„...A nevem Bond. James Bond.” – Örök férfitoposz, nők vágyálma, pedig a titkos ügynök eleinte csak regényekben ügyködött, akciózott, menekült és vetődött. A jó öreg 007-es idealizált stíluselemekből összerakott figurája szinte már nevetségesen eszményi és túláradóan heroikus, ezért az egyik legtöbbet parodizált karakter is. Egzotikus kalandjai, kifogástalan eleganciája, kaszinórajongása, képtelen kütyüi és valamennyi visszatérő, pojácás szokása tömegeket csalogatott a mozikba.

A jelenkorból visszatekintve úgy tűnik, a hetedik nap után sok minden elromlott, félresiklott. Isten talán túlzott bizakodással tekintett teremtményeire. Ha voltak konkrét elvárásai, alighanem csalódnia kellett.

A görög-római kultúra a zsidó-keresztény vallással együtt az európai civilizáció sarokpontja. A görögöket a politikatörténetben a demokrácia megteremtőinek, a művészetekben pedig a klasszikus szépségeszmény hordozóinak tartjuk, ám mindez sok esetben leegyszerűsítő vagy akár hamis elképzelésekhez vezet, amint arra Emily Hauser Mythica – Legendás hősnők igaz története című könyvében több alkalommal is rámutat.

Rácz Mihály nem az elefántcsonttoronyból ír nekünk, nem is Atlantisz partjáról, hanem a Keleti realisztikus kigőzölgéseiből, a Művész mozi előteréből, hipószagú lépcsőházakból és százforintos utcai könyvturkálók mellől. Bárhol is ütjük fel Napi főnix című novelláskötetét, mindig valami jót találunk, valami kiadósat, vagy épp olyasmit, ami aznapra kell nekünk. Világát nem zúdítja ránk, nem is patikamérlegen adagolja, hanem mindenféle manír nélkül közvetíti magából, úgy, ahogy van, ahogy jött; lazán és stílusosan.

Az elmúlt évtizedek európai és hazai irodalmát elárasztották a női sorsról, az anyaságról és a generációs traumákról szóló művek. Könyvek tucatjai beszélnek a szülés utáni depresszióról, a karrier és a család konfliktusáról, a női test önrendelkezéséről – gyakran nyers őszinteséggel. Ezzel szemben a modern apaság belső tapasztalata alig kapott hangot. A férfiszerepek válsága, a patriarchális minták között bizonytalanul mozgó apa figurája többnyire háttérbe szorult.

„itt van a nyelvem hegyén, itt dereng,

de nem jut, nem jut eszembe a csend...”

(Halmai Tamás: Meeting)

Azt a kérdést, hogy mire jó ez a könyv, a cím elég alaposan össze is foglalja már nekünk – Útikönyvecske az élet útvesztőjébe –, ám senkit se tévesszen meg a kicsinyítőképző, ugyanis elég vaskos tartalmat birtokolhat az olvasó. És valóban csak egy könyvecske lehetne, ha szerzője nem Szappanos Gábor lenne, aki egyedi világlátásával a legtriviálisabb témát is képes izgalmasan tálalni, újabb perspektívába helyezni az ismertet, a megszokottat, az elavultat, vagy épp meguntat.

Sokszor hangzik el panaszként, hogy bár tehetséges nemzet vagyunk – Nobel-díjasaink és olimpiai bajnokaink száma a magyar népesség arányához képest világszerte kiugróan

A szörnyalakok és hibrid lények ábrázolása végigkíséri az emberiség kultúrtörténetét. Már az ókori Egyiptomban is megjelentek olyan túlvilági figurák, mint Ammit, a krokodilfejű, részben oroszlán- és vízilótestű lény, aki az ítélet során felfalta a méltatlannak bizonyuló lelkeket. Az antik görög világban szintén jelen volt az emberfölötti lényektől való tartózkodó tisztelet: az erdők, források és ligetek lakóit – nimfákat, daimónokat – nem volt tanácsos megsérteni, hiszen a természet nem pusztán fizikai, hanem szakrális térként is működött.

Csáth Géza nem a legnépszerűbb írónk, műveit nem könnyű megfejteni. Egy átmeneti időszak, a 19-20 század fordulójának gyermeke volt, és ennek az ambivalens korszaknak minden erényét, hibáját és hangulatát hordozza. Maga is sokoldalú ember, festő, majd zenész akart lenni, végül az írásban találta meg egyéni kifejezésmódját. Tulajdonképpen egy balul sikerült zeneakadémiai felvételi adott más irányt életének.

Hosszan lehetne követni a magyar grafika történetét a 19. század végétől — amikor önállósulva elszakadt a festészetnek alárendelt szerepétől — az akadémiai oktatásba kerülésén (1921) át a két világháború között betöltött szerepéig. Nem teszem, mivel mások már megtették. Az első mondat grafikatörténeti utalásai N. Mészáros Julianna nevéhez kötődnek, és aki a honlapján behatóan ír a területről. Révész Emese pedig az 1945 utáni magyar grafikának a szakértője.

Az Athenaeum gondozásában tavaly jelent meg Szűcs Dóra Szivarfüst és vanília című regénye, amely Leni Riefenstahl és Balázs Béla közös filmjének, a Kék fény forgatásának során kialakult románcuk történetét dolgozta fel. Idén pedig Székely Ilona Szilánkos álmok című alkotása folytatja a sort, amely Putti Lia némafilmsztár életének regényes feldolgozása. Így akár a Kiadó filmtörténeti sorozatának részeként is üdvözölhetjük az új kötetet, amely a filmtörténet korai szakaszának magyar vonatkozású szereplőit, filmjeit emeli ki a feledés homályából.

Nem tudom, hányan fogják Berta Zsolt két kötetes nagyregényét elolvasni, de az biztos, hogy a Mit tesz Isten szerzője a nagy elődök – nem véletlen a Háború se béke alcím –, epikus erényeivel rendelkezik, és roppant sok fontos adalékot tesz hozzá a huszadik század történelmét még a Kádár korban tanult nemzedékek tárgyi tudásához.

Győriványi Ráth György nemrég megjelent kötete vállaltan szól napjaink zenészeihez, a kortárs előadókhoz, és aktualitása mellett valószínűleg az idő múlásával is nőni fog értéke. Ludwig van Beethoven szimfóniái című könyve ugyanis egy olyan hagyomány folytatója, amely az előadói gyakorlat praktikus oldalát hivatott reprezentálni, benne tájékozódási pontokat adni.

Bármilyen bizarrul hangzik történelmi-kultúrtörténeti távlatokban: a hidegháború és a (kezdeti) űrkorszak minden borzalmának bámulatra méltó művészi következményei voltak. Mintha az amerikai–angolszász, illetve a (szerencsére csak átmenetileg) szovjetizált szláv néplélek valami grandiózus szellemi jóvátételbe fogott volna: ha már mi követjük el a földön a legtöbb szemétséget, akkor mi fogjuk elkövetni a legjobb tudományos-fantasztikus irodalmat is. Bárhogy is közelítünk hozzá – akár Philip K.