Sötétkapu 9. (Az utolsó reggeli)
Tűzforró a bőre. Így eszünk. Egy székről, egy tányérból. Az udvaron mozgásban az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a szobaablakon át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem nyit ránk, ami mindig megtörténik, nem köszön be, pedig mindig beköszön. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van. Az udvar vár.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 9.
13. Az utolsó reggeli
Se este, se reggel nem kapcsoltunk rádiót, gondolja a férfi, igaz, korában is ritkán, a kétgombos néprádió hallgatása nem 
tartozott napi szórakozásaink közé. Közösen szoktattuk le egymást a bátyámmal, hol én szóltam rá, hol ő rám, hogy kapcsold már le azt a szart. Így maradtunk. Belegondolva hihetetlen, hogy egy lakásban hetekig ne szóljon semmi, tévé nincs, a rádiót nem lehet hallgatni, magnó nincs, lemezjátszó még annyira sem.
tartozott napi szórakozásaink közé. Közösen szoktattuk le egymást a bátyámmal, hol én szóltam rá, hol ő rám, hogy kapcsold már le azt a szart. Így maradtunk. Belegondolva hihetetlen, hogy egy lakásban hetekig ne szóljon semmi, tévé nincs, a rádiót nem lehet hallgatni, magnó nincs, lemezjátszó még annyira sem. Ha értem, akkor se értem pontosan, gondolja a férfi, hogy legalább Annának miért nem jutott eszébe, hogy amíg reggelit készítünk, meghallgassuk a híreket.
Száraz a kenyér, mi lenne, ha bundáskenyeret sütnék, kereste Anna a tojást.
Anna mindent megtalált, gondolja a férfi. Jött, ment mosolyogva, otthonosan apám kockás flanelingében, combjai 
villogtak, a papucsnak használt letaposott sarkú tornacipő klaffogott a konyha kövén, járt vele a huzat, mintha hetek, de inkább hónapok óta lakna a parasztház lakrészében. Edényt a tegnapi vacsorához, kanalat, villát, pedig két öreg konyhaszekrény egymás mellett, egyik örökség a szüleink után, és egy kisebb, szerzett, amit a bátyámmal cipeltünk haza, festettünk le konyhazöldre. De azonnal rátalált a fali polcon, a függöny mögött tartott mosogatóporra, zokni, bugyimosáshoz a mosószappanra. Nem kérdez, nem keres, megtalálja. Mint ahogy most is. Mikorra feltámasztom a sparhelt tüzét, és átforrósodik a tűzhely, és már képes megolvasztani a zsírt, addigra felver négy tojást, megtalálja az éles kenyérvágó kést, a kenyérvágó deszkának használt húsvágó deszkát is, hogy szép legyen a szelet. Otthon van. A zsírt is megtalálja a konyhából nyíló kis kamrában, amit én soha, persze a tojást is.
villogtak, a papucsnak használt letaposott sarkú tornacipő klaffogott a konyha kövén, járt vele a huzat, mintha hetek, de inkább hónapok óta lakna a parasztház lakrészében. Edényt a tegnapi vacsorához, kanalat, villát, pedig két öreg konyhaszekrény egymás mellett, egyik örökség a szüleink után, és egy kisebb, szerzett, amit a bátyámmal cipeltünk haza, festettünk le konyhazöldre. De azonnal rátalált a fali polcon, a függöny mögött tartott mosogatóporra, zokni, bugyimosáshoz a mosószappanra. Nem kérdez, nem keres, megtalálja. Mint ahogy most is. Mikorra feltámasztom a sparhelt tüzét, és átforrósodik a tűzhely, és már képes megolvasztani a zsírt, addigra felver négy tojást, megtalálja az éles kenyérvágó kést, a kenyérvágó deszkának használt húsvágó deszkát is, hogy szép legyen a szelet. Otthon van. A zsírt is megtalálja a konyhából nyíló kis kamrában, amit én soha, persze a tojást is.Ezalatt megmosdott, gondolja a férfi, szólt, hogy ott a langyos víz, én is mosakodjak, mert rögtön kész a reggeli, és ha van időm, kapjam össze az ágyat, ne maradjon így, ő nem hagyhatja magára a kenyeret, nagyon belobbant a tűz, nehogy odaégjen.
Asszony a mélyvízben, gondolja a férfi. Asszony a konyhában. Az ágyban. A térben. Ahogy változik a tér egy asszonytól, még ha csak tizennyolc éves is. Asszonynak mindegy tizennyolc, vagy hatvannyolc. Aki meg nem asszony, annak is mindegy, tizennyolc vagy hatvannyolc, romok veszik körül, hazugság, és mindenütt az égett, hazug hús szaga.
– Ne vigyünk magunkkal szendvicset, ugye? – kérdi Anna. – Hazajövünk, ebédre még van egy-egy tányér krumpli, estére meg főzök valamit, kitaláljuk, mit, gondolja a férfi.
– Mit főzöl? Mit tudsz főzni?
– Mindent. Nem találsz ki olyat, amit ne tudnék megfőzni.
– Hm.
– Ne hümmögj, te gyerek, ne hümmögj nekem ki a szobából, mert még úgy értem, hogy nem hiszel nekem...Jaj, istenem, gondolja a férfi. Édes Istenem, gondolja a férfi, nézi a hídlábakat közölő, halkan mormoló vontatóhajót.
A báty féltett kék fémbögréjében melegítjük a tegnapról maradt citrompótlós teát, testvériesen felezzük, Anna harapásnyi csíkokra vágja a tojásos kenyereket, kihúzza a hokedlit, bal térdemet combja közé fogva leül, meglovagol, gondolja a férfi. Odafészkel. Másik lábamra támaszkodva kicsit megemeli a fenekét, hátrébb csúszik, hanyatt dől. Tűzforró a bőre.
Így eszünk. Egy székről, egy tányérból.
Az udvaron mozgásban az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a szobaablakon át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem nyit ránk, ami mindig megtörténik, nem köszön be, pedig mindig beköszön. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van. Az udvar vár.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről: Eposzi színezet nélkül
