egy levágott fejű kerub hull az átvérzett hóba, domine non sum dignus.

Neked adom a tavaszt vászonszatyorban
és Bohémia dédelgetett pusztulását.
Szeánszunk innen is disszidált, 
szimbiózissá alakult a csodavárás. 
 

Az utolsó színemlékem  egy méregzöld folt a kórház plafonjáról. Azóta keresem a zöld tapintását az utcára dobott kanapék kárpitján, a szeméttárolók simaságában, az ébredő fatörzseken.

mellkasból fejbe és vissza.
útközben lefejtek magamról egy réteg bőrt.
föld alatt csak én legyek. 

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám

„Ó, meghalok, csak hadd lássam még egyszer az arcát, csodás, kígyózó hajfürtjeit annak a kurvának a régi időkből!” – Jászberényi Sándor versei.

uram ha mégis lennél hadd hulljon ránk a harmat nem kérünk tőled semmit csak testünknek nyugalmat

Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.

„Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.” – Varga Melinda versei.

Keresztes-tövises napokat jelez már a kalendárium, és pőre oltárok hirdetik: a bárány elindult.

Különböző égtájakról zakatolunk a határozatlan ideig tartó mozdulatlanság felé.

Fiatal szerzőinket arra kértük fel, hogy olyan témát járjanak körül, amelyek segítenek elrugaszkodni a mindennapi rutintól, kizökkentenek a fásultságból, derűre sarkallnak, elfeledtetik a bezártságot, a tragikus életeseményeket, oldják a szorongást. 
A négy elemről – földről, vízről, tűzről és levegőről – olvashatnak verseket tehetséges pályainduló és jó szakmai visszhangnak örvendő, elsőkötetes költőktől. 

Két állapot között a szélcsenddel ringatjuk magunk. Mert boldogok az üresek, mégis félelemmel telve vagyunk

Sárga virágok falából
nézel rám a vakolat alól.

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben, árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre, ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát, gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

Blúza alatt ott ring Két apró alma-melle, Ingecskéjét, ha szél lebbenti, Mintha szíve verne.

Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás  a nizzai reptéren, ahol már kora reggel  tömött sorokban álltak az emberek, türelemért esedezve néztek egymásra, négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek, talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden,  megfázva jártam Monaco utcáit,  érni kezdtek a gyümölcsök a fákon,  bizarr látvány,  a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között,  mint a sárga színen várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk, mi lesz ezzel a világgal, 

az érkezés estéjén vendéglátónk gépkocsijával suhanunk az amerikai metropolisz útjain, de másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost. vasárnap van, szubtrópusi októbervég.

nem a fellegekben járunk mint a madarak lapockává korcsosodott a szárnyunk kiűzetvén az Édenből

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…
angyalt mímel a foltozott üstre.