Kaffka Margit utolsó regénye, a Hangyaboly 1917 januárja és márciusa között folytatásokban látott napvilágot a Nyugat hasábjain, majd még ugyanabban az évben kötetben is megjelent, a laphoz tartozó irodalmi kör révén.

Az irodalomtörténet „életrajzi” műfajáról

Előfordul, hogy eltűnik a varázs. Jönnek a szürke hétköznapok, hideg van, fáradtak vagyunk, morcosak, elegünk van mindenből. Már megint maszk, már megint felidegesítjük magunkat apró hülyeségeken, már megint próbáljuk megérteni a velünk goromba embereket, már megint lekéssük a buszokat-villamosokat. És mikor arra lenne szükség, hogy nyugodtak legyünk, kipihentek, kedvesek és viccesek, mert kitüntetett pillanat érkezik az életünkbe, addigra le- és kimerülünk, s csak sótlanul pislogunk bele a vakvilágba, a másik ember szintén fáradt szembogarába. Minek, minek?

Ritka szerencse, amikor az ember szinte átintegethet interjúalanya ablakába. Arany Zsuzsannával egy kellemes nyárestén ültünk le a szomszédos otthonaink mellett elterülő parkba, hogy többek közt a Pardon – Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919–1921 című kötet tanulságairól beszélgessünk, és mindarról, amivel az irodalomtörténész az utóbbi években foglalkozik.

– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

Mára „védjegyévé” vált kitűnő szonettkoszorúit egykor Lator László szigorú tolla javította. A kötött forma nála fegyelmező erő, egyébként pedig képes sok mindent „csakazértis” alapon véghez vinni: legyen az félmaraton, hegymászás vagy nehéz versformában komponálás. „Civilként” gyerekekkel foglalkozik, nagyon is felnőtt módra. Rajzolni viszont csak koalát tud, mint mondja, azt sem jól. – Vesztergom Andreával beszélgettünk.

I.
Emlékezz rám, mikor már nem leszek,
Betűkbe forrt, de fennmaradt az elme,
Megannyi évet ébren áttelelve
Öleltek át a sürgető neszek.
A bú között öröm: soványka kis keszeg,
Bársony-álmon foszladó a kelme,
Szétszakadt darabja egybekelne,
Remény a nyár, mi réseket beszeg.
A némaság a végső félelem,
Mellyel annyiszor ha incselegtem,
Visszatolt a súlyos ismeretlen.
S ha lesz erő, mi innen eltörölne,
A kőbe vésve lelheted nevem,
Majd eltűnök messzi néma földbe.

Örök nyarak

A parton átmosott rozsdaszín amorfok:
álmodtam róluk, hogy megannyi kőhal,
lélekvesztett, papír kalózhajót fog
az elfelejtett, régi úttörődal.

Vetítőbe fűzött megsárgult szalag.
Lehetne kép, de előhíva nem lett,
mint a kert végébe elkotort salak
ez is, több száz kópiányi mellett.

Sarokba támasztott ócska drótszamár,
csodálkozom, hogy el se lopta senki,
lilás vintage-dizájn lett azóta már,

Fecske Csaba költészete éppolyan sokoldalú, mint ő maga. A népies lírától az avantgárdon át a posztmodernig olvas és ismer szinte mindent a magyar irodalomból. A költészet mellett a barátságok éltetik, nemcsak Miskolcon, de országszerte nagyon sokan ismerik, olvassák. 1990-ben az élet „bepróbálkozott”, hogy kettétörje pályáját és őt magát – ám a sors nem tudta: ezt a költőt keményebb fából faragták annál, hogy feladja...

Előveszem jobbik eszem,
fiamat elkényeztetem,
         az ám,
         lazán!

Mindnyájan az időben élünk, csak nem mindig tudatosítjuk magunkban. Akkor riadunk rá, ha felfüggeszti szakadatlan folyását, és szorítása érhet fájdalmasan vagy gyönyörtelien – ezek a pillanatok mindenképpen kiemelkednek az idő megszakítatlan áradásából.  

Őszi napozás

a fáradt szeptemberi nap nyaldossa arcomat
nyálával bearanyoz
önmagam szobraként feszítek
egy látogatók elől lezárt múzeumban
lefulladó motor hangján zúg a légy
kifogyott belőle a nyár
ez a hang ébreszt szemhéjam mögé bújtam
mint gyerekkoromban
az elsötétített szobába nyári viharok idején
elült a vihar de azóta is villámok alszanak párnám alatt
madárszárnyak püpügése a csöndben lombsusogás
amit megzavar az erőlködő test munkazaja