Nyolcvanadik születésnapját ünnepli egyik legsokoldalúbb tudósunk és művészünk: matematikus, íráskutató, költő, műfordító, és még hosszan sorolhatnánk tevékenységeit. Felfedezéseivel nem egyszer kivívta a hivatalos tudományosság rosszallását, ám előadásain hallgatósága leesett állal figyeli okfejtéseit és izgalmas szellemi kalandozásait a magyar múltban.

A januári hónap alkotója, Mandics György A kör négyszögesítése című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötetéből olvasott fel az Irodalmi Jelen kamerája előtt. A kisfilmet Csornyij Dávid és Szalai Klaudia készítette.

III. rész

Zörög a guruló hordágy. Visznek fel. Látom a liftet, látom a fiúkat. Ők nem kis hercegek. Ők nagyon valósak. Benyitnak egy szalonba. Csak három ágy. Kettő foglalt, én az üres harmadikra kerülök. Egy kék köpenyes doktornő jön. Haján, most jól látom, vörös háló, nyilván, hogy könnyebb legyen a fertőtlenítés.

Gheorghe Vidican

Gyökerek

Nagy Dénes
Mandics 2 x 40 év, azaz 2⁴5

Egy különleges ember és megannyi különleges szám
 

az illúziótlan világban
észre sem veszi az ember
ha illúziói
cserepekben hevernek körülötte

Maurice Merleau-Ponty a világot hússzerű közeghez hasonlítja. A változás, az elmúlás és annak átélése is a „hús-jellegből” fakad. Ebben a matériába vesző univerzumban azonban mind az identitás, mind az én örökös veszélyben van.

A versbéli femme fatale elunja régi szerepét. Fáradt, és torkig van azzal, hogy férfiművészek tucatjai írnak verseket hozzá, vagy éppen az ő hatására keltenek életre zeneműveket.

Az idő játékgép,
majd elfogy a zseton, leáll a szerkezet,
új lakók jönnek, módosulhat az énkép,

„Amit az utamnak tekintek, annak csak egy szelete az irodalom, ami hozzásegít ahhoz, remélhetőleg, hogy más tekintetben is tudjak fejlődni, és talán mindeközben másoknak is ad valamit. Az irodalom számomra nem út, hanem útitárs, amire – így alakult – egy kicsit jobban tudok már támaszkodni, mint a zenére vagy a fényképezésre, és néha sokkal jobban, mint az emberekre.” – Bánkövi Dorottyával a pályakezdésről, első könyvéről, irodalom, zene és fotográfia viszonyáról, a női identitásról és teremtőerőről Ilyés Krisztinka beszélgetett.

Átböngészve Jenei Gyula versesköteteinek fogadtatását, mintha a 2018-ban megjelent Mindig más című kötet hirtelen jelentősen megnövelte volna az érdeklődést a Szolnokon élő alkotó költészete iránt. Noha addig sem maradtak reflektálatlanul verseskötetei – a legkevésbé sem –, a Mindig más homogén tematikája és hangvétele, nagy tudatossággal kialakított szerkezete és versekben feldolgozott téma (a gyermekkor) regényessége mégis átütött valamiféle falat a szakmai berkek és a tágabb olvasóközönség között.

ősz lesz. vagy tél. az évszakot onnan tudom: átlátni a fák
gallyai között, és gyorsan sötétedik. amikor ezt a verset
írom, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan
keveredünk oda. készülünk rá, vagy csak valahonnét
hazafelé tartva megállunk útközben, és bemegyünk? még
világos lesz, amikor keresni kezdjük. nem is kellene keresni,
hisz korábban sokszor járok majd ott gyerekkoromban
apámmal, az ő apja sírjánál. nagy nyarakon, borostyánok
között, örökzöldillatban meséli apám, itt nyugszik

Költő, szerkesztő és tanár. A sorrend persze nem rögzíthető. Innen is, onnan is megéli az alkotást. A szolnoki szerkesztőséggel működő Eső egyre nélkülözhetetlenebb szín a kortárs palettán, ahogy Jenei Gyula kötetei is egyre markánsabb hangot képviselnek a maguk fanyar-kontemplatív, tárgyiasan szubjektív történetmesélő verseivel. A beszélgetésen jelen volt a költő, a szerkesztő, a tanár, hiányzóként csupán a felhőtlen mindennapokat jegyeztük fel.

Kaffka Margit utolsó regénye, a Hangyaboly 1917 januárja és márciusa között folytatásokban látott napvilágot a Nyugat hasábjain, majd még ugyanabban az évben kötetben is megjelent, a laphoz tartozó irodalmi kör révén.

Az irodalomtörténet „életrajzi” műfajáról

Előfordul, hogy eltűnik a varázs. Jönnek a szürke hétköznapok, hideg van, fáradtak vagyunk, morcosak, elegünk van mindenből. Már megint maszk, már megint felidegesítjük magunkat apró hülyeségeken, már megint próbáljuk megérteni a velünk goromba embereket, már megint lekéssük a buszokat-villamosokat. És mikor arra lenne szükség, hogy nyugodtak legyünk, kipihentek, kedvesek és viccesek, mert kitüntetett pillanat érkezik az életünkbe, addigra le- és kimerülünk, s csak sótlanul pislogunk bele a vakvilágba, a másik ember szintén fáradt szembogarába. Minek, minek?