kisméretű, egy számmal nagyobb
nagyméretű, egy számmal kisebb
normális, szellemileg visszamaradott

Wehner Tibor

 

 

 

ZALÁN TIBOR

HIDEG

 

 

 

 

 

 

 

Éjjel
ülve alud
tam el fotelom
ban Sötét
és hideg szobára ria
dok Asztalom
on a vén art deco
óra – régi
születésnapi aján
dék – hirtelen
megáll
Később nyikorgást hal
lok és ablakom
ra súlyosan
nehéz gyásszal rá
fordul a
Göncölszekér 
És
mióta
és mint
ha és még és
már mindig – vár
Egy ideje
számolnom kell az
zal hogy
megállás nélkül
gyötör az emléke
zés szétszálaz
és nem rak
össze
újra
– úgymint
az elfelejtettség és
a felejthetetlenség miszté
riumának új keletű
állandósága
bennem
Mintegy
új Kelet
kifelé záruló
életemben
Mindegy
Hogy ezt így
kifejezni tudtam
meg is köny
nyebbült bennem aki
jó ideje
megszólíthatatlan
volt
Szólítatlan
mert
szólíthatatlan
létét kitermelte
 a gyáva
ság A gyáva
ságom Ebben
a  helyzetben
már csak a halál
emlékezete
nyugtathatna meg
egyedül
Széles karcsapá
sokkal vergődöm
sötét vizekben
a
parttalan felé
Szám sóval megte
lik míg
mormolom
: egyedül
a halál emlé
kezete Már csak
az Még
Vagy az se
Vagy
Nem vagy
Az

 

 

 

WEHNER TIBOR

TOTÁL BRUTÁL

 

 

 

 

 

 

 

 

totál brutál

kisméretű, egy számmal nagyobb
nagyméretű, egy számmal kisebb
normális, szellemileg visszamaradott

 

 

ör ény

néha kihagyok egy betűt, hátha így új értelmet nyernek a dolgok (illetve bizonyos értelemben a betűk is):
k fli
persze addig könnyű dolgunk van, amíg pontosan jelzettek a betűhelyek (a kihagyott betűk), kis probléma csak akkor merül fel, ha ez elmarad:
zsmle
és tovább bonyolítja a helyzetet, ha ebbe az elmosott betűhelyes rendszerbe bevonjuk a mássalhangzókat is:
teföl
de felismerés esetén még így se bízzuk el magunkat mert ez még nem egy mondat és persze vannak bonyolultabb szavak is:
johurt
nem is szólva az összetett szavakról:
túrstáska
és ha ebben a játékban elég nagy gyakorlatra tettünk szert, akkor megpróbálkozhatunk egyszerre több betű kihagyásával is:
             c
pillanatnyi figyelmetlenség vagy dekoncentráltság esetén megadhatjuk magunknak a megfejtést (pogácsa) és aztán a kellő magabiztossággal megoldott feladványokon túllépve próbát tehetünk – ez az igazi rejtvény –, kihagyhatjuk akár az összes betűt is:

 

 

a dolgok állása

(térsakkjátszma fejben)

 

csupán árnyalatnyi (és nem csupán egy nem szócska) a különbség:
aki nem mindig tévedett és aki mindig tévedett

nem csupán árnyalatnyi (és nem csupán egy csupán szócska) a hasonlóság:
aki mindig tévedett és aki (csupán) mindig tévedett

a különbség és a hasonlóság így válhat megközelítő azonossággá

csak (csupán) türelmeseknek kell lennünk és feltétlen kudarcra ítélt bizalmunk kiteljesedhet a mindent átható kiegyenlítődésben

(a megengedő és a kötelező beszédmód pontosan megvilágítja eredendő kiszolgáltatottságunk és öndiktatórikus hajlamaink egyidejűen eszeveszett jelenvalóságát)

mentőötlet: próbáljunk időszakonként pihentető vakaró(d)zásszüneteket tartani a próbálkozás szándékának szigorú betartásával és megjelöletlen határainak öntudatlan áthágásával

rádöbbenhetünk az önkorlátozás felemelő szükségességének átélésére és jó előre gondoskodhatunk nem különben felemelő élőhalottkénti pszeudoelhantolásunkról

(s miközben – az „s” kötőszócska alkalmazásával mintegy logikai láncolat meglétét sugallva – a „nem különben” kifejezés jelentésének felfejtésével vesződünk végső elkeseredésünkben) öntelt kapitulációnkat tárt karokkal fogadja a tévedés meghurcolt szabadsága

 

 

az artikulálatlan üvöltés verssé válása

 

Mondhatunk-e ezeknek akármit, ha közben csendben, észrevétlenül kisajátították a nyelvünket?

Ha ezért kizárólagosan csakis az övék az értelmezés lehetősége és joga?

Ha – miközben meghirdetik és gyakorolják a beszéd szabadságát – a jelentéseket így játékszerekké avatják?

Ha ebből eredőn szükségszerűnek ítélhető a megoldás: minden kimondott és leírt szavunkat ellenünk fordítják?

Ha pontosan vagy hozzávetőlegesen az ellenkező értelemmel ruháznak fel mindent – és közben megjegyzik gúnyosan – így bizony saját csapdánkba esünk. Mi okozzuk saját vesztünket.

Magyarázkodásokra kényszerülünk, és tudjuk, hogy ha magyarázkodásokra kényszerülünk, akkor mindennek vége: vesztesek vagyunk, még ha pozíciónk a szánalomra méltó pszeudó-győzteseké is.

Mondhatunk-e bármit, írhatunk-e verset ebben a reménytelennek tűnő helyzetben (ahol a „reménytelen”, a „tűnő” és a „helyzet” szavak által hordozott jelentésekben sem lehetünk már egészen biztosak, nem is szólva a „bármi”-ről és magáról a „vers”-ről)?

Könnyű így megvonni azt a konzekvenciát, hogy talán az elhallgatás, a hallgatás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlünk. (A valamilyen megmagyarázhatatlan, szüntelen készenléti helyzet a „vers”-írásra. A fel nem adott éca.)

Vagy esetleg – bár némi kockázatvállalással – mindezen túl van még egy esély: az artikulálatlan üvöltés.

Az artikulálatlan, megszakítatlan, folyamatos üvöltés, amely valahol a metafora-régiókban verssé lényegül.

Lágy lírává oldódik ebben a légüres (cyber)térben, amelyben már nem ők álldogálnak tétlenségre kárhoztatva, önmagukkal szemben.

(No lám: végül csak-csak a saját csapdánkba esünk.)

 

A versekhez Rajcsányi Artúr - Zátonyi Tibor Analóg 2.0 című fotósorozatából választottunk műveket.