Egy mesés élet - Csukás István 75 éves

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lovag, akinek zsebében lakott a tehetsége, a kitartása és hite, a bátorságáról nem is beszélve. Szeretett játszani, barátkozni, na meg írni is. Mendegélt, mendegélt, mígnem a 75 mérföldes kőerdőhöz ért. Ott aztán megállt, és dindeleládom, jól megünnepelték.

Egy mesés élet - Csukás István 75

éves

„Üdvözöllek, dicső lovag!”- szép a korod, szép a szavad. Írnám, ha lenne bátorságom. Ha én lennék Mirr-Murr, a kandúr, vagy éppen Süsü, a sárkány, esetleg egy bajszos angyal egy felhőn. De nem vagyok, sajnos, egyik sem. Így mesehőstelenségemben csak elcsent mondatokkal tudok tisztelegni a mesélő előtt.

A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermének székein kis zöld cédulák várják az érkezőket. Idézetek Zelk Zoltántól, Orbán Ottótól, Kodály Zoltántól... Később Lackfi János laudációjából kiderül, hogy ezek Csukás Istvánt méltató sorok, amelyeket a neves kortársak vetettek papírra.

Lackfi János barátian cinkos humorral és játékos eredetiséggel köszönti a 75 éves költőt, akiről az esten még az is kiderül, hogy a 12. helyen áll egy celeblistán, ahol csak egy bizonyos tv-show sztárjai előzik be, akiket - ha jól értettem - Nócinak és Bécinek hívnak. Milyen jó mesehősnevek lehetnének... A teremben kacaj hullámzik végig a magyar irodalom furcsa állapotán, amelyben a sztárság efféle „durr-bele triznyákságokkal” társulhat csak.

Egészen „komolyan komolytalan”- folytatja laudációját Lackfi János, velősen megfogalmazva a „csukásizmus” lényegét, azokat a fordulatokat, amelyeket szinte mindenki ismer és használ, mégha nincs is tisztában forrásukkal.  Amikor, például, csak úgy: „dömdöli”, vagy: „megvárhatlak Picur?”, na meg: „szép a ruhád, szép a lovad”. A vidámra sikeredett köszöntőnek ezzel még messze nincsen vége. A későbbiekben Lackfi érdekes emaileket olvas fel, amelyekben „kortársak”  – az esztéta, a tudós és még egy cseremisz költő is – nyilvánítanak véleményt a születésnapját ünneplő költőről–íróról.

Az est elkövetkező részében Farkas László irodalomtörténész beszélgetett az ünnepelttel. A közel 50 éves barátság elmélyültségével, de mégis az ártatlan olvasó kíváncsiságával faggatta Csukás Istvánt a „hódító hadjárat” állomásairól, egészen Budapestig. Szóba került a gyermekkor, az apai kovácsműhely, és az élő szó ereje. Aztán az álmok és a kamaszévek a grófi kastélyban, amikor még hegedűművésznek készült, nem költőnek. Majd Budapest, a jogi tanulmányok és a bölcsészkar, amely feleannyira sem volt „egyetem”, mint a Hungária Kávéház magát az élő irodalmat jelentő, hosszú asztala. „Amikor az ember nyomtatva látja a nevét, akkor eldől a dolog”- mondja Csukás István arra válaszolva, hogy melyik volt az a pont életében, amikor a költészet mellett döntött. Miközben válaszol, az ujjai szinte a levegőbe írják a nevét, és fiatalos elevenség ül a szemében.

Elmeséli első verse megjelenésének történetét, és a megismerkedését Kellér Andorral, aki a kávéházba vitte. Arra a kérdésre, hogy volt-e valaha benne szorongás olyan óriások között, mint Vas István, Ottlik Géza vagy Déry Tibor, csak annyit mond viccesen: „na, olyan soha nem volt bennem”. Kiderül, hogy a mesék birodalmába Kormos István unszolására vándorolt el: az ilyen barátságok az ínséges években a legfontosabb kapaszkodót jelentették. „Szellősen átjártuk egymás lelkét” – hangzik el Ottlik Géza gondolata, Farkas László pedig hozzáteszi Csukás Istvánét: „a barátság olyan fontos, mint a szerelem, csak fontosabb”. Majd számtalan történetet meghallgathatunk kártyázásokról, a mindig veszítő Zelk Zoltánról, akinek még akkor sem sikerült nyernie, ha hagyták, és arról, hogy „csak bandában érdemes élni”, s hogy az életben a játék a legfontosabb, mert akkor megáll az idő.

A meseíró Csukás István mellett a költő kalandozásai is szóba kerültek. Az örömköltészet útjai és varázsa: miként illan el a spleen az életöröm-tündér hatására. Az űrhajósoknak a kiképzéskor azért kellett Puskin-verseket tanulniuk, mondja a költő, hogy legyen valami velük a világűrben, amibe mindig kapaszkodhatnak, és amihez nem kell más, csak ők maguk. Mi másban lenne a költészet hatalma? A lovagok egyetlen kardja az irodalomért vívott, olykor játéktalanul játékos csatában.

Az est az ajándékokról is szólt. Egy bőrkötésű Csukás István-könyv, kártya és bor, no meg a Tamási Áron Iskola két nebulójának kedves ajándéka lepte meg a 75 éves költőt. És mindenki várta – ahogyan Pom Pom Picurt – a pillanatot, hogy az ünnepelt búcsúzóul felolvassa egy versét.

Szöveg és fotók a helyszínről: Szabó Imola Julianna

Csukás István

Rövid életem megtoldom

Rövid életem megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!