ugyanolyan hirtelenséggel, mint ahogyan összeverődött, miután már nem maradt semmi összetörni- vagy ellopnivaló.
    Az éjszakát a bérház udvarán töltöttem. A noteszt az utolsó lapig teleírtam. Reggelre elállt az eső, de én csak akkor indultam vissza, miután a rádió bemondta, hogy az utolsó elszigetelt kormánypárti alakulatokat is felszámolták.
    A holttestek még mindig az utcán hevernek, ahogy tegnap hagyták őket, egyedül a magát megadni készülő tiszt csúszott lennebb a lépcsőn. Öklömnyi kövek szerteszét az épületben, üvegcserép ropog a talp alatt. A százados szobájából szinte a teljes berendezést széthordák, egyedül az ormótlan íróasztalt hagyták meg, sem összetörni, sem megmozdítani nem tudták. A sarokba dobva találtam meg az írógépet, papír a szokásos helyen, a legfelső fiókban.
    Sokáig gondolkodtam, milyen címet adhatnék a jelentésnek, de jobb nem jutott eszembe. Minden részletet nem írtam bele. Ami hiányzik, a noteszban található.
    Az előbb kezembe vettem egy üvegcserepet. Jó éles volt, de eldobtam, mert meghallottam a zajokat.
    Biztosan az írógép kattogása csalta ide őket.
    Bakancsaik csattognak a lépcsőn, vállravetett puska csöve ütődik a fémkorláthoz.
    Már az emeleten vannak.
    Már a folyosón vannak.
    Már az első szobában vannak, de én nem vagyok ott.
    Már a második szobában vannak, de én nem vagyok ott.
    Már ebben a szobában vannak.
    Néznek.
    Néznek, és nem értik.
Néznek, és nem értik, és én sem értem, vajon miért nem tudom abbahagyni a