A fiú majd kiugrott a bőréből örömében, hogy Karcsi bácsi nekiadja a gitárt. Két bökkenő akadt csupán: vajon Karcsi bácsi felesége, Ica néni, valamint Jutka is áldását adja-e az ajándékozásra, és mikor fog mindez kiderülni? Sajnos ezeket nem lehetet tisztázni, mert Feri apja, a nagy Feri megérkezett, s a két férfi a hétvégi betonozás részleteiről kezdett beszélni.

...legelőször Csörgő Szabó Miklósról fogok mesélni, aki tizenkét órával a halála előtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik fülsértően csikorogtak a felpuhult aszfalton. Közben valami megmagyarázhatatlan képzettársítás folytán eszébe jutott az a nap, amikor Mátészalkára kísért egy kákabélű, taknyos orrú kopaszt, akire nem mert hangosabban rászólni, amikor gondja akadt vele (vagyis elég gyakran), nehogy összevizelje magát.

A papa hordói is öregek voltak, egy részük még az apjától került a pincébe. Évenként megtermett két-három hektó bora, régebben néha jóval több is. Apám szerint, „ihatatlan lőre – legfeljebb nyáron, sok szódával –, kár vele fáradozni”, de azért a papának dicsérte, ha kínálta. Amit üvegekben kapott tőle, azt kiöntötte a WC-be. Persze ezt nem volt szabad elmondanunk.

...ha már nem siettem sehová, hát meg is álltam Zavarosoktondon, meginni egy kávét. A kocsmában, ahová betértem, halk zene szólt, elnyomta a neoncsövek zizegését. A falakat vastagon belepte az élet kipárolgása. A meztelen asztallapokra sebek kusza hálózata rajzolt térképet, a pultra meztelen nős naptárat akasztottak, három hónappal korábbat mutatott.

Dr. Rotácsnak már az első héten nehézlégzése lett, és köhögőrohamok gyötörték, sűrűbben és hurutosabban, mint utcai, dohányos léte alatt. Kapott asztalt, széket, ágyat, hűtőt, kisszekrényt. Belakta a csótányjárta huszonkét négyzetmétert.

Valami régi, valami új és valami kék legyen a menyasszonyon, mondta az esküvőszervező. Valami réginek a nagyanyja fátyoldíszét választotta. Egyszer látta azon a sárguló fényképen, ami a kezébe került szintén ennek a régi bútordarabnak a gyomrából. A képen egy nagyszájú lány mosolygott, menyasszonynak öltöztetve, mellette korosabb férj bajusszal, egyenruhában.

Magam sem értem, miért engem hívtak. Hárman együtt, egyszerre fordítottunk hátat a településnek. Nagy port vert föl a távozásunk, egy régi tanárunknak azt mondtuk, azért megyünk el, mert értelmes ember nem bír itt élni. A tanár elkeseredett a szavainktól, és elmesélte a feleségének. Másnap mindenki erről beszélt. Hármunk közül kettőből lett valaki, ahogy mondani szokták, az egyikből országos hírű sebész, a másikból népszerű televíziós személyiség. A harmadik én vagyok. Egy zugújságíró. Pár tízezer fős olvasótáborral rendelkező internetes portál toll nélküli tollnoka egy vidéki nagyvárosban − amely csak a magyar vidéken számít nagynak, a világ legtöbb tájékán kisvárosnak neveznék −, emellett magánnyomozó. Bár, ha pontosak akarunk lenni, inkább hűtlenségvizsgáló: privátkopói tevékenységem alfája és ómegája a csalás és csalatás. (Nem ritkán van ez így az újságírói munkámmal is.) Mégis engem hívtak, mégis én jöttem.

Sztrepitusz spirituszait szintén eldugaszolták, így most (az elnémított félisten): ott gubbaszt szűk fülkéjében, csupa-ragadós, majomseggdugaszos, makula-darabos klauzúrában, akár egy vércseppeket (altájékon át) síró mártír…

A fekete lyukak elnyelik a fényt, azt mondják. Átvitt értelemben Söténd is egy ilyen fényelnyelő fekete lyuk. Nem egyedülálló e tekintetben, ahhoz kétség sem férhet, ám én ezt a fekete lyukat ismerem. Vagy ismerni vélem. Sokfelé elvetődtem életem során, sok helyütt tapasztaltam a fényelnyelés jelenségét, ám olyan koncentráltan, ahogyan Söténden, csak és kizárólag metropoliszok egyes negyedeiben találkoztam ezzel a képességgel, sehol másutt.

Sokat kell sétálni, nem szállok buszra, se villamosra, jobb egyedül, kitisztul a fejem. A monoton mozgás jót tesz az idegpályáknak, menni kell a jól bevált pályákon, rengeteg útvonal létezik, járjon be annyit az ember, amennyit csak tud. Kilométerenként kizuhan az agyból egy rossz gondolat. Tíz kilométer alatt nem érdemes elindulni.

Férfi közeledik felé a kihalt, széles úton. Csend van. Hallgatnak körülöttük a csarnokok, a kék égen felhők vonulnak. A férfi megáll. Arca kivehetetlen. Ő felé int. A férfi kinyitja száját, a zajt üvölti. Ő térdre rogy. Az aszfaltot látja. A vért látja, ami füléből és szeméből kezei közé ömlik. És a zaj értelmet nyer.

…jó az este, ha már reggel bánom, nem, ezt inkább soha nem mondom el a feleségemnek, ismét vonaton, kattog megint alattam, de most nem érdekel, inkább zenét hallgatok, és azon kattogok, hogy ne rókázzam le a szomszédomat, és közben rágódom, mondjam-e el a feleségemnek, vagy se…

Az ideális jelöltet, a tökéletes másik anyát végül a Facebookon szúrtam ki. Foglalt volt már, ez igaz, az egyik hajdani osztálytársnőmnek volt a saját anyja, de ahogy a házasságtörőnek sem akadály a zsebbe rejtett jegygyűrű gyűrűsujjon körbefutó nyoma, úgy engem sem tartott vissza az a forradás, a császármetszéssel született saját gyermek félreérthetetlen jele. Tudtam, hogy ott van valahol a lenge nyári ruha vagy épp a tollbetétes télikabát alatt, de nem foglalkoztam vele.

Életében először egyedül indult útnak. Kezében a lábbeli-gyilkosság csillogó eszközét szorongatta. Átvágott a néptelen utcán, a folyóparti korláttal övezett járdára. Aztán mindenre elszántan, dacosan aprította lépteit a hídra vezető lépcsőig. Még nem töltötte be negyedik életévét.

Néha megcsörrent a falra rögzített telefonkészülék, ilyenkor a hatóság érdeklődött a dolgok állásáról, de apuka semmi rendkívülit nem tudott jelenteni, soha nem történt semmi, nem volt tűz, nem volt felfordulás, csak a végtelen, unalmas nyugalom, a szárazan sárgálló nyári puszta.

A városok, települések (főként építészeti) eklektikája meglehetősen egyedi. A fülbe-billogozott kóbor kutyák itt többnyire a nyugalom mintapéldái, úgy közlekednek, akár Indiában a tehenek. Bárhol elalszanak, a forgalom nem érinti őket, időnként egyénhez vagy csoporthoz szegődnek, és bárokig, piacig, szállásig kísérnek…

Április 30-án – mikorra virágot bontottak a fák, és illett volna örvendeni a mézes illatnak – éjfélkor a partizánok lőni kezdték a zászlóaljat a roskatag szalmakazlak rengetegéből. Több magyar katonát megöltek, de a támadást sikerült visszaverni. Égtek a kazlak, megvilágították a csillagtalan eget. Mint disznópörköléskor, olyan szag terjengett. Lángra kapott az orosz partizánok holtteste.

Este a jelmezbe bújt emberek csak úgy nyüzsögnek a kolesz nagytermében. A félretologatott bútorok sejtelmes félhomályba burkolóznak, a dekorációval szervezőként kimondottan elégedett vagyok. Pókhálók, művér és kreatívan megfaragott töklámpások mindenütt. Dübörög a zene, mindenfelé táncoló és beszélgető csoportok.

Lesétáltak a vízig. A kiszáradt, megrepedezett sávban, ameddig máskor elterül a folyó, régi damilgombolyagok, rozsdától narancssárga horgok, elszíneződött villantók hevertek. A fiú ledobta a gumicsizmáját, mezítláb belegyalogolt a sekélyesbe. Langyosan járta körbe bokáját a víz, ujjai az iszapba mélyedtek.