Néha megcsörrent a falra rögzített telefonkészülék, ilyenkor a hatóság érdeklődött a dolgok állásáról, de apuka semmi rendkívülit nem tudott jelenteni, soha nem történt semmi, nem volt tűz, nem volt felfordulás, csak a végtelen, unalmas nyugalom, a szárazan sárgálló nyári puszta.

Bálint Tamás 1985-ben született Székelyudvarhelyen, költő és közgazdász. Öt kötete jelent meg eddig, 2016–17-ben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora volt. Számos díjban részesült: 2007-ben Méhes György-debütdíjat, 2008-ban Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjat és Látó-nívódíjat kapott, 2009-ben átvehette a Makói Medáliák díjat, 2009-ben Székely János költészeti ösztöndíj, 2012-ben Németh Géza-emlékdíj kitüntetettje volt, 2014-ben elnyerte a Szilágyi Domokos költészeti díjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, az idei évben pedig József Attila-díjat kapott.

Tudása páratlan; aki őt hallgatja, olvassa, az az érzése, hogy maga a történelem szól belőle. Mindezt utánozhatatlan humorral, „szögedies” ízekkel, hangulatokkal beszéli el. Sarkadon él, de a határ másik oldalán született, talán ezért is szemlél mindent több oldalról. Nagyvarjasi Szabó István idén márciusban 75 éves.

Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.

Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk.

A semmiség műfaja

– Mielőtt találkoztunk a budai Kelet Kávézóban, utánanéztem, mit csináltál itt legutóbb: Arcimboldo rémálmai, avagy az arc naturalizálása a modernitás kezdetén címmel tartottál előadást. Itt találok egy kapaszkodót sokrétű munkásságod szövetében, az ortodox ikont, ami szintén portré. Az ikonok és Arcimboldo reneszánsz furcsaságai között nagy távolság van. Te ezt hogyan hidaltad át, illetve milyen a viszonyod egyáltalán a portréhoz?

Ma a vödörről szeretnék beszélni.
Amikor az Úr és a szamariai asszony találkoznak Jákob kútjánál, és Jézus azt mondja: inkább neked kellene tőlem vizet kérned, az asszony ezzel vág vissza: „hiszen vödröd sincsen, a kút pedig mély”. Kétféle mélységről van szó ebben a történetben – a kútról és a lélekről. Az asszony a kút mélységéről beszél, az Úr pedig az asszony lelkének mélyeiről.

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

Sándor Zoltán író, műfordító 1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. 2003-tól a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. 1997 óta publikál. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát közöl. Szerb nyelvről fordít. 2011-ben Herceg János-díjat kapott.