Szklerózis multiplex – Gothár Tamás novellája

Francisco José de Goya y Lucientes (1746–1828) festménye

1995. szeptember 17-én születtem Csíkszeredában, a Joannes Kájoni Gazdasági iskolában végeztem középiskolai tanulmányaimat. Voltam már szuvenír- és zöldségárus, raktáros, dobos és díszletépítő munkás a Csíki Játékszín társulatánál. Jelenleg Kolozsváron tanulok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. Emellett a VersPlatform nevű irodalmi oldalt főszerkesztem. Verseket és rövidprózát írok, de műfordítással is foglalkozom. Első verseim a Helikon hasábjain jelentek meg, a folyóirat 2014-es verspályázatán elért első helyezésemnek köszönhetően, ezt követően a Műút és az ÚjNautilus portálokon publikáltam.

(Fotó: Betlendi Tamás)

SZKLERÓZIS MULTIPLEX

GOTHÁR TAMÁS NOVELLÁJA

1.

Július elején, mint minden évben, kivittünk egy darabot a kisvárdai színházfesztiválra, és ha már átmentünk Magyarországra, egy pesti fellépést is vállaltunk. Bár díszletépítőként rengeteg munkát jelentett, szerettem az efféle külföldi utakat, jól megfizették, és kiléptünk a mindennapos rutinból.

A megállóba – mivel előzőleg két sráccal és egy színésznővel iszogattunk reggelig – elég fáradtan érkeztem meg. Nem voltam másnapos, csak nagyon kimerült. Koppantak le a szemeim, ahogy a parkolóban, törökülésben vártam a buszt, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább az utat végig tudom majd aludni.

A buszon, miután mindenki leült, le akartam feküdni a két üléssor közé, de elkezdődött a névsorolvasás. Ki nem állhattam, mert mindig a turistacsoportos utazásokra emlékeztetett, ahol naphosszat vezetik körbe az embert egy városban. Végig kell baktatni a híresebb utcákon, az óvároson, meg-megállni néha egy Duna-parti szoborcsoport előtt, vagy egy régi prágai zsinagógában hallgatni hosszasan, ki építette fel, majd mikor rombolták le és építették újjá azért, hogy valaki ezt el tudja mesélni a turistáknak, akik ezért fizetnek. Én nem ilyen utazásra vágytam; valami maradandóbbra.

Útközben néha felébresztett a motorzúgás. Hol az egyik, hol a másik széksornak gurultam neki, ahogy kanyarogtunk a rögös, romániai utakon, miközben próbáltam elaludni a rozoga székek közötti szőnyegen. Úgy éreztem magam, mint egy tengeri beteg a hánykolódó hajófenéken, de utaztam, és mindig imádtam utazni, benzinkutaknál hugyozni és olcsó, automatás kávét inni sebtében indulás előtt. A megállókban szívtuk magunkba Magyarország fülledt levegőjét, a környékbeli szántóföldek trágyaszagát, a szokatlan szélcsendet, és az olcsó dohányból tekert cigaretták füstjét.

2.

Pesti előadásunkra a Városmajorban, egy nagy, szabadtéri színpadon került sor. Azt leszámítva, hogy nagyon fáradtak voltunk – csak egy szűk óra pihenőt kaptunk a megérkezés után –, simán ment minden az előkészületeknél. Díszletépítés után úgy döntöttem, hogy Petivel, a hangtechnikussal megyek sörözni. Ő Pesten nőtt fel, így elég jól kiigazodott a városban; tudta, hol érdemes megfordulni. 

Mielőtt Erdélybe költözött egy kisebb faluba, közel a városunkhoz, ugyanúgy hangosítással foglalkozott, és állítólag alkalmanként DJ-ként is fellépett. Ennek köszönhetően ismert egy csomó érdekes alakot: zenészeket, DJ-ket, junkie-kat, helyi hobókat, rádiós arcokat, punkokat; azt reméltem, hogy vele legalább nem lesz unalmas elveszni a pesti éjszakában.

Miközben a Széll Kálmán tér fele haladtunk a hatoson, Peti felhívta pár régi cimboráját. Végül úgy döntött, hogy a Rózsadombra megyünk egy rég nem látott barátjához.

− Te, ki ez a srác?

− Melyik srác? – nézett körbe a villamoson.

− Akihez megyünk, honnan ismered?

− A Piszkos Rádióból, oda is benézhetünk később. Tartozik nekem nyolcvanezer forinttal, reménykedem benne, hogy megadja.

3.

A tértől nem messze szálltunk buszra, majd a hatodik megállótól sétáltunk még kétsaroknyit, valami csendes környékre, egy nagy társasházhoz. A földszinten volt egy külön bejárat tolókocsi-feljáróval. Benyitottunk egy kis patkánylyuknyi, ámde rendezett lakásba. Ott ült tolószékben a fickó. Csapzott, göndör hajjal, rendezetlen szakállal és bágyatag tekintettel bámulta a kijelzőt. Egészen közel hajolt a monitorhoz, remegve kapkodta jobbra-balra az egeret, miközben egy hírportált olvasott. Amikor meglátta, hogy bejöttünk, két-három gombnyomással a tolószéken felénk fordult, és a kezét nyújtotta:

– Üdv, Tibi.

– Szia. Boti. Örvendek.

Petivel gyermekkoruk óta ismerték egymást. Mint később kiderült, a rádiónál, ahol régebben dolgozott, Tibi volt az „ügyeletes dealer”, amíg meg nem halt az anyja, és el nem kezdte leépíteni a betegség.

Peti mesélni kezdett neki, milyen jól megy a dolga, hogy megházasodott, és nemrég született meg a kislánya.

– Még mindig a színháznál dolgozom, a feleségem az a színésznő, tudod, Júlia. Ugyanott lakunk Erdélyben, ahol hét éve élek. Szép, csendes kis falu. – Még azt is megemlítette, hogy van egy találmánya, az egykerekű elektromos bicikli. Megpróbálja szabadalmaztatni.

Időközben Tibi egy fiókban kezdett kotorászni. Pár pillanat múlva egy termetes kocka hasist húzott elő, és valamennyit belőle megpróbált összemorzsolni egy grinderben. Képtelenül sokáig kínlódott, többször majdnem elejtette, majd amikor végre sikerült, odafordult Petihez:

– Valamiért a napokban csak csokit tudtam szerezni, ha nincs zöld, ezt szívom a fájdalomra.

– És ezt legálisan be tudod szerezni, receptre?

– Nem, az orvosom valami olyasmit mondott, hogy „tudomásul vettem, hogy marihuánát fogyaszt. Most már nem igazán segít semmilyen kezelés magán, ezért számíthat a diszkréciómra.” Kérlek, tekerd meg, mert csak szerencsétlenkedek egyedül.

Miközben Peti tekert, Tibi elmesélte, hogy van egy albérlője, aki a lakásért cserébe rendszeresen gondozza, és segít neki. Peti meggyújtotta és átadta nekem a cigit, majd Tibi megkért, hogy körönként tegyem a szájába. Már nem igazán működtek a motorikus képességei, folyton elejtette a spanglit, összevissza hamuzta a billentyűzetet és az asztalát.

Amíg téptünk, egy hatalmas, fekete-fehér, nagyfelbontású fényképpel szemeztem, ami Tibi háta mögött lógott a falon: „Los Angeles, légi felvétel az 1994-es földrengés után.” Annyira belemerültem a végtelennek tűnő látóhatár lepusztult épületeibe, a romos utcákba, hogy már-már nem is hallottam a beszélgetést magam körül. Tibi meg egy hatalmas város agóniája közt üldögéltem, és hirtelen nem tudtam eldönteni, ki vagyok. Nem volt félelmetes érzés, csak perceken át mintha valaki más lettem volna – valahogy úgy, ahogy Kerouac írja az Úton elején, a „nagy út” első kibérelt motelszobájában. Habár ez másféle utazás volt, és egy egészen más megálló. „Kik ezek az emberek a romos utcákon, ki vagyok én, és hogy függ össze mindez a mai nappal?” Nem tudtam eldönteni. Tiszta fejjel is képtelen lettem volna megmondani, mi hatott meg ennyire a romos utcákban. Talán a létezők – élők és élettelenek – elkerülhetetlen romlása. A különbség? Los Angeles elpusztult és újjáépítették, Tibi meg csak pusztul napról-napra, lassan és visszafordíthatatlanul. Talán nem volt véletlen a fénykép a háta mögött. Egy csepp remény, hogy a test leépülése is lehet szép, ahogy egy romba dőlt város, az omladozó vakolat vagy egy halom repedező gumiabroncs a kert végében. De én ilyet még sosem láttam.

– Gyönyörű, ugye? – Szólalt meg Tibi a hátamnál, amitől hirtelen magamhoz tértem. – Órákig keresgél a tekinteted a végtelen, romos utcák között.

– Ja, ja… van mit bámulni rajta… – Nem tudtam, mi többet mondhatnék.

Rövid időn belül összeszedtük a cuccainkat, és elköszöntünk. Peti végül nem kért pénzt, és nem mentünk a Piszkos Rádióba inni, csak zavartan ballagtunk a hotel felé. Reggel indultunk haza, nekem meg azon járt az agyam, hogy előbb-utóbb minden utca egybeér valahol. Ahogy minden anyag elhasználódik idővel, függetlenül attól, hogy volt-e benne élet, vagy sem.