Tanítva kiteker. Tikaram betakar. Bikaram tovakar. Kanítva biteker: kezdte volna búú-vezető mondókáját a Rekedelmes Rezonánsok Formá(tlan)ció, ám ekkor, földrengést és zűrzavart indukálva: egy fekete-fehér tehéncsorda rontott be a Kávétlan Házba…

A mise három és fél órásra nyúlt, közben odakint a tömeg a médiának pózolt, odabent a belopott ereklye (Horthy-fej) az illegalitásban pihent. Kamerámat elkobozták, nehogy távozás után fölösleges ribilliót keltsek a felvétellel, s amikor már nem volt több himnusz és ima, a csönd megtelt hallgatással. Akkor rádöbbentem, hogy a helyi viszonyokat soha nem fogom teljesen megismerni, legföljebb átérezni, s csak összehasonlítani tudtam azzal, amit idehaza naponta átélek, hogy ugyanazon nyelven más jelentéssel beszélnek – ugyanarról.

A nyári nap forrón tűzött apámék fejére, ahogy a löszös úton, vagy pontosabban dűlőn mezítláb lépkedtek az akácok lyukacsos árnyékában. Egyre melegebb lett. Egyikük, talán Gyula, kitépett egy kukoricaszárat az út menti rögök közül, és maga után húzta. A kukoricaszár kígyózó nyomott hagyott a porban, mintha egy vízisikló tévedt volna arra. Alig várták, hogy elérjék a tó hűsítő vizét, amikor az egyik bekötőútról egy tehéncsorda vágott eléjük. A tehenek láthatóan ugyanarra tartottak, amerre ők.

A legjobban az tetszett a Szabad Földben, hogy Weöres Sándor több versét is olvashattam benne: fut, robog a kicsi kocsi, éj-mélyből fölzengő, suttog a fenyves. Nagyon tetszettek, a fülembe másztak, és bár óvodába nem jártam, ahol a kisgyerekek megismerkedhetnek ezekkel a versekkel, az újságon keresztül én is hozzájuk juthattam. A mi falunkban ugyanis nem működött óvoda. Szüleim idejében igen, de akkor meg még nem volt Weöres Sándor. Pósa bácsi volt – hiába, semmi sem tökéletes ezen a világon.

Hegyi Patrícia vagyok, 2004-ben születtem Csornán. Az ELTE kémia szakán, illetve az Előretolt Helyőrség Íróakadémián tanulok. Természetes élőhelyem a csornai zeneiskola, ahol kilenc éve hegedülök, legtöbbször zokniban.

Százhatvannyolc órát töltöttem mesekönyvolvasással, hogy megnyugtassam magam. Immár készen állok szembenézni a kutatóközpont halottaival. Taszít a mulandóság gondolata. Talán ezért is sietek annyira, hogy helyreállítsam megrongálódott alkatrészeim. Hetes végtagot végül le kell vágnom, az áramellátása kritikus tartományban labilis.

Kintsugi! Minden törés megannyi rész-egész. Szen no Rikjú esztétikája nyomán: az eltört cserepek (teáscsésze, üveg, arcképek, csontok, maszkok…) összeillesztése, aranyozással egészítve ki a törésvonalakat. Össze-kötés, újjáteremtés!

Ott állt a tank. A hajnali félhomályban alig látszott a csöve, de mi azért tudtuk, hogy van csöve, és tudtuk azt is, hogy éppen a házunk felé irányítják. Nem mondom, hogy lőni is akartak, de a cső, az a vastag acélcső mégiscsak úgy meredt felénk, mint amire ráírták, hogy halál…

Vissza-visszatérő történeteit már szóról szóra és kívülről fújja a kisváros, ahová sokat jártak az elvtársak vadat lőni. Ő nem lőtt nyulat sem, még a csirkenyakat sem ő vágta el. Egyet szeretne. A kitagosított múltat elfeledni. Amikor beér a házba, nyikorognak a falak a lépteitől. A köténye alatt könyékig feltűrt ujjú, kockás inget hordott mindig. Meg tüdőfájdító gyulladásokat.

Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja, hogy ott van, érzi a jelenvalóságát, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt.

Felkorbácsolták az ordut.

Bőgtek a marhák, nyerítettek a ménesek, sírtak a vasak, átkok csípős füstszagát hozta a szél.

A képzőművészek már a munka indulásakor közölték feltételeiket: ha részt kell venni az alapkiképzésen, azaz kúszni, szökellni, gyakorló gránátot dobni, horribile dictu lövészgödröt ásni, estére biztosan remegni fog a kezük. A határidő is rövid. Innentől fogva mentesültek a napi terepgyakorlatok alól.

A terem kétharmada már megtelt, amikor belép egy negyvenes, jól öltözött, csinos nő, barna hajjal, rövidnadrágban, szalmakalappal és kirándulós táskával a kezében, s kissé idegesen helyet próbál keresni magának és a férjének, aki jóval idősebb, szikár férfi, és aki egészen más irányban kezd nézelődni.

*

Vérzik Ürdüng kán feje.

Ott és akkor döbbentem rá halandóságomra, és a döbbenettel együtt érkezett a rettegés, a nem ordító, inkább dermesztő ráébredés, hogy az életnek, ha kezdete, akkor vége is van, és hogy az én életemnek is vége lesz valamikor. Úgy ütött belém a felismerés, mint a szomszédban részeges Katiba Misi fejszéje.

Álom-töredék (a leíró további közlése): halott Erzsike nagymamám Drezdából ébenfa sakk-táblát, észenlét-készletet rendel tőlem. A háttérben zajzenei előadásunk (Fixateur Externe) zajlik. Hangköltészet-rétegek: hullákkal, szellem-barátokkal…

A száraz fa könnyen tüzet fogott, a lángok a magasba csaptak, Artúr Rajmond pedig elkezdte a tűzbe hajigálni a dromedárokat. A siker, a diadal érzése magával ragadta, egészen kimelegedett, ledobta vastag pulóverét, aztán flanelingéből is kibújt, önfeledten rohangált a tűz körül, és eszelősen rikoltozta: Majd adok én nektek! Még hogy világ proletárjai, meg egyesülés! Láttam én már karón varjút! Jön még kutyára dér! Új idők jönnek, új eszmék! Mától új jelmondat van: Világ dromedárjai, együtt süljetek!

A róka és a menyét köpni-nyelni nem tudott, a holló azonban hálálkodva fogadta a király döntését, aki már ekkor csapra üttette az egyik hordót, és serlegéből a bodzaszörpöt szürcsölgette nagy élvezettel.

Ott van a karja. Csupa erő. Nem látszik rajta. Az én férjem sosem lenne címlapsrác, túl kerek rajta minden, semmije nem ideális, csak ő maga. Ölelt már néhány izmos pasas, a fasorban sincsenek ahhoz képest, ahogy Roland karol, egyszerre puhán és erősen, hozzám fér három oldalról. De nemcsak a testiség számít. Roland egyszerűen álom.