Pokoljáratlanság

Mert az egész azon múlik, hogyan képzeled el a Pokolt. Csak állsz a latrina tölcsére felett, épp beférne a tested azon a lyukon, ahol rétegződik az egymásra rakódó massza és a félig még olvasható újságpapírok. Arra gondolsz, hogy a férfiaknak rosszabb, mert látni kell a végét, ahogy az anyag megsemmisül, és Pokol lesz belőle, néhány elmosódott szalagcímmel: Három ember vesztette… Az agyad dolgozik közben, kiegészíti: életét. Tágul a tölcsér, néha beszűrődik a fény. A nők háttal közelítik meg. Vajon kotorják-e valamikor?

Aztán becsukod magad mögött az ajtót, az a szó jut eszedbe, hogy tisztesség. Kétszer voltak tisztességtelenek veled. Pisztolyt, kardot rántottál volna, nem lehet. Mentél volna párbajozni. Régi, szép idők, mondod magadban, amikor a férfiak megölhették egymást a nők miatt, nem kellett maguk ellen fordítani a fegyvert. Néhány kardcsapás eldönthette rövid úton a jövőt, semmi bűncselekmény: istenítélet. Maradt a Kegyelt, a másik eloldalgott, kiszállt a játékból, megsemmisült. Tisztességes – jut eszedbe a szó. Kétszer voltak tisztességtelenek veled szemben, de nem tudtad felporozni a pisztolyt, megtölteni a tárat, simára suvickolni a pengét, hanem csak mentél előre egyenesen, nyugtatóval a sörök mellé, bazsalyogtál, hogy egyszer a Pokolban látják egymást, mert hinni kell benne, jobban, mint a túlvilágban. Hisz a ki nem mondott gyűlöletre csak ez a gyógyír. Az, hogy ők odajutnak, abba a latrinába, és majd húzzák vissza egymást, ahogy tanították az iskolákban és szólnak róla viccek is. Te meg majd mosolyogsz rajtuk, ezt játsszák az égi mozik, hátradőlsz: Pokol, első rész, folyt. köv.

Majd a másik oldalra kerülsz, te leszel a tisztességtelen, neked kellene győzni, mert amióta nincsenek párbajok, a tisztességtelenek győznek, látszólag, néhány évtizedre, de akkor nagyon, premier plánban kenődnek szét a napsugarak az arcukon, aranyszínűvé változik borostájuk, tekintetük tiszta lesz, a sörtől kockásodik a hasuk, és minél többször akarnak belerohanni autójukkal a betonfalba, annál erősebbé változnak másnapra. Mert a tisztességtelenek az erősek, akik hamar meggyógyulnak, akiknek izmai gyorsan fejlődnek, és átütnek a pólón, hogy mosolyogva hazudhassák a nőnek: mindig szép leszel, örökre fiatal. Aztán csak egyre erősít téged az élet, elhiszed, hogy közéjük tartozol, mert néhány hónapért, évért is be kell vállalni a latrina tölcsérét, a masszát és az elmosódott szalagcímet: három ember vesztette…

Aztán rájössz, nincs tisztességes vagy tisztességtelen, mert a szenvedélyekkel nem kell elszámolni, azért vannak: elszámolhatatlanok. Nincs erkölcs, törvény, modor és az élet ehhez hasonló modorosságai. Eszedbe jut a szó: megbocsátás, ezzel magadat is mented. Ha egérutat adsz a tisztességteleneknek, nem kell utálnod magad, megmenekültél. Te sem vagy az, mert megbocsátottál, és már csak távolról látszik az árnyék az arcodon, ami feketévé rajzolja a borostáidat, a sörtől megereszkedik a hasad, lerobban az autó, amivel a betonfalnak hajtanál, és napról napra elgyengülsz. Betegebb leszel, de kimondod. Majdnem meg is érted. A latrina is csak egy tölcsér, ami előtt be kell csukni a szemet, majd utána az ajtót, és azt mondani: nincs Pokol. Mert az egész azon múlik, hogyan képzeled el. Leginkább az élet múlik azon.

Illusztráció:

Gustave Doré: Dante az erdőben (Pokol, I. ének)