Necz Dániel versei

      A pályaudvar, mint mély torok − a beton,
      az üveg égbe kiált. A fáradtságtól lassan
      elalszol; magadon túl nem jutsz tovább.
      Necz Dániel versei.

Necz Dániel versei

Virrasztó

Ma is egész éjjel az ablak
előtt, pizsamában.
Pedig azóta a napok ugyanúgy telnek.
Nappal dolgozni mész, a postára,
felkelsz, lefekszel,
néha még a szomszéddal is veszekszel.
Ilyenkor esténként a szobák félhomályban
fuldokolnak, a tükörből pedig
most is az ő arca néz
vissza rád − sose láttad még ennyire
nyilvánvalónak.
Lassan elindulsz. A bútorok
mintha csak figyelnének;
a ruhák szétszórva a földön,
mint valami csendes gyászmenet.
A fürdőszobába mész,
hideg vízzel zuhanyozol.
Még ma elengeded.

Az utazás vége

Az utolsó vonatot lekésted;
mint ezüstkés az estébe vág,
amíg el nem tűnik, figyeled,
ilyenkor milyen érzés a távolság?
A lakótelep nehéz, szürke
betontakaróban alszik, nem zavarja
a részegek szerenádja,
s hogy egy-egy hangszer valahonnan
belekiált a távolságba.
Esővizes kopott utcák tekeregnek,
a macskák szemében megrekedt sikolyok,
árkádokon, sikátorokban − a város
saját pórusai közt bolyong.
Mikor a téren jártál néhány órája,
megbámultak a házak,
s a falak nagy, barna vállukkal
dőltek egymásnak. Sorakoztak melletted,
végig úgy követtek csöndben az állomásig,
mintha ők mennének helyetted.
Most egy padon fekszel,
előtted a sínek gleccserfutása.
A pályaudvar, mint mély torok − a beton,
az üveg égbe kiált. A fáradtságtól lassan
elalszol; magadon túl nem jutsz tovább.

Lepkefüst

Merev arcok kifeszítve,
csoszogások a gangon,
halk lihegés, vakolatcsend,
valahol egy napfénybe gyűrt balkon.
Te pizsamában, már dél van,
eltörpülsz a világ mellett,
kutyatejként szállnak szét
a lassan elfújt percek.
Többnek tűntél, mikor ő itt volt,
már csak egy régi kosztüm
a gardróbban; a belsejében még nyári
esték, egy leszakadt gomb a markodban.
Jó lenne, ha nem te lennél, levetnéd magad,
mint kabátot, kigombolnál harminc évet,
összehajtogatnád magányod.
Elterülsz az idő puha testén, utat mutat
majd az óra; olvasgatsz, megöregszel,
belátással térsz nyugovóra. Halott napok
lepkefüstje, a szobában néma tárgyak,
egy szakadt fénykép − arcdarabkák,
ilyenkor újra összeállnak.

Utolsó lépés

A hajnal az ablaküvegen
átfénylik − kicsordul,
ő öltönyben, frissen borotválva.
A test csak útravaló. Valaki hordja,
elhagyja, valaki megtalálja.
A kezei az asztalon, mint alvó
vadászkutyák. Fáradt, kissé elhízott.
Szerveiben az elmúlt évek
halmokban állnak. Kinéz az ablakon,
egy pár cipő az asztalon − ajtót nyit
a távozásnak.

Necz Dániel így vall magáról: 1989-ben születtem Budapesten. Néhány éve kezdtem el verseket írni, 2009 február óta publikálok. Néha prózára, műfordításra is vetemedem.  Írásaim megjelentek a Kalligramban, Élet és irodalomban, Műhelyben, Jelenkorban, Beszélőben, Ligetben, Székelyföldben..stb. Újabb műveim megjelenése várható többek között a Bárkában, a Magyar Naplóban, Zempléni Múzsában, Apokrifben.