Jelige: Holdsarló

 

Mért kell oly messze menni a múltba?
Hány emberöltő az igazság?
Meddig a sóhajok útja?
Miért, miért nem szabad a szabadság –?                  

 

 

 

 

A TÉREN

 

              EMLÉKEZVE
SZÉCHENYIRE, KOSSUTHRA
    valamint az aradi vértanúkra.

 

Gyászba borult értük a Haza,
hol, nevüket zengték milliók,
hűvös fényt szór most az ég,
az éj lámpása csak a Hold –

 

Kik, meghaltak, már naggyá nőttek.
Tisztafényük messzire lobog.
Szívük már nem űzik álmok,
fényüket őrzik a csillagok.

 

Gyászba borul szívem,
hol, zenghettek volna vígdalok –
(van, ki, holtakat, van, ki, csak
Hazát rabol –!)

 

Sötétviharok bontják ősök zászlaját.
Ki, így, ki, úgy akar jót a Magyarnak –
s közben fals húrok zengnek ott,
vagy húrok is szakadnak!

 

Fájó szavak ezek,
hol, rólunk szólnak a hajnalok –
tisztaszívű magyarnak
tisztaszívű dallamot!

 

Csalják a jót, a balgát egyaránt –,
látja a siket és hallja a vak is!
Sok értelme van egy szónak,
de tiszta szívből igaz a hit –.

 

Mért kell oly messze menni a múltba?
Hány emberöltő az igazság?
Meddig a sóhajok útja?
Miért, miért nem szabad a szabadság –?

 

Lesz-e, ki, újra gyújtja a lángot?
Lesz-e majd újra tűz?
Lesznek-e újra álmok?
S lesznek-e azokhoz hűk?  

 

Új Széchényik! Új Kossuthok!
Új zászlóvivők!
Tisztaszívű, igaz arcok!
Kik, féltik a jövőt!

 

Gyászba borul Hazám,
hol, zenghettek volna víg dalok –!
Bár merre nézek,
az éj lámpása csak, a Hold.

 

 

 

MELLESLEG

 

Learattuk már a semmit, a tarlót, a fényt, a holnapot.
Észre sem vettük az üres kalászt –, hogy előttünk más már gazdagon aratott.

 

Ti, szikkadt melósok – fénytelen öregkatonák –
korgó-hasú csóró diák – fölétek nőnek a kamerás paloták!

 

S csoszognak köztetek eleven-holtak bután,
a rothadó kuka után!

 

Jaj-szavad nincs, mert jaj annak, ki, nyüszít, jajgat,
bár füle már nincs, azért bölcs ember, fejjel, ma sem megy a falnak –!

 

Ne várd a májust, hisz fényét már másnak ígérte a Nap!
Buja-kertek tövében a virágok nem neked, másnak nyílanak.

 

Lekaszált rét már rég a te kerted,
ha be is vethetnéd, már a mag, neked, nem teremhet.

 

Eljátsztad időd! A Nap már elhagyott!
Csak egy sápadt Hold, az, a te csillagod!

 

Hideg fénye bambán, nevetve les le rád.
Hová lett szerencséd?
Mondd, hová lett hazád? 

 

 

 

FÉNY LESZEK

 

Fény leszek:
Arcodon nem szűnő mosoly,
patak fodrából
csillanó s a kék
égnél ragyogóbb!

 

Fény leszek:
A nevednek szikrafénye,
Napnál égetőbb –
míg kezem fogod,
társad, szeretőd.

 

Iramlok végtelen hévvel
utánam vad orkán hadak –
pihenek az őszi széllel,
ölembe lombok hullanak.

 

Alkony leszek:
Hajolj fölém és hidd jövőd –!
Gyermek, ki, anyjáért sírt
sem kapott szebb szemfedőt.

 

Alkony leszek:
Hidd azt, szép még a holnap –
s fölém a dombok fénye
domborulhat.
  

 

                                        
Alkony leszek:
Alkony leszek a bánaton –
hideg szobában árnyék,
hol, éjféli csend oson.