A huszonéves korosztálynak nem nagyon van eleven emléke a „régi rendszerről”, az „átkosról”, hiszen amire mi iskolába kerültünk, már a felszabadult kilencvenes évek pezsgése zajlott. Én is csak a bátyám szekrényében láttam kisdobos nyakkendőt. Ménes Attila és Poós Zoltán azonban megkísérelték előhívni a kommunista-szocialista évtizedek abszurd világát „alulnézetből”, vagyis családi, rokoni sorsokon keresztül. – Csepcsányi Éva tudósítása.

Kádár-korszak alulnézetből

– Ménes Attilával és Poós Zoltánnal

a Fogasházban

A Godot Kortárs Intézet és a Szépírók Társaságának közös rendezvénye szolgált keretül a beszélgetéshez, Bárdos Deák Ágnes moderálásával. Poós Zoltán  A szív határai című regényének cselekménye az 1940-es években kezdődik, pontosabban az ostrom utáni romos Budapesten. A határok, a szív határai viszont más tájon, Poós szülőfalujában, Battonyán húzódnak, ahol egy kastélyban elevenedik meg e nehéz korszak.

Az író nagyszülei életéből merített: nagyanyja a battonyai kastélyban szolgált, akárcsak a regény egy másik szereplője. A cselekményben letűnt korok valósága és fikció fonódik össze. Poós Zoltán szerint erről a korszakról csak azért most jönnek felszínre az emlékek, és születnek belőlük regények, mert annyira traumatikus volt a rettenet, olyan szörnyűségesnek hatott az átélt valóság, hogy a régi, tradicionális világhoz szokott öregek egyszerűen nem tudtak róla beszélni évtizedekig. Napjainkban már sorozatban jelennek meg a könyvek arról, amiről nem lehet, illetve nehéz szólni. Mert nem egyszerű feldolgozni – teszi hozzá Poós – hogy a miséről kijövő híveket a párt emberei fekáliával öntözik le, vagy megvernek valakit, vagy rafinált módon fosztják meg emberi méltóságától. Ezt a jogfosztottságot, a szegény emberek vergődését, mindennapi terheiket, örömeiket írta meg A szív határaiban.

A nagy történelmi tablóknál talán többet árulnak el az apró részletek, beszédesebbek a kis emberi sorsok, küzdelmek. Ménes Attila könyve, a Hidegdauer kronológiailag később, a hetvenes években játszódik, mely időszakról a szerzőnek saját élményei is vannak. A regény főszereplői egy elvált asszony és a lánya, akiknek szemén keresztül tárul elénk az időszak jó és rossz oldala. A cím – utal rá a moderátor – nagyon kifejező, hisz a már önálló, dolgozó nő egyik szimbóluma volt akkoriban a dauerolt haj.

Ménes Attila saját emlékei alapján a csak otthon zúgolódó emberekről, a „vidám barakk” elfeledett öngyilkosairól és az élet egészére kiterjedő kontrollról, megfigyelésekről írta regényét. Felvillan a hetvenes évek szubkultúrája is, a fiatalok próbálkozásai az útkeresésre, a pestiek beavatottság-érzése, a vidék kétségbeejtő helyzete.

Poós és Ménes egyetértettek abban, hogy még mindig rengeteg meg nem írt, ki nem mondott fájdalom és sérelem lappang bennünk ebből a negyven-ötven évből, s még bőven van mit papírra vetniük az íróknak a témával kapcsolatban.

A beszélgetést két nagyon erős részlet felolvasásával zárták az írók.

Csepcsányi Éva

Fotók: Czapáry Veronika