Elaludtam. Hosszú és mély alvás lehetett. Mikor felébredtem, már nem lógott belőlem az infúzió csöve. Sötét volt a szobában. Egyszercsak ebben a sötétben megszólal a mellettem levő ágyon valaki. Összerezzenek. Anyám hangja. Igen, tudom, három éve ezen a kórházi ágyon haldoklott anyám.

Munka után hazafelé tartok, a város üresnek tűnik. Az utcákon csak néhány ember baktat. A házak ablakai sötétek. Arra gondolok, a lakások is csak dobozok, amelyeket a háború ragasztott le, és senki nem tudja, mikor és ki nyitja ki azokat újra.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, negyedikként Bene Zoltán prózáját.

Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, valóban ezek az állatok felelősek-e a kiadott hangért, az évek során a környéken rögzített hangfelvételeket is át kellett nézni. Ehhez először képpé – spektogrammá – kellett alakítani a hangot, hogy aztán az algoritmusnak is könnyebb legyen egyezést találnia…

El kell jutnunk együtt ide, hiszen ezért vállaltam a lovaglást. Békezarándoklatunk banálisnak tűnhet, de híre kelhet, néhány embert elgondolkodtathat. A változást magamban akartam elkezdeni. Tudom-e őrizni családomban a békét nap mint nap? Ki tudok-e jönni lovas zarándoktársaimmal az úton, akkor is, amikor mindannyiunknak előjönnek emberi hibái a mérhetetlen fáradtságtól? El tudom-e viselni őket, ahogy nekik kell elviselni engem?

1944 végétől megindultak a beszolgáltatások, aminek apa maximálisan eleget is tett, mert megértette, hogy a városi lakosságnak szüksége van az élelemre. Irigyelték is a városi sógorok, hogy bátran belevágott a földbérlésbe és -vásárlásba, sűrűn látogatták őket, mert az asztalukon mindig finomságokat tálaltak fel – ellentétben a városi boltok tátongó ürességével. Persze, ezekben az években az új ház építése háttérbe szorult, ugyanakkor bíztak a jövőben.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, harmadikként Döme Barbara prózáját.

Szüleim különbözőségük ellenére mindenben kiegészítették egymást. Gyakran előfordult, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettek, miközben a szétszakadt hálókat javították. Később megtudtam, hogy apám a legtöbb dologban kikérte anyuska véleményét.

Dzsótaró hitvesének keze munkáját megcsodálták az arra járó utazók. Egyikük-másikuk, főként a kereskedők, megkérték az asszonyt, készítsen nekik is szerencsét hozó feliratokat. Midori rövid elmélkedés után, könnyed ecsetvonásokkal vetette papírra költeményeit. Az átutazó vendégek e „rendkívül megtisztelő ajándékokat” általában egy-egy ebéd, vagy vacsorameghívással viszonozták.

Vacsora után felkereste a sajátjait. Az állatok már túl voltak az itatáson, a hajcsárok tűznél ültek, húst sütöttek, múltbéli történésekről adomáztak. Velük volt a prédikátor is, igaz némileg távolabb. Hegyezhette fülét, mert épp fene pogány dolgok jártak szájról-szájra.

Amikor meglátták Ádámot, elcsöndesedtek, Gercseni és Újpál félre is húzódott.

– Üljenek vissza, nincs bennem harag! Ne vegyék magukra Kökösi bűnét. Mindenki a saját tetteiért felelős. Folytassa, Jankó!

A kerek arcú, joviális Patkó János elmosolyodott:

Prae-réteg prések halmozódtak, tolultak, majd oldódtak a légies elme-szerkezetek és elbeszélés-széfek szivárvány-spirálisan törvénytelen örvényében…

A donaghmore-i kolostorban öt napot vesztegeltek, Cormacet ugyanis leverte a láz, Becsei pedig nem akarta magára hagyni. Eztán nyugatnak fordultak Enniskillen felé. Itt állt egy régi földvár, rajta kőtoronnyal. A katonák bizalmatlanul nézték, a környékbeliek azonban eléjük jöttek, és megérintették köpönyegük sarkát.

– Ugye tudod, hogy híre megy, ha valaki ilyen messzeségből érkezik, mint te? – sandított rá Cormac. – Készülj fel, hogy sokan ott lesznek, mikor a purgatóriumba ereszkedsz.

Csak jöjjenek. Tanúi lehetnek, miként emészt el a tűz…

Az esküvőt két hónap múlva megtartották, több száz vendég előtt, hatalmas bulival. Az apósa, amikor már kellő mennyiségű sört megivott, félre hívta, és közölte vele, reméli, hogy hálás. Mert őt mint árvát, akinek nincs senkije, egy kis falusi csitri, kivakarták a szarból. Legyen hálás, hogy eldobhatta azt a semmitmondó Tóth vezetéknevet, és felvehette a Balázsyt.

1998 tavaszán, az egyházi hátterű oxfordi Keston Institute ösztöndíjasaként, ahol a koszt-kvártély-kutatásért cserébe mindössze egyetlen előadást kellett tartanom a tizenhetedik századi magyar és erdélyi vándordeákok és Anglia kapcsolatáról, a szokottnál is puritánabb módon éltem. A szerény, de máig hálára kötelező ösztöndíjas zsebpénznek ugyanis minden árva pennyére szükségem volt, tekintettel arra, hogy közvetlenül hazatérésem után, májusban, egy mini-szakember brigáddal és családi-baráti összefogással nekiveselkedtünk jóformán romos állapotban megvett otthonunk felújításának, a Belső-Ferencváros egyik gyönyörű Feszty- házában.

Mikor Gizi átment a kertkapun, egy keresztbeszőtt pókháló akadt a szájába. Nem szerette. Tettek egy közepes kört a kutyával, nagyjából félórást. Ennyi idő elég volt a póknak, hogy újra megpróbálja. Amikor hamis biztonságérzettel visszafelé is átment a kapun, a háló ismét az arcára tapadt.
– A rohadt életbe már! – gondolta Gizi.
– A rohadt életbe már! – gondolta a pók.

Lola hiába keres valami elfogadható indokot, miért nem tud részt venni jövendőbeli anyósa kerek születésnapján. Gyerekkori, sikeres iskolakerülési akciói jutnak eszébe, nem tetszik egyik módszer sem. Benő gyanakodva nézi, anyát nem sértheted meg, ha nem jössz velem, mindenki azt hiszi, hogy te is elhagytál. Vegyél valami szép ajándékot, ebben jobb vagy mint én és arra vigyázz, a virág ne vágott legyen, azt anya ki nem állhatja.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, másodikként Reke Balázs prózáját.

S abban a pillanatban (éppen 161 kilométerrel arrébb, délkeleten): 64 komondor jelent meg a programozó zseni elméjében. Csak álltak némán – és a táj csöndje rezegtette szőrzetüket, a súlyos suba-rengeteget, és jelentőségteljes jelenlétüket… 4-es csoportokba rendeződve, ritmikus-szabálytalanul, mégis mértani pontossággal elkülönülve, moccanatlanul álltak s felülnézetből furcsa, geometriai növény-alakzatokat formáltak…

Apámat mindenki szerette. Fiatal házasként, huszonegy évesen került Csávolyra néptanítónak. Beszélt magyarul, németül, bunyevácul, ő maga sült sváb volt, de a három nyelv kellett is ebben a soknemzetiségű faluban. Hamar befogadták az én jó humorú, emberszerető, a falu népével együtt elő apámat. Tudott együtt mulatni és együtt imádkozni a csávolyiakkal, s ami a legfőbb, tanítóként minden falubeli gyerek, hattól tizenkét évesig az ő keze alatt kupálódott. Az iskola, a kocsma és a templom szentháromságában pedig nem volt ember, akivel ne ismerkedett volna össze ebben az alig ezres lélekszámú faluban.