Pénzt szerezni Húsvétkor lehet. Verset írni, azt tudtam. Volt is a gyűjteményben tréfás locsolóvers ugyanúgy, mint komoly, szentes vagy éppen kicsi lánynak való. Némelyik akár tíz forintot is megért. Szatyrot praktice nem vittem magammal: eszébe se jusson senkinek festett tojást vagy süteményt adni legalább két forint helyett. (Főzött formájában a tojást eleve utáltam, a süteménnyel meg úgy voltam, hogy az év minden áldott napján imádtam, kivéve Húsvét hétfőn.)

Mányoki Endre: Húsvét, meg minden…

Egyszer megsegített az Isten. Karácsonyt vártuk, már jókor november elején, és nekem nem volt pénzem. Nem is kellett igazán, főleg ajándékra nem. Csakhogy fölhorgadt bennem a férfibüszkeség: én bizony nem hímezek megint Boldog Karácsonyt anyunak, és apámnak is csak akkor írok verset, amikor akarok. Elvégre elmúltam tíz éves, ide s tova három hónapja, ideje valami embereset csinálni. Első volt a Karácsony. Ajándékot veszek. Anyunak könyvet, apunak cigarettatárcát vagy töltődohányt papírral. De pénz sehol.

   Álmosligeten nem volt diákmunka. A Faludi néninél, Marci bácsinál próbálkoztam, de se a trafiknak, sem a zöldségesnek nem volt gondja bedolgozóra: azt se értették, amit kérdeztem. Takarék semmi, nagymama pedig azt javasolta, inkább hímezzek valami szépet anyámnak ahelyett, hogy szórnám a pénzt.

   Diákmunka nem volt Álmosligeten, szentigaz, de volt a Tusa-rét. Oda bánatomban is gyakran kijártam, nem volt messze, és a vasúti töltés oldalában ücsörögtem. Jobb híján akkor is, novemberben, az Úristen 1964-dik évében, iskola után s már jócskán alkonyatban. Hallottam, hogy dohog a vonat, fütyül, dudál és sikít egyszerre a kanyarban, ahogy a hatvani gyors szokott. De semmi kedvem nem volt megbámulni. Egyszer csak valami majdnem fejbe vágott. Mellettem csattant a fűben, és elgurult. Dühömben utána lódultam. Egy sörös üveg. Már majdnem átküldtem a túloldalra, amikor fény gyúlt valahol az agyamban. „Üvegbetét” – ezt formázta villódzva, és meg voltam mentve.

   Futás haza, de a spejz üres. „Ahol egy volt, több is esett” – rohantam vissza. Napokon át bújtam a Tusa-rét bodza- és akácabokrait, szaggattam a füvet, túrtam a sarat, mindig alkonyatkor, mindig egyedül. Anyám nem győzött szidni a tépett pulcsikért, beígért minden létező verést, meg hogy isten bizony megmond apámnak, hiába. Később inkább mórikált, csalafintázott, ki akarta szedni, miben sántikálok – hiába. Gyűltek a kupacok a bokrok tövén.

   A többi szót sem érdemel. Még szatyrokat kellett szerezni, Faludi nénivel rendezni a cigi dolgát, a könyvért átmenni Keresztúrra – ennyi. Éppen csak király voltam Szenteste, apám büszkesége, anyám szemefénye, bár ki nem mondták volna az istenért se.

   De az Isten egyszer ad, máskor elvesz. Engem is móresre tanított hamar.

   Pénzt szerezni Húsvétkor lehet. Verset írni, azt tudtam. Volt is a gyűjteményben tréfás locsolóvers ugyanúgy, mint komoly, szentes vagy éppen kicsi lánynak való. Némelyik akár tíz forintot is megért. Szatyrot praktice nem vittem magammal: eszébe se jusson senkinek festett tojást vagy süteményt adni legalább két forint helyett. (Főzött formájában a tojást eleve utáltam, a süteménnyel meg úgy voltam, hogy az év minden áldott napján imádtam, kivéve Húsvét hétfőn.)

   Hatvanöt tavaszán már méltán mondhattam, hogy tizenegy éves vagyok, majdnem tizenkettő. Igaz, hatodikos, de csak egy nyár és jön a hetedik, akkor már kergethetem a pisiseket, hadd potyogjon a tojáshéj a fenekükről. És szavalhatok az évzárón. Mert nekem az volt a minden. A versek. Meg minden…

   Anyu nagy könyvtárat gyűjtött, a Milliókat meg a Klasszikusokat, apám meg a Világjárókat, szép színes sorozatok, jó vastag könyvek voltak üvegajtók mögött. Csupa regény („még nem neked valók”), meg Petőfi, Vörösmarty két kötetben, bordó csíkos vászonban. Saját könyvem alig volt. Egy csomó cserkészújság, egy-két Verne, egy régi Sicc, a Mackó úr utazásai és – ki tudja, miért – a Cilike új ruhát kap. Azt is kívülről tudtam.

   Több mint ötven forintot locsoltam össze akkor. Több pénzem volt, mint Karácsonykor az üvegekből. De nem könyveket vettem belőle, hanem fagyit. Négy gombócosat. Magamnak, a Gusztinak meg a Parragh Lacinak. Ők csak a Zöld erdőben-t tudták, alig volt suskájuk. Ja, és az összes többiből a Csövestől egy napszemüveget. Király voltam megint.

   Már délutánra járt, kint sétáltattam a fejemet az utcán, mutogattam volna a foncsoros napkót, tologattam a búrámra, az orrom hegyére, forgattam az ujjaim közt lazán, de sehol egy teremtett lélek… Csak Szili, a szembeszomszéd fia.

   Farolt kifelé a doktorék kapuján. Alig bírta a könyveket cipelni. Belegörnyedt a súlyba, a vakarcs karjával nyalábolta, az állával meg támasztotta őket, le ne boruljon a kupac a földre. Szili utált olvasni. Utált a Tusa-rétre járni, vonatot nézni, focizni, csúzlizni, nyilazni. Mindent utált, amit csináltunk. Figyelt a tejüveges pápaszeme mögül, és utálkozott.

   Most meg, mint vézna egér egy nagy guriga sajtot, cipelte a vackába a zsákmányt. Zihálva, izzadva slisszolt előlem, át az úton, át az árkon, diadalmasan. „Locsoltam”, mondta hirtelen, mintha mégis mentegetőzne, „nem kell nekik”.

   „Adsz belőle?” – valahogy kibukott a számon. Már messze volt, biztosan ezért állt meg. „Adsz egy párat?” Talán tétovázott. „A tiéd!” – nyújtottam feléje a napszemüveget. Nagy nehezen belökte a kaput. „Hülye vagy?”

   Hogy tényleg mondta-e, vagy csupán én hallottam, azóta sem tudom.

Kapcsolódó:
Mányoki Rejtő Jenőről