Van-e székely költészet, milyen a székely közéleti líra, meg tudunk-e küzdeni saját démonainkkal, hogyan motivál írásra a csend, miért fontos a humor, az önirónia – Muszka Sándorral interjúztunk eddigi költői munkásságáról.

Muszka Sándor líráját nem ajánlom nyári olvasmánynak, de ajánlom esős napokra, amikor van időnk több órát is versekre áldozni. Ezek a versek segítenek közelebb kerülni saját belső világunkhoz, őszintébbek, sebezhetőbbek, de sokkal emberibbek leszünk általuk. Verset olvasni kicsit terápia is, lelki szanatórium, ahol mi magunk vagyunk az orvosok.

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

A tónál

 
Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.

Ember érkezik az erdei úton,
fákból, kövekből istent farag,
eléje térdel, kéri, segítsen,
az űr kongó hangján
nevet az vissza rá.

Idegen

Hová indultál a kietlen éjben,
sár borítja választott utad,
Üdvözlégy Máriát hadar a félelem,
vesd le magányod.

A Szégyen versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.

Költő, szerkesztő, az Irodalmi Jelen kritikarovatának vezetője, de mindenekelőtt „simonadri”, akire nehéz nem odafigyelni, ha mikrofon elé áll egy-egy esten. Verseiből egyszerre árad a melankólia, a humor és a szenvedély. Hogy e három miként fonódik össze benne és a műveiben, többek közt erről beszélt munkatársunk, a nemrég Bella István-díjjal kitüntetett Simon Adri.

A belvárosi épületek homlokzatát is belakják
a szapora lények, eszi a vakolatot a maró ürülék.

Az őszökkel meghal bennem egy távoli, halkuló gyerekdal, amit nem hallok már lassan negyven éve, nagy égi hangtárban hever félretéve.

Ez az ősz sorvadás. Az őszökkel meghal
bennem egy távoli, halkuló gyerekdal,
amit nem hallok már lassan negyven éve,
nagy égi hangtárban hever félretéve.

Lopakodó, gyilkos ösztön ébred
az emberben, mint minden állatban.
Izmai izzasztó lázban égnek,
állapota többnyire áldatlan,
ráunt az erősek mítoszára

„Külső útjaink belsővé is válnak. A belső utak pedig meghatározzák a külsőt. Az írás időről időre visszanyert képessége valóban kegyelmi állapot” – vallja Dobozi Eszter, akit eddigi életművéről, költészet és próza, irodalom és társművészetek viszonyáról kérdezte Varga Melinda.

Nem szégyen az, csak hogyha rongyos.
Az ingnyak megfordítva olykor
szebb, mint új korában.

A jó írástudó szükségszerűen jó helyzetfelismerő, s Dobozi Eszter műveit olvasva a bibliai felszólítás jut eszembe: „Látók, szóljatok!” Meggyőződésem, hogy látóvá válni inkább teher, és semmiképpen sem jár együtt az ismeret, a tudás elégtételével.

A tágasság volt a mi országunk:
az éjszaka kupoláján
mind a miénk a szűrt ragyogás, s úgy
trónolt, mint az égi bárány
Füred fölött a sejtelmes lámpás,

így jövök én is még mindig Hozzád,
s az erőtlenségből is támad erő

A vád, hogy te is élsz, és még itt lélegzel
az éjszaka alján, jobbodon kereszttel
s a Könyvek Könyvével el-elbóbiskolsz,
csak bestiaságát növeszti vérszomjas
vaddá.

Verses portré Lőrincz P. Gabriellával

– Ő máshogyan emlékezett rád. Ha szerelemről esett szó, csak rólad beszélt, néha olyan áradozásba tört ki, hogy azt hittük, kitalált személy vagy. Máskor hiányolt, bőgött, hisztizett, hibáztatta magát, majd téged, a sorsot, a feleségedet, Istent.
– Igen, a nagy hiszti, ez rá vall. Bárcsak élne még.

Hogy anyádtól vagy útszéli nőktől
Tanultál szeretni mindegy
Sáros az összes szerelem
A fajfenntartás érdekében előbújok