Pályaudvar – Sárfi N. Adrienn novellája

A mellette lévő asztalnál egy elképesztően ráncos pasas ült, sörösüveggel. Tárgyilagosan állapította meg: vénember kinézete ellenére könnyen lehet, hogy a fickó alig idősebb nála, sőt nem kizárt, hogy egykorúak. Csak túl hamar elhasználódott.

A kijelzőre pillantott, végigpásztázta az induló vonatok oszlopát, pedig pontosan tudta, mikor és melyik vágányról indul majd az övé, mert megkérdezte, amikor lefoglalta a helyét. Unalmában azzal a közhelyes gondolattal kezdett játszani, mi lenne, ha egy másik vonatra szállna fel, ami nem hazaviszi, hanem valahova messze, az ellenkező irányba. Megrándult a válla, úgy beledidergett a csak rajta múló, képtelen döntés lehetőségébe. Akár el is nyelhetné egy teljesen ismeretlen város, ahol nem lenne mit csinálnia, mert nincs senkije, nincs otthona, munkája, nincsenek kollégái, betegei. Bár egy orvosra mindenhol szükség van. Gúnyosnak ható félmosolyt csalt az ajkára ez a biztonságérzet. Aki már két évtizede orvosként praktizál, annak igazán nincs miért aggódnia sehol, semmikor, gondolta kajánul: a beteg mindig mindenhol olyan, hogy csakis az orvosban bízik, mert önmagában már nem képes. Az orvos viszont titokban bízik a betegében, mást nem is tehet, mert a beteg nem gyógyulhat meg önnön közreműködése nélkül. A beteg azt hiszi, hogy az orvosra van utalva, pedig ez pont fordítva van. Erről persze az orvosok mélyen hallgatnak. Rosszalló elnézéssel megrázta a fejét, mint olyankor, amikor kamasz lánya csiklandós pimaszsággal fordul felé vagy az anyja felé, amiről természetesen ő, az orvos, és felesége, a pedagógus pontosan tudja, hogy pillanatnyilag ez a normális, amolyan tipikus életkori sajátosság, amin, megfelelő bánásmód segítségével, sérülésmentesen túl lehet esni.

Recsegni kezdett a hangosbemondó. Érthetetlen szavak csattantak a váróterem magas márványfalainak, majd visszhangosan oszlottak szét a hangár méretű térben. Barna árnyalatoktól sötét és komor, úgy két és félszer kétméteres olajfestmény lógott kopottas keretében az állomás órájával szemközti falon. Sokáig nézte a képet az élettelenül szögletes, kifejezéstelen tekintetű női figurákkal és az elnagyolt, semmitmondó háttérrel. Azt gondolta, jó, hogy elmúlt az a korszak, amelyben ez a kép jónak számított. De miért nem veszik le? Miért nem raknak fel másikat, valami egészen más témájút, ami például illik az elutazás-megérkezés ünnepélyes témájához? Lehetne a legegyszerűbb, legkevésbé elvont: fehér vásznon napsugaras, barátságos táj, kék éggel, zöld dombokkal, sűrű füstfelhőt eregető vonattal, a retró hangulat kedvéért. Vagy akár elvont is lehetne a festmény, csak jó legyen. Vagy legalábbis elviselhető. Na de ez? Bámulta a letűnt kort idéző alkotást. Komolyan fennakadt azon, hogy nem csinálnak a régi képpel valamit, nem szánnak időt és egy kis pénzt a cseréjére. Egyébként valószínű, hogy bármelyik művész vállalná ingyen is a feladatot, hiszen az állomáson díszlene a képe évtizedekig, a nevével együtt, és emberek százezrei, milliói láthatnák a művét elutazásuk vagy érkezésük pillanataiban.

Összegombolta a kabátját. Mintha a festmény ridegsége átjárta volna a mellkasát. De nem, csattant fel magában, nem is erről van szó, hanem arról, hogy tulajdonképpen nem is tudják, hogy itt van ez a régi, ronda kép. – Fogalmuk sincs róla – morogta haragosan, és mellkasa előtt összefonta a karját, mintha így védekezne a világ érdektelenségével szemben, aztán szinte zavartan engedte le a kezét, majd prémkabátja zsebébe dugta. Hiszen, végül is, mi köze hozzá?

Száraz volt a torka, és kapart is. Tudta, hogy ez nem jó jel, küszöbön a gyulladás. Felnézett az órára, még mindig volt kerek harminc perce indulásig. Megigazította vállán a táskája pántját, és elindult az állomás épületéből nyíló kocsma felé. Kelletlenül szívta be az étterem tágasságú helyiség tömény cigarettafüstjét. Kért egy gyümölcsteát. Elfelejtett szólni, hogy üresen szeretné, mire észbekapott, a fáradt tekintetű pultoslány kétkanálnyi cukrot dobott a filteres teától máris vörösödő forró vízbe.

– Jaj – nyögött hangosan, ahogy leült egy üres asztalhoz. Eszébe jutott, hogy nem vett ajándékot se a feleségének, se a gyerekeknek. Konferenciák után ezt valahogy mindig elfelejti. Legalább a kicsinek kellene valami – erőltette az agyát, szorongatta ujjai között a vastag üvegpoharat, a vörös löttyön át látta a pohár alján a még fel nem olvadt cukorkristályokat. Erről az jutott eszébe, hogy karácsonyra mikroszkópot kell majd venni a kicsinek, még ha nem is kérte, mert annak minden gyerek örül, ráadásul kifejezetten hasznos, ha megtudja, hogy a szabad szemmel láthatón túl is van egy világ. De mit lehetne venni egy nyolcévesnek egy ilyen rideg, kiélt, vas- és vécészagú pályaudvaron?

A mellette lévő asztalnál egy elképesztően ráncos pasas ült, sörösüveggel. Tárgyilagosan állapította meg: vénember kinézete ellenére könnyen lehet, hogy a fickó alig idősebb nála, sőt nem kizárt, hogy egykorúak. Csak túl hamar elhasználódott. Úgy tett, mintha valami szösz zavarná, mutatóujjával söprő mozdulatot tett a szeme alatt. Jó érzés volt megérintenie a bőrét. Tudta, hogy nem csúnya az arca, bőre még mindig elég rugalmas, egészen fiatalos a korához képest. Szórakozottan hátrasimította kese haját, arra gondolt, hogy kivétel nélkül mindenki hiú, de azért akad, aki hiúbb másoknál. Nem érezte, hogy bűn volna ez a tulajdonság. Sőt. Átjárta a kellemes elégedettség, mert ő az, ő olyan, aki mindent megteremtett, amit kellett, vagyis amit akart, és egészen jó érzés volt ebben az állapotban lebzselni egy gyengeségek füstjétől terhes pályaudvari kocsmában. Arra lett figyelmes, hogy az öreg arca őfelé tekint, rezeg a ráncos ábrázata, mint a hüllők fején a lebernyegek, mozog az aszott, szürke szája, beszél, méghozzá neki beszél:

–… és aznap, két éve és három hónapja ellopták a telefonomat – brummogott a kéretlen hang –, és benne volt a lányom száma, és nem tudom felhívni a lányomat, mert nem tudom én a számát fejből – mutatott a fejére –, nem tudom, és ő sem tudja hívni az én számomat, mert már nincs. Nem tudom, hol lakik a lányom – tette hozzá, mintha megsejtette volna, mire gondol az idegen úr. Lassú tekintete most elkalandozott az orvosról, a kopár falon botorkált, majd homályosan nekitámolygott az ablaknak.

Az orvos bólintott, mintha egy kissé duzzadt nyirokcsomót tapintott volna ki egy páciense hóna alatt. Most biztos pénzt fog kérni, kortyolt a teájába, vagy meg akarja hívatni magát egy sörre. Vagy, mondjuk, kölcsönkéri a telefonomat? Lopva figyelte az öreget, várta a folytatást, de az öreg csak meredt az ablakra – vagy az üvegen túl, az első vágányra éppen befutó vonatra, nem lehetett megállapítani.

Az orvos a mobilját nyomkodta. Kikapcsolta az ébresztőt. Indulásig még mindig volt tizenhét perce. Odakint hideg van, a váró büdös, itt meg ez az öreg… – pillantott ki oldalra, de az öreg már nem volt az asztalánál. Meglepetten nézett körül, de hiába. Ezek szerint nem akart semmit a fickó. Gyanakodva körülnézett még egyszer. Bóbiskoló arcok itt-ott. Megtapogatta a táskáját. Fellélegzett. Elégedett volt, szinte boldog.

Körüljárt a váróterem árusainál, de nem talált semmi olyat, ami jó lenne a fiának. Unottan ácsorgott, nézte azt a bizonyos régi korból való, baljós olajfestményt a falon, aztán a feltornyozott táskákkal csoszogó cigány családot, a mobiltelefonjaikkal babráló fiatalokat.

Egy ablak alatt harmincas nő ült, gyerekkel a térdén. Az orvos szeme azonnal felfedezte a nő hidegtől kicsípett arcán az alattomos ellenséget, amelyet ha elhanyagolnak, ha nem kezelnek időben, akkor… Bizseregni kezdett a keze, mint reggelente, amikor munkába állt. Nem lehet tudni, ez az eset vajon időben van-e még. Meg kell alaposan vizsgálni még ma vagy holnap, szövetminta, vérminta, de amúgy is felismerheti bármelyik szakorvos már messziről, hiszen tökéletes példa, orvosi szakkönyvek klasszikus, előrehaladott bőrrák példája. Szólni kell neki azonnal, gondolta felhevülten, és el is indult, ő, az orvos, az önmagukban csalódott betegek utolsó mentsvára, ment magabiztosan a gyereket szorongató asszony felé.

Alig egy méterre állt meg tőle, mély levegőt vett, a szemkontaktusra koncentrált, át sem gondolta, mit kell mondania, hiszen rutinból jön már az ilyesmi. A nő egyet pislogott rá, majd szenvtelenül elvonta a tekintetét, messze nézett, a váróterem kijáratának irányába. Pillantása üresen hatolt át a ki- és beáramló tömegen. Az orvos megreszelte a torkát, de ez hatástalannak bizonyult. Köhintett, hogy magára vonja végre a beteg figyelmét, de az asszony távolba vesző, merev pillantása meg sem rezzent. Recsegés hallatszott, az orvos kihallotta a hangosbemondóból a városnevet, az otthona nevét. Felnézett a váróterem órájára.

Mennem kell – gondolta tétován, de nem mozdult.

Csak most vette észre, milyen csapzott a nő haja. A ruhája is lompos, és koszos a körme. Az alvó gyerekből csak a túlméretezett kabátjának szutykos háta látszott. Olyanok, gondolta, mint egy befejezetlen, elnagyolt kőszobor. Ez a beteg, ez… nem akar idenézni. Nem akar… Lélegzetét visszatartva várt.

– Akkor én… megyek – mondta félhangosan, és belebámult a pisze orr oldalán éktelenkedő sebszerű, halálos foltba, aztán csendben, mintha ott sem lett volna, mintha egy jelentéktelen félreértés lett volna az egész, némán távozott.

Elhelyezkedett az első osztályú jegyének megfelelő ülésen. Fejét a támlának döntötte, karját mellkasa előtt szorosan összefonva lehunyta a szemét, és erőlködött, hogy mielőbb álomba ringassa a zakatolás.