A társadalom diszkréten rácsukja az ajtót az öregedésre, ezt oldja meg a család – igazából a nő, hiszen „a nő megoldja, a férfi megteremti a helyzetet” –, és ne emlegessen senki testnedveket, vagy panaszkodjon a gondoskodás nehézségeire, ez illetlen, kibújni alóla pedig megbocsáthatatlan. Hiszen érvelnek is vele: ha nem szülsz gyereket, ki gondoskodik majd rólad öregkorodban?

Hans-Henning Paetzke sokoldalú kulturális személyiség, valódi szellemi közvetítő: sokarcú alkotó, aki Magyarország, Németország, s bizonyos értelemben Lengyelország kulturális életének is aktív részese volt – és maradt. Zsidó felmenői Németországban asszimilálódtak. Ő maga 1943-ban született Lipcsében. Szülővárosának kulturális és irodalmi atmoszférája egész életében meghatározó jelentőséggel bírt számára, jóllehet a bombázások traumája mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyott gyermeki emlékezetében.

Van a kortárs japán irodalmi szövegekben valami számunkra elképesztően hidegvérű magabiztosság. Nehéz figyelmen kívül hagyni ilyenkor a tényszerű állítások és az impressziók forgatagának összefésülésének meddő kísérlete közben bizonyos nemzetkarakterisztikai sejtéseket. Pedig ilyen veszedelmes vidékre csak akkor tévednék, ha tudnám, hogy egy olyan mesterdetektív vigyázza lépteim, amilyen eddig leginkább a viktoriánus korabeli angolszász irodalomból nőtt ki.

Mörk Leonóra Cukrászbolt a narancsfához című regénye olyan érzékenyen megkomponált történelmi tablót tár elénk, amely nem csupán a XVII. századi Hollandia atmoszféráját kelti életre, hanem azt a finom rezgést is visszaadja, amitől a történelem egyszerre válik ismerőssé és idegenszerűvé. Amszterdam ebben a műben nem pusztán díszlet: eleven, pulzáló város, a gyarmatosítás, a kereskedelem és a modern tudományok hajnalának egyik központja.

A rendszerváltás óta vita tárgya, szükségesek-e egyáltalán a kötelező olvasmányok, nem kellene-e a régi, megszokott kötelezőket a gyerekek ízlésvilágához közelebb álló kortárs művekre cserélni, melyekkel jobban képesek azonosulni. A Klasszikusok popritmusban tanulmánykötet nem kíván e vitában állást foglalni, helyette azt próbálja megmutatni, milyen új értelmezési lehetőségeket rejtenek azok a kötelező iskolai olvasmányok, amelyeken generációk nőttek fel.

Az egyszeri mesepásztor elhatározta, hogy ha már úgyis bolyongani kénytelen egy láthatatlan nyáj nyomában, akkor bejárja kicsiny hazánk (újabban vár)megyéit. És mindenhonnan hoz magával egy mesét. Vagy mindenhová visz? Nehéz az ilyesmit eldönteni.

Székelyhidi Zsolt előző könyve, a Jelenések az Újszövetség záró egysége, a Jelenések Könyve átiratának tekinthető, a most megjelent Pórusok pedig az Ószövetség első könyvéből kiindulva járja körül, világítja át az örök emberpár létezésének és összetartozásának misztériumát. Nyolc részegységből áll, melyek a szakaszelválasztó idézetek ellenére egybeolvashatók.

Ó, azok a régi karácsonyok! Amikor még minden mozdulat mögött titok lapult, amikor még minden sötét sarokban félelmetes csodák rejtőztek, amikor még szégyellt az ember gyermeke belelépni a holdfényben csillogó, friss hóba, mert olyan költőien ragyogott… aztán persze az ilyen áhítatos percek sem tartottak örökké, elvégre hógolyózni, meg szánkózni is kell valamikor. A vastag felhőkből hó hull, a szánkókról űrhajóssá bugyolált gyermekek potyognak, és az egyetlen problémánk, hogy főlhúzni a szánkót a dombtetőre mindig tovább tart, mint lecsúszni onnan.

Talán ünneprontó a kezdő mondatom, de legalább őszinte (s a mai világban ez is valami): minél öregebb korba lép az ember, annál kevesebb örömmel, ám egyre több aggodalommal és szomorúsággal tekint a karácsony irányába. Na persze, csak akkor, ha afféle hétköznapi hívő, kinek lelkében együtt él a mindennapok mélysége és magassága; s akiben az évek múltán egyre több a csalatkozás reményben, szeretetben.

Egy túlélő mindig bűnösnek fogja érezni magát, amiért túlélte azokat, akiket szeretett – Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért című történelmi naplóregénye ezt a lelki mélypontot is alaposan megismerteti, csakúgy, mint a holokauszt egyéb történéseit. A nagyívű regény szerzője nagymamájának történetét osztja meg velünk. Mesélőnk – helyesebben szemtanúnk – a huszonegy éves Meisels Erzsébet, aki bár nem született írónak, az átélt traumatikus események mégis azzá avatták.

Olvasom Wirth Imre legújabb, Falkland című verseskötetét.

Ezzel a költői mondattal válaszolt Cs. Szabó Lászlónak a felesége az író azon kérdésére, nem fogalmaz-e túl intellektuálisan. Ezt a különleges, rabul ejtő „muzsikát” érzi az olvasó is, amikor belemerül a Rómáról szóló sokrétű kötetbe, amelynek műfaját nehéz lenne egy szóval meghatározni, ahogy magát Rómát is, a hatalmas ókori birodalomból lett fővárost, ahol az emberek évszázadok kultúrájával, művészetével, irodalmával, káprázatos műemlékeivel élnek együtt. Cs.

Régen olvastam már cseh szerzőtől bármit is – persze Hrabal, Hašek és Čapek könyvei sokat mozognak a polcokon akár újraolvasás, akár csak egy-egy idézet kedvéért, ám a kortársakat szégyenletesen kevéssé ismerem. A szomszédos országok kulturális produktumai felé nyilván mindig egyfajta megelőlegezett bizalommal és kíváncsisággal fordulunk. Hogyan példázzák, vagy épp milyen alkotói küzdelemmel hagyják maguk mögött közös alapélményeinket: az állott sörszagú kelet-európaiságot, a szocreál nihilt, a posztkommunista keserűséget?

Farkas Gábor a XX. század legzordabb időszakának embertelen viszonyait követi nyomon a magyarországi katolikus egyházat ért atrocitásokon keresztül.

Kutatásai a diktatúrák időszakát boncolgatják, ezen belül is a katolikus egyházra nehezedő politikai nyomásgyakorlás és ellehetetlenítés áll munkájának középpontjában.

Mindig izgalmas, ha az ókori görög mitológia két múzsája, Klió és Kalliopé egymásra talál. A történelem lép frigyre ezáltal a szépirodalommal.

Gál Vilmos történész, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója Antantmisszió címmel írt kiváló könyvet újkori történelmünk egyik legszomorúbb korszakáról, az első világháború végén bekövetkezett rablóvilágról.

A regény főhőse, István, meg sem próbálja megérinteni az életet. Elfogadja, amit az feléje nyújt. Más irányba indul, amikor elveszít mindent. Nem kér, nem követel, nem magyarázkodik, csak megy, amerre útja nyílik. Hargitai Ildikó recenziója David Szalay Flesh című regényéről.

Lelkesítő, hogy az elhallgatott múltbéli eseményeket boncolgató könyvek folyamatosan érkeznek, és ha nem csak a szomorú tényeket vonultatja fel művében a szerző, hanem hozzáadja a maga egyedi, delejes stílusát is, akkor előfordulhat az olvasóval, hogy metrózás közben annyira belefeledkezik, hogy továbbmegy pár megállóval a kelleténél – jelen sorok írója például így járt.

Mindannyian találkoztunk már segítő állatokkal a meseirodalom végtelenjében: táltos paripák, aranyszőrű bárányok, aranyhalak, gyertyás szarvasok, csizmás kandúrok, csodatévő kismalacok és a legváltozatosabb szárnyas, lábas, uszonyos jószágok akadhatnak utunkba vándorlásaink és próbatételeink közben. No de ki hallott már igazságos dögkeselyűről, jószívű krokodilról, vagy segítőkész százlábúról?