Sütő Zsolt fotója
Sokféle kalandor van. Nicolas Vanier szánkóval járta be az Északi-sarkvidéket. Philippe Esnos lankadatlanul kutatta az inkák kincsét. Mike Horn az Egyenlítő vonalán kerülte meg a világot, és élményeit könyvekben dolgozta fel. Sonia és Alexandre Poussin gyalog tette meg a dél-afrikai Fokváros és az izraeli Kineret-tó közötti 14 ezer kilométeres távolságot. A párizsi Le Monde nyári magazinja arról indított sorozatot, hogy a legkülönbözőbb emberekre miként tört rá a kalandvágy, minek alapján kötelezték el magukat nem mindennapi vállalkozásuk mellett.
Sokszor a példa volt az ihlető. Sylvain Tesson és barátnője, Priscilla Telmon hat hónapos utat tett a "tiltott Tibetben", hogy megélje azt, amit Alexandre David-Néel, a kaland abszolút női bajnoka élt át korábban.
De szerepet játszhatnak anyagi megfontolások is. Poussinék és Tessonék például egyik izgalmas túrára a másik után kerekednek fel, és élményeikről riportokban, újabban pedig filmekben számolnak be – nagy sikerrel.
Manapság ugyanis az a kalandor, akik nem képes képekben megörökíteni útját, nem számíthat piacra. Így a szép Priscilla Telmon a kamera előtt magyarázza, hogy elege van a sártaposásból – vagy éppen dühében sírva fakad: "Gyűlölöm őket", mondja, amikor katonák akadályozzák meg abban, hogy folytassa útját kedves tibeti barátainak társaságában.
Kérdés persze, hogy filmezhető-e a kaland, és hogy az előre nem látható izgalmak és felfedezések összeegyeztethetők-e a mai világ dialektikájával, amely megköveteli, hogy minden látható is legyen. Mindazok, akik pénzt próbálnak szerezni egy-egy expedícióhoz, jól tudják, milyen nehéz kibújni e parancs alól. Marc Mellet is közéjük tartozik, ezért maga adta ki könyvét az utazó világáról.
Mellet 2006-ban Párizsból indult el, hogy terepjárójával eljusson Kamcsatkába. Az volt az elképzelése, hogy egy-egy szakaszra ismeretleneket vesz fel járművére. Irakban vesztegelni kényszerült, Ulánbátorban szerelmes lett, Szibériában -40 Celsius fokos hidegben próbált átvergődni a hómezőn és a befagyott Léna folyón. Tizenöt hónappal később érkezett haza, pedig útján mindenütt segítették a helybéliek. Most egy filmstúdió kész fizetni a túra megismétléséért – ám ő még nem tudja, hogyan is vegyülhetne el a lakosság között úgy, mint korábbi útján tette, ha ezúttal filmeznie is kell…
Patrick Léipold tizenöt éve az Auber metróállomáson pillantotta meg az óriásplakátot, amelyen öles betűkkel virított a felirat: "Álmodjatok! Merjetek!" A férfi egy nagy informatikai üzlet kereskedelmi vezetőjeként élt Párizsban, volt lakása és Porsche sportkocsija, de szeretett volna és mert is álmodni. Vásárolt egy terepjárót – a négykerék-meghajtású jármű, úgy látszik, a kaland gyakori tartozéka –, és elindult Dél-Amerikába, hogy egy jótékonysági szervezet megbízásából tankönyveket vigyen az ottani gyerekeknek. Csaknem egy éven át teljesítette küldetését, aztán váltott.
A kaland gyakran kezdődik így, egy hirtelen felbuzdulással, aztán az események egymásból következnek, kiszámíthatatlanul. Patrick Léipold számára a világjárás azóta életformává vált. A Magellán-szoroson szélvitorlával kel át, Tanzániában szafárikat vezet vagy expedícióval mászik fel a Kilimandzsáróra. Úgy érzi, egyszerűen azt csinálja, amit szeret. Jelszava: "ne legyen soha hétfő reggel!".
Retúrjegyre nincs szükség
Christian Clot színész mesterségét az alpinizmussal párosította. A svájci Neuchatelben élő férfi hét éve két turné között Nepál legnyugatibb részén szervezett expedíciót egy hegycsúcs meghódítására. "Egy hónapra terveztem, öttel tovább tartott. Az iskolában azt tanuljuk, hogy már mindent felfedeztek, de ez nem igaz. A nepáli Doti régióban olyan férfiakkal és nőkkel találkoztam, akik még sohasem láttak fehér embert. Én voltam számukra a földönkívüli" – meséli.
Clot az élmény hatására felhagyott a világot jelentő deszkákkal, és azóta a világ olyan érintetlen térségeit járja, ahová még nem jutott el a civilizáció hatása. Miután átszelte a chilei Atacama sivatagot és felkapaszkodott az Andok legmagasabb csúcsaira, ma a Tűzföldet kutatja, amely a földrajztudósok szemében "fehér övezetnek" számít – ez a szó azokat a körzeteket jelzi, amelyekről nincsenek pontos térképek, felmérések.
Első expedícióján a vihar felfordította gumicsónakját, máig sem érti, hogyan menekült meg. "Nem akarok hőstetteket végbevinni, de ilyenkor működésbe lép az életösztön" – magyarázza.
Nicolas Dubreuil szemében a kaland azt jelenti, hogy az ember olyan történetekkel rendelkezik, amelyekkel mások nem. 1987-ben a 18 éves, 190 centis, százkilós fiú nagyon unatkozott Párizs egyik külvárosában. Amikor szomszédja – aki idejének felét Grönlandban töltötte, és egy titokzatos vízi kommandós egység tagja volt – meghívta, hogy kettesben kajakozzanak végig Alaszka partjai mentén, egy pillanatig sem habozott. Két és fél hónapot töltöttek együtt a térségben, ahol jegesmedvék és szökött rabok kóborolnak, egy ízben még tűzharcba is keveredtek. Egy napon a kommandós váratlanul elbúcsúzott tőle: közölte, hogy mindenre megtanította már Dubreuilt, amire szüksége lehet, a továbbiakban a fiúnak egyedül kell boldogulnia.
A magára maradt Dubreuil algákkal és hallal táplálkozott, majd egy reggel jegesmedvével találta szemben magát. Nem volt más fegyvere, mint egy kés. Szerencsére a hatalmas állat csak nézte, de nem támadta meg.
Dubreuil ma sarkvidéki idegenvezetőként dolgozik, kalandéhes unatkozó gazdagokat kalauzol. Mint mondja, az az igazi kalandor, aki a repülőtéren nem vált retúrjegyet. (MTI-Press)