A torzszülött műnéger, akit – verbatim – „kipróbáltál”,
Miután az én időm lejárt.
Látod, nálunk okosabbak a hibernáló medvék.
Könnyeim csak akkor eredtek el, mikor szembesülnöm
Kellett a kelletlen ténnyel, hogy
Fajként sikerültünk félre.

Átadják hamarosan szíved fölött az aszfaltot,
Kolozsvár sírkövén nem lesz több repedés,
Se burján, se szerelem, az erőszaknak vége,

Az irodalmat csak úgy lehet kimozdítani a sarkaiból, ha minél több emberrel szerettetjük meg. Ez már egy kis forradalom! – Pethő Lorandot kérdeztük készülő, Graviton című verseskötetéről, korábbi műveiről, alkotói pályájáról.

ablakomban a kaktuszok most pálmafák
a szürkület csókolja nőm homlokát
árnyékában két holttest felszuszog
kócos hajuk sárgaparton mint szurok

Az extravagáns, de a magyar klasszikusokhoz és az antik költészethez visszanyúló, kötött formai hagyományokra építkező líra az olvasót felcsigázza. Az a fajta költészet, amelybe esténként nem alszunk bele, és reggelente kimossa szemünkből az álmot. A versekben föllelhető irodalmi allúziók arra késztetnek, hogy elővegyük az antik mítoszokat, a Faludy-összest, Pilinszkyt, Kosztolányit, József Attilát, Ady Endrét, Kassák Lajost, Nagy Lászlót, Orbán János Dénes összes versét és Bréda Ferenc mítoszkritikáit.

víztükrében fakeresztek
ráfonódva káka hínár
keservesen levélzápor
takarja az apák sírját

a színek játékát nem értheted megtagadtad istent s eget füledben fáradt gyerekdalok emlékrengeteg

a farkasoktól megtanultam
az utolsó mindig a falkavezér
a fák évgyűrűit percek
alatt zúzza forgáccsá a balta
és a szerelem nem több
mint úri gyászmenet

csend van nyirkos betonfalak november halottak napja csend van anyját keresi a kisgyerek klórszagú gangon

„A gondolat és a gondolkodás – mint a legspecifikusabb emberi tudatfunkció – Böszörményi költészetének sarokköve, örökké visszatérő megváltásmotívum az erodálódó emberi minőség, a közöny, az ostobaság közepette. A Kényszerleszállás…-ban valósággal piedesztálra emelődik, ez kölcsönzi az Ember legfőbb méltóságát, s Blaise Pascal örökérvényű allegóriáját is eszünkbe juttatja.”

A valószerűtlen város
egyik vasbeton tömbházának
legfelső emeletén él, mondják, a költő,
már ha létezését a mostani állapotában
életnek tekintjük.

A valószerűtlen város
egyik egyenlakótelepén,
a panelházak közötti térben –
meg nem erősített
információk szerint –
ma láttak egy angyalt
elsuhanni.
Százhatvanöt centi
magas lehetett,
húsz kettétört évével együtt
jó, ha negyvenöt kiló.

„Szerintem alapvetően az a mi nemzedéki élményünk, hogy pont akkor váltunk felnőtté, amikor kezdett kiderülni, hogy a rendszerváltozás utáni világ mégsem olyan vidám, biztonságos, szép és jó, mint ahogyan gyerekkorunkban, a boldog 90-es évek tájékán, a hirtelen nyakunkba szakadt demokrácia idején megszokhattuk.” – A hónap alkotójával, Kántás Balázzsal Laik Eszter beszélgetett sok más mellett a kritika jelenéről, valamint a költői „pályaelhagyásról”, ami azért mégsem teljesen igaz…

Úgy a húszas éveim végén elhatároztam, hogy csak olyasmit fogok leírni, aminek az igaz voltáról meggyőződtem. Nagyon kevés az, amit biztosan tudhat az ember, miközben én semmit nem akarok az utánam következőkre hagyni, aminek hiteléért személyesen nem tudom vállalni a felelősséget. Sok jeles szerző egész más poétikai alapvetést követ, de nekem ez lett a vezérfonalam. – Mezey Katalinnal költői és prózaírói munkásságáról beszélgetett Varga Melinda.

Lecsöppent a
Krisztus vére
az orbáncfű
levelére,
az orbáncfű
virágjára,
aranyszínű
pártájára.

Mezey Katalin hitelessége több más mellett abban rejlik, hogy a mindennapok szépségeiből, például egy muskátli leveléből, pacsirtából, rigóból, trolibuszból, utcát mosó autóból képes poézist teremteni. Nem kellenek nagy szavak, ideák, eszmék, hogy a magánélet, a kisgyerekeinek esti betakargatása, a test, a nőiség, a szépség és ifjúság tünékeny valója, a kert, a rét, a nagyváros igazi nagy verssé nője ki magát. A költő az apró pillanatokból sző csodát, meglátja a kicsiben az egészet, a teljességet

Szólít Isten, és mégis maradok, érzem, hogy itt itthon vagyok, körül mindenütt baj, gond, fájdalom, mégis reménnyel ébreszt hajnalom,

Szélcsendben nézem: mint egy pillanatfotón, áll a vágta és áll a végtelen

A múlt, az elmúlás, a nosztalgikus emlékidézés, a tragikum súlyos elemei Mezey Katalin prózai munkáinak. Egy vele készült interjúban így vall erről: „Legfőbb múzsám egyébként is az elmúlás. Azok a sorsok, életek, amelyek elmúltak, de nélkülük megérthetetlen a jelen.

Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.