Merdre! – a legendás Übü-trilógia első szava azóta is visszhangzik! Alfred Jarry bábfigurákra írt szatír(a)játéka nagy túlélőket is többszörösen túlélt felmutatás, színháztörténeti szellemjárás, fekália-fröccsentés, és miegymás… Az obszcenitás csak (báb)játékos eszköz, ami túlmutat a kifordított panoptikumokon, a történelmi jelenetek és jelenések bonctermein: ahol polgár- és királyvarangy pukkasztás groteszkumok zajlanak tömény pfinánc-meghurcolással és fokozott agytalanítással…

Akar a fene összegezni, ezek után. Pedig néha muszáj lenne. Csak hát nem mindig olyan könnyű, mint a futás esetében, amelyhez csak el kell indítanom az órán a megfelelő programot a megfelelő időben, a gép mér mindent: távolságot, emelkedést, pulzust. De mi méri azt, hogy milyen az életem apám után? És egyáltalán: van-e olyan, hogy apám után?

Halat már egyáltalán nem lehetett kapni, pedig karácsonyra mindig azt készített. A bejglikre ránézni is rossz volt, de már nem lesz ideje újat sütni. Pedig a lánya mindig megdicsérte: „A te bejglidnek nincsen párja!”

Szergej csak oroszul kommunikál. Viktor tudna oroszul is, magyarul is valamelyest, ha megerőltetné magát, de csak ukránul hajlandó beszélni. Daria csak ukránul tud, állítólag. A három nővér oroszul, ukránul és magyarul is tud, sőt ketten leginkább észtül. Taavi észtül és oroszul, de utóbbi tudását nem szívesen fitogtatja. Tamás észtül, oroszul s egy keveset magyarul. Vera magyarul, ukránul s oroszul is valamelyest. Olyan közös nyelv, amit mindannyian jól bírnak, nincs.

– Ki a fene ez? – kérdezte a bátyám, akit bosszantott, hogy a legforgalmasabb időben a konyhába kényszerült, amivel elesett némi jattól, de egyébként is zavarta a titokzatos öreg viselkedése. – Talán Jézus, álruhában – szaladt ki a számon.

Melegem van. Fűtenek. Le akarom venni a sálam, rángatom, de anya nem engedi. A hideg istállóban. Énekelnek. És tényleg, mintha remegnének a hidegtől, össze vannak görnyedve ott a papírház alatt, mintha fölöttük nem lenne plafon, mintha beesne a hó. Olyan, mintha elhinnék. Szerintem azt hiszik, hogy a hideg, az igazi.

Tanítva kiteker. Tikaram betakar. Bikaram tovakar. Kanítva biteker: kezdte volna búú-vezető mondókáját a Rekedelmes Rezonánsok Formá(tlan)ció, ám ekkor, földrengést és zűrzavart indukálva: egy fekete-fehér tehéncsorda rontott be a Kávétlan Házba…

A mise három és fél órásra nyúlt, közben odakint a tömeg a médiának pózolt, odabent a belopott ereklye (Horthy-fej) az illegalitásban pihent. Kamerámat elkobozták, nehogy távozás után fölösleges ribilliót keltsek a felvétellel, s amikor már nem volt több himnusz és ima, a csönd megtelt hallgatással. Akkor rádöbbentem, hogy a helyi viszonyokat soha nem fogom teljesen megismerni, legföljebb átérezni, s csak összehasonlítani tudtam azzal, amit idehaza naponta átélek, hogy ugyanazon nyelven más jelentéssel beszélnek – ugyanarról.

A nyári nap forrón tűzött apámék fejére, ahogy a löszös úton, vagy pontosabban dűlőn mezítláb lépkedtek az akácok lyukacsos árnyékában. Egyre melegebb lett. Egyikük, talán Gyula, kitépett egy kukoricaszárat az út menti rögök közül, és maga után húzta. A kukoricaszár kígyózó nyomott hagyott a porban, mintha egy vízisikló tévedt volna arra. Alig várták, hogy elérjék a tó hűsítő vizét, amikor az egyik bekötőútról egy tehéncsorda vágott eléjük. A tehenek láthatóan ugyanarra tartottak, amerre ők.

A legjobban az tetszett a Szabad Földben, hogy Weöres Sándor több versét is olvashattam benne: fut, robog a kicsi kocsi, éj-mélyből fölzengő, suttog a fenyves. Nagyon tetszettek, a fülembe másztak, és bár óvodába nem jártam, ahol a kisgyerekek megismerkedhetnek ezekkel a versekkel, az újságon keresztül én is hozzájuk juthattam. A mi falunkban ugyanis nem működött óvoda. Szüleim idejében igen, de akkor meg még nem volt Weöres Sándor. Pósa bácsi volt – hiába, semmi sem tökéletes ezen a világon.

Hegyi Patrícia vagyok, 2004-ben születtem Csornán. Az ELTE kémia szakán, illetve az Előretolt Helyőrség Íróakadémián tanulok. Természetes élőhelyem a csornai zeneiskola, ahol kilenc éve hegedülök, legtöbbször zokniban.

Százhatvannyolc órát töltöttem mesekönyvolvasással, hogy megnyugtassam magam. Immár készen állok szembenézni a kutatóközpont halottaival. Taszít a mulandóság gondolata. Talán ezért is sietek annyira, hogy helyreállítsam megrongálódott alkatrészeim. Hetes végtagot végül le kell vágnom, az áramellátása kritikus tartományban labilis.

A modernkori agora, a cselekmény középpontjában álló, a szereplők által már-már szakrális erővel felruházott szekér gurul, de a bürokrácia útvesztőiben döcögni kezd. A körülötte gyűrűző bonyodalmak, amelyek felborítják a narrátor-főszereplő nyugodt mederben folydogáló életét, próbára teszik a családját is. Ebben a világban minden karakter egy különálló (Gutenberg-)galaxis – esendők, mégis emberiek, szerethetők.

​​​​​​​A kilencvenes évek végén Prospero, a kiégett műsorvezető egy szerzői kalandfilmet akar forgatni a távoli Nádbogár-szigeten. Még a családját is magával viszi, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a szigeten véres diktatúra tombol, és polgárháború közeleg. Velük tart a stáb is, köztük egy drogfüggő metódusszínész, egy latin pornószínésznő, egy legendás operatőr és egy maszkmester, aki a legbrutálisabb munkáit a saját arcán viseli. A forgatás lassan pszichedelikus rémálomba fordul, a környéken elszabadulnak az invazív fajok és a szigetet uraló állatistenek is, nem beszélve az őrült balzsamozóról és a pszichopata gyerekéről, aki a helyi gyerekeket tartja rettegésben. Ha ez nem lenne elég, Prospero lánya a közeli terrorszervezetben akar kiteljesülni, a fia pedig bukásra ítélt szerelembe esik egy falubéli statisztalánnyal.
Ebben az abszurd kalandregényben parodisztikusan szépirodalmi, végtelen hosszúságú mondatokba folyik a retróval átitatott popkultúra, a filmművészetnek íródott szerelmi vallomás, a túlzó erőszak, a maró irónia és az öko-társadalmi reflexió. Mint egy kilencvenes években készült családi tévéfilm, mindent felzabáló nádbogarakkal, gyilkos százlábúkkal és rengeteg hallucinogén békával. 

Kintsugi! Minden törés megannyi rész-egész. Szen no Rikjú esztétikája nyomán: az eltört cserepek (teáscsésze, üveg, arcképek, csontok, maszkok…) összeillesztése, aranyozással egészítve ki a törésvonalakat. Össze-kötés, újjáteremtés!

Ott állt a tank. A hajnali félhomályban alig látszott a csöve, de mi azért tudtuk, hogy van csöve, és tudtuk azt is, hogy éppen a házunk felé irányítják. Nem mondom, hogy lőni is akartak, de a cső, az a vastag acélcső mégiscsak úgy meredt felénk, mint amire ráírták, hogy halál…

Vissza-visszatérő történeteit már szóról szóra és kívülről fújja a kisváros, ahová sokat jártak az elvtársak vadat lőni. Ő nem lőtt nyulat sem, még a csirkenyakat sem ő vágta el. Egyet szeretne. A kitagosított múltat elfeledni. Amikor beér a házba, nyikorognak a falak a lépteitől. A köténye alatt könyékig feltűrt ujjú, kockás inget hordott mindig. Meg tüdőfájdító gyulladásokat.

Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja, hogy ott van, érzi a jelenvalóságát, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt.