kihullott hajszálakkal öledben,
próbállak magamba gyúrni.
ha kell, rádülök és leszorítlak,
lenyomlak a bőrönd felszakadt szövetéig,
csak vihesselek,

Nincs arca. Nincs neki semmije. Két nagy szem csupán, óriásira dagadt, értetlen tekintet. Dacos homlokráncolás, két béna láb, egy néma torok. Felelet, amit mindenki tud. Még most sem tudod, ki ő? Nem ismered meg?

még nem vagy itt
a távolságról és időről
megszűnt vektoriális számadásom
frissen meszelt magány
párolog végig a házon

A doktor és az ápolók is tudták, ilyenkor Józsefet békén kell hagyni, minden csütörtökön seregszemle van – idestova tizenhárom éve. Ők persze csak penészes vakolatú falakat láttak ott, ahol József vigyázzban álló vitézeket.

Hogyan kérj tüzet, amikor minden kérés
a szegénységre emlékeztet,
közönségessé, sőt megalkuvóvá tesz?

Az első korty nehéz volt... Küszködött magával és a könnyekkel. Nem tette le az üveget, míg félig ki nem fogyott. Felállt, hogy szembenézzen pislákoló árnyékával, de megtántorodott, és az asztalt magára rántva terült el hosszan a deszkákon. A szétfolyó petróleum lilásan lángolva világította be borostás arcát.

Inkább ígérd, hogy vigyázol majd
A csukott fedelemre, ami
Önfeledten nyomja a talajt,
Hogy elhihessem, törődsz velem.

vágj ketté. Mint egy narancsot.
Aztán nyomj rá a facsaróra,
szoríts oda, mint egy darab vattát
a nyílt vágásra, és tekerj,
csavarj akármerre.

Levágtam egy költő arcát,

és felöltöttem magamra.

viharszép szerelem
mazektómkényszerű
a génjeim rituális öngyilkosságba csapnak át

Az ingóságokról korábban nem esett szó, Anyuka mégiscsak élt még, csak nem fognak a porcelánjain vitatkozni. A sógornők persze már régen felosztottak mindent. Fejből tudták, mit szeretnének, hiszen az évek során látták éppen eleget az anyós holmiját. Amikor még nem voltak a család tagjai az udvariassági ebédeken mosolyogva nézegették a Mama régi emléktárgyait.

Volt egy otthonom.
Lesz is talán. Most hol vagy-
ok? Sodor folyóm.

nincs asztalod, ágyad
lepedőd sincs, mivel betakarhatsz
engem és magad
fekete masnid, nagykabátod
kenyered, vized

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!” (Gogol)
Erre kérjük mi is mindazokat, akik vették a bátorságot, hogy az Irodalmi Jelen véleményét kérjék írásaikról.

Pár ismerőssel megbeszéltük, amint elsétálunk egyesével egy idegen mellett, a szemébe nézünk, és azt mondjuk: „Ébredj fel, ez csak egy álom”.
Mire rám került a sor, az idegen elrepült.

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!” (Gogol)
Erre kérjük mi is mindazokat, akik vették a bátorságot, hogy az Irodalmi Jelen véleményét kérjék írásaikról.

hoztam neked képzetet, érzetet
fényeket, kedvet, reményt, lillát
úszó dinnyehéjat, rejtett csillagrendszert
eltört szilvafát, táncoló bóbitát;

jéghidegre mázolt süppedő talaj,
fogad be, formál, míg alakbért fizetek,
őszrekuszálódva épp lecsüng a haj,
tekintetből lassú látvány kireked.

Kedves Olvasóink, leendő Szerzőink!

Fiatal vagy és tehetséges? Megmutatnád a világnak, hogyan kell manapság jó verset, novellát írni? Netán kitaláltál egy új műfajt, amellyel – úgy érzed – gyökerestül megváltoztathatod az irodalmat, vagy egyszerűen csak visszajelzésre, bátorításra, tanácsra vágysz, ám a folyóiratszerkesztők túl elfoglaltak, hogy foglalkozzanak veled? Érdekel a kortárs idegen nyelvű irodalom? Ha mindez illik rád, akkor az Irodalmi Jelen Debüt felületén a helyed!