Jelige: Megtört varázs

A Törvény bennem
Követőre lelt,
A Próféta egy imával felelt.
Szememben égi tűz ragyog,
Kérlek, higgyetek nekem
Én boldog vagyok!

Dal, amelyet nem daloltak végig

     Vitéz Somogyváry Gyula emlékére

Az utcán éhező gyerekek,
Könnyes szemmel megyünk el mellettük,
Országunkban szegényekből koldusokká lettünk.
A fájdalom felszökik az égig,
Most hallgasd a dalt,
Amelyet nem daloltak végig!

Add kezembe tollad, megírom helyetted!
Folytatom, mit elkezdtél, mintha itt állnál mellettem!
Súgd fülembe, s én az égbe kiáltom,
Sírodból ősi hazaszereteted kiásom!
Hitünk most felszáll az égbe,
Volt egy dal, aminek sosem szakadt vége.

Add kezembe rozsdás kardodat,
Majd árulók vérén újra megedzem, s erősíti majd karomat,
Hogy ne legyen kedvük többé megtenni
Vésd emlékezetembe, hogy van, amit soha nem lehet feledni!
Gonoszságuk, miből ered a hatalom léte
Van egy dal, aminek sosem lesz vége!

Kérlek Jóságos Istenem
Úgy, mint még nem kért senki,
Ne hagyd e szép Országunkat veszendőbe menni!
Dúdoljuk a dalt, hogy őrjítse meg őket,
S fájjon nékik!
Most is legyen egy dal, amit nem dalolunk végig?

Trianon rémálom mivolta,
Azóta is szívünkben lüktet sötét foltja.
Az utcán bajtársam vére kezét nyújtja,
A hatalom még egyet nyíltan belénk rúgna!
Lehet ma ők osztják a pofont, de nem tudnak akkorát vágni,
Amitől a Magyar fel ne tudna állni!
Befoghatod a számat, én némán dalolom mégis,
Nem lesz több dal, amit nem dalolunk végig!

Sosem fogyó erőnkért a múltba tekintünk.
Régi-fájó sebeink: elszakított Magyar Testvéreink,
Soha el nem felejtünk!
Már nem mehetünk vissza az út elejéig!
Befoghatjátok a fületeket,
De a dalt már én harsogom végig!

Most már nyugodj békében
Drága tanítom, Vitéz Somogyváry Gyula-diák,
Zengjenek Neked az égi melódiák!
Emléked ne fakuljon meg többé!
Lelked az Istené, tested az Anyaföldé!
A nép lehet bármily villámsújtotta,
El nem fog hallgatni,
S a dalt sem felejti el soha!

Bizonygatás

Ne sírjatok égi angyalok!
Ne sírjatok, én boldog vagyok!
Örül a szívem,
S miért nyúlt az arcom?
Egyszer felnőnek a kicsik
S összemennek a nagyok.
Higgyétek el, én boldog vagyok!

A Törvény bennem
Követőre lelt,
A Próféta egy imával felelt.
Szememben égi tűz ragyog,
Kérlek, higgyetek nekem
Én boldog vagyok!

Látom a Fényt
Naponta fürdöm benne,
Mintha az egész világ
Egy nagy Fényesség lenne.
Szememben könnyfátyolon át
A szomorúság tündökölve ragyog.
Higgyétek el, én boldog vagyok!

Lelkembe látnak
Számukra nyitott könyv vagyok
Nekik bőséges teríték üres asztalom.
A Tanító vagy a Tanítvány a nagyobb?
Higgyétek el, én boldog vagyok!

A könny árulkodik,
De a könny soha nem hazudik
A szomorúság a bánattal marakodik.
Kié legyen a magány?
Áthágva minden szabály.
Fáj, hogy egyszer mindent magam mögött hagyok.
Mit számít ezek után, hogy boldog vagyok?

Világfájdalom

Eljegyeztem a bánatot, s közben a magány lett a mennyasszonyom. Az utcák magányos zaja, s kihalt csöndje körül vesz, körül ölel. A halál futára mára minden levelet kihordott. Nem kaptam meg a behívom. Minden ablakban egy fáradt gyertya ég. Könnyeim elapadhatatlan áradat szüli a patakokat, ’melyek az enyészet tengerébe torkolnak. Nincs címem, rangom s otthonom sincs. Arcomon sötét álarc vacog. Fázik az eső, lassan hull alá a fagyott felhőkből. Utam céltalan, elveszek a fájdalom útvesztőjében. A boldogság kiszáradt patak s a folyók vize bánattal mérgezett. Eljutni a szomorúság sivatagába, ahol a nagy semmi közepén már a semmit sem találom. Lenézel rám, s én nem tudom, hogy ez egy mély kút, vagy egy sír, amiből fekete könnyekkel maszatosan felnézek rád. Vesztesek az el sem kezdett harcok, s a nyertes csaták is. Fekete paradicsom, fekete éden. Minden szomorúságra ébred. Egy halott virág illata nem szabadít meg a kínoktól, hanem még tovább gyötör. Kirekesztve a társadalomból egy lakatlan szigeten talán megtalálom a rám nehezedett súlyoktól való szabadulást. Mert nekem adták örökségül, s a keresztemre írták és én a bűnöktől szabadítva jót s rosszat magammal vittem.