„Pilinszkynél az írás nemcsak a mozgással, hanem a testtel (a fizikummal) is összekapcsolódik, teljesen érthető módon. S ez is megmutatja költészetfelfogása rendkívüli modernségét.” – Horváth Kornélia tanulmánya.

(Előhang) Alábbi esszéisztikus írásomban a posztmodern intertextualitás stílusában többnyire szabadon idézem Pilinszkyt és a még említett szerzőket, s fukaron bánok az idézőjelekkel, nehogy elvesszünk az idézőjelek dzsungelében. A témára kívánom felhívni a figyelmet, s ily módon az eredeti szövegek olvasására buzdítani az olvasót. Pilinszky szinte rögeszmésen képviselt, olykor azonban rögtönzésszerűen, ellentmondásosan előadott nézeteit tartom szem előtt.

Sántha Attila Fehérlófia, az Isten fia című esszéje az októberi hónap legolvasottabb tartalma volt az Irodalmi Jelen online felületén. A rendhagyó téma szerzőjét ennek apropáján arra kértük fel, hogy a hét minden napjára írjon egy-egy székely szóhoz helytörténeti, nyelvészeti magyarázatot, amelyet Ádám Gyula fotóművész munkáival illusztráltunk. 

A Fehérlófia, az Isten fia című esszét az alábbi linkre kattintva olvashattják el: 

„Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni.

A mindenkori magyar írót nem a politikai hovatartozása határozza meg.
A mindenkori magyar író – bármely műfajban alkosson is – imádja Isten teremtette nemzetét, Isten adta hazáját.
A mindenkori magyar író azért ír, hogy ne ossza meg, ne húzza szét, hanem mozgósítsa, összetartsa nemzetét.

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, eiszen már a csillagokban, vagy még azon is túl, volt egy ló, a mü ősapánk anyja.” – Sántha Attila tanulmánya a Fehérlófia meséről.

A szerelmi-szexuális élet nyilvánossága a történelem során hol szabad, hol tiltott, hol félszabad volt – utóbbi esetekben ún. reliktumokban (zárványokban) jelent meg. Jellemző irodalmi és folklórműfajok a „boccacciók”, erotikus mesék, történetek, a dramatikus népszokásokban a fallikus tréfák. – Balázs Géza tanulmánya.

„Ha – Kosztolányi szerint – verset fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni, akkor verset zenére fordítani nem kevesebb, mint a táncot szintúgy gúzsba kötve, de tojásokon járni el.” – Baranyi Ferenc esszéje.

„E kötetben a tartalom és forma igazi poétikai egymásban-létét élvezhetjük, amikor is a formai-nyelvi lelemény szüli a tartalmat, vagy pedig a gondolat válik formai-nyelvi attrakcióvá, mindenféle idegenszerűség nélkül...” – Csibra István esszéje Báger Gusztáv költészetéről.

Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

Gerevich József esszéjében a művészet gyógyító hatására elemez példákat írók, költők, festők, muzsikusok, filmrendezők életéből.

„A naivitáshoz való visszatérés vágya a romantika utáni korszak nagy programjaként többek között a népiesség mítoszában öltött testet előbb Petőfinél, majd a maga tökéletességében Aranynál.” – Milbacher Róbert esszéje.

Jean-Paul Sartre Az undor (1938) és Albert Camus Az idegen (1942) című regénye a franciák legolvasottabb művei közé tartoznak, és mindkettőt a világ minden táján lefordították. Mindkét regény hőse eljut az abszurd életérzés felfedezéséig, ám a műveknek akad még egy sajátos, közös vonásuk: mindkettő álnapló.

Jean-Paul Sartre: Az undor

„A halál gondolatának metamorfózisa, a nemlét hínárja, melyre érzelmi hálót sző a költő, majd megcsillantja a boldogság reményét. A boldogság eszményi érzelmi állapotot fejez ki, melyre mindannyian áhítozunk, a pacsirták ugyanúgy, mint a sasok.” – Böszörményi Zoltán esszéje Varga Melinda költészetéről.