Egy lehetséges trilógia – Markó Béla versesköteteiről

A Tulajdonképpen minden, az Út a hegyek közt és a Visszabontás című kötetekről Fűzfa Balázs recenzióját olvashatják.

Egy lehetséges trilógia

– Markó Béla versesköteteiről

Egy év alatt három verseskötet. Tekintélyt parancsoló, irigylésre méltó, ihletett termékenység. S még inkább az, ha a kötött formák szabályozottságának versbeszéd-„kényszeré”-t is figyelembe vesszük. 108 szonettet megírni február derekától decemberig önmagában véve is komoly alkotói teljesítmény (Visszabontás). Ráadásul elolvasás után még meggyőzőbb mindegyik kötet: nincs bennük felesleges sor, erőltetett szó. Így egészek, ahogyan vannak, ráadásul együtt többet mondanak e versek, mint önmagukban állva: bölcsességről, lehetséges boldogságról, tűnődő kezdetekről, észrevétlen világpillanatokról.

Két szonetteskönyv keretez egy haikukból összeállítottat (Út a hegyek közt). Markó Béla ez utóbbi bravúros rövidformában is olyan végtelenjeit képes érzékeltetni a természeti és emberi létezésnek, s főképpen e kettő észrevétlen egymásba fordulásainak, melyek megszólaltatása csak keveseknek sikerült eddigi költészetünkben: „mogorva fákon / illatos szirmok nyílnak / miben reménykedsz” (Variáció); „csillagvilágot / tépdes az Isten mintha /szilvavirágot” (Öröklét); „repül bicegve /a kerten át egy lepke / pillogtat Isten” (Mindenség). Oly otthonossá válik a tizenhét szótagos forma az általa formált magyar nyelvben – melyen az alkotó soha nem tesz erőszakot a szigorú formába szorítottság ellenére sem –, hogy a szelíden hullámzó a sorok a semmi és a végtelen közé észrevétlenül röptetik az olvasót, aki azonban soha nem lesz csalódott vagy szomorú, soha nem érzi fogyatkozónak a reményt.

A Tulajdonképpen minden című kötet tücskök, kertek, évszakok keretezte, szerelemittas világa (Tartós szerelmünk, Te meg én, Kapcsolat, Tündöklő halálunk), úgy építkezik a hétköznapok profanitásából (Közhely Istennel, tücsökkel stb.), hogy észrevétlenül tűnnek át ezek a hétfők és a szerdák is a vasárnapba vagy akár a karácsony szent ünnepébe (Perspektíva, Apokrif, Megváltás). A kisvilágok megszámolható percei a végességgel vetnek számot, amikor Tulajdonképpen minden Anyaggá válik – s éppen ez a gesztusrend szükséges ahhoz, hogy a szonettekben végképp megfogalmazható legyen az, ami másképpen elmondhatatlan.

A Visszabontás-kötet költői szekvenciái – megfelelve a cím ígéretének – gyakorta szerveződnek (olykor megfordított logikájú, szinekdochévé átlényegülő) metonimikus sorokká: „egy tücsöknél is kisebb az Isten” (Analógia); „veréb lakik a csiripelésben” (Érik minden); „Betölteni egyetlen zárt teret, / vagyis kinyitni, hogy mögötte minden /mozgásba jöjjön…” (Mennyezetkép). De nem mentes ez a bensőséges költészet a humortól, iróniától sem: a Slágerben például ekként beszél a lírai én: „Ez hát a sorsom? Vagy véletlenül / fordultunk úgy, hogy épp Te vagy felül, / s tűsarkod szívemen: csupán karambol?”

Markó Béla néhány évnyi – nyilván látszólagos – hallgatás után (2007-ben jelent meg utolsó verseskötete) áradó gazdagsággal jelentkezett a letűnt évtized végén s az újnak kezdetén. Szonettjei és haikui nyugodt fényű izzással gyógyítják, s pontosan rajzolt lát- és létleletekként értelmezik, egyben emelik meg nagyvonalúan a kort, amelyben élünk.

A három kötet végül egységes korpusszá szerveződik az olvasóban. Ő pedig, miközben betekint egy teljességet dajkáló világba, megtanulja, hogy személyes létezésének töredezettségét miért is érdemes betűkhöz, szótagokhoz, rímekhez, tizennégysorosokhoz és tizenhétszótagosokhoz mérnie. Merthogy ekkor – legalábbis reménykedik benne – kevesebb mentséggel is végiggondolható Tulajdonképpen minden...

Markó Béla: Tulajdonképpen minden (Csíkszereda, Bookart, 2010); Út a hegyek közt (Csíkszereda, Bookart, 2010); Visszabontás (Pécs, Jelenkor, 2011)

Markó Béla 2010-ben Irodalmi Jelen Díjban részesült.

Fűzfa Balázs