A kiállítást Muhi Sándor grafikusművész, művészeti író méltatja.
Finta Edit írásaiból Méhes Kati Poór Lili-díjas színművész olvas fel.
Megnyitó: 2019. január 19-án, szombaton 16 órakor a Szatmárnémeti Városháza kiállítótermében.
A kiállítás időtartalma: 2019. január 19.–február 20.
Az alábbiakban Muhi Sándor írása:
Finta Edit a sokoldalú, folyamatosan új utakat, önkifejezési formákat kereső művész
A jelenleg Budapesten élő grafikus, fotó- és festőművész, író Székelyföldön, Kézdialmáson született 1945-ben, egy gyermek édesanyja, szellemi szabadfoglalkozású művész.
Édesapja építész, műbútorasztalos, a családot 1950-ben kitelepítették. Emiatt először ipariskolát végzett, majd kiváló eredménnyel bejutott a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumba, ennek elvégzése után a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, amelyet 1974-ben végzett el.
Életének, művésszé válásának meghatározó időszaka a Marosvásárhelyen töltött néhány év, önéletrajzi írásaiban tisztelettel és szeretettel emlékszik egykori tanáraira, arra az inspiráló, alkotásra ösztönző hangulatra, amely ezt az intézményt jellemezte. Már ott nyilvánvalóvá válik számára, hogy a különböző művészeti ágak egy tőről fakadnak, irodalom, zene, képzőművészet rokon. Egyetemi évei alatt több szerkesztőség, kiadó külső munkatársaként a neve országosan ismertté vált.
Egyetem előtt és után mnkásként dolgozott, majd önálló alkotóként, „kényszerszabadúszóként” tevékenykedett az eltelt évtizedekben, számos országos és nemzetközi tárlaton vett részt, hatvannál több egyéni tárlatot rendezett, okleveleket, plaketteket, ösztöndíjakat nyert.
Sokak számára kuriózumnak tűnhetnek azok az irodalmi kiruccanások, összefonódások, amelyek változatos formában, tartalommal mindvégig jelen vannak életművében. Itt elsősorban a saját írások és olajfestmények közös publikálására és a fentiekhez hasonló megnyilvánulásokra gondolok. Illusztrációi nem a hagyományos értelemben vett, az irodalmi szövegek tartalmához hű rajzok, hanem olajfestményei reprodukcióival próbálta kiegészíteni, színesíteni az irodalmi alkotások hangulatát.
Giorgio de Chirico, Salvador Dali, René Magritte szürrealisztikus világához közel álló képi üzeneteket fedezhetünk fel festményein (olaj, vászon), amelyek legnépszerűbb, leginkább ismert alkotásai. A gondolkozásmód hasonló, a megjelenítés sajátos, egyedi, semmi mással össze nem téveszhető öntörvényű világ. Egyetemi hallgatóként az Utunk (később Helikon) külső munkatársa, könyveket tervezett a Kriterion, Dacia könyvkiadóknak, az Irodalmi Jelen cmű lapban jelentek meg 22 részben az írásai 3-4 festmény reprodukciója kíséretében.
Virágok, ablakok, drapériák, régi módi asztali órák jelennek meg a képeken és székek, karosszékek, gramafonok, sziluettszerű azonosíthatatlan, karakter nélküli lények, ruhadarabok. Közös vonásuk: valamennyi emberi sorsok, életútak megjelenítői. Drapériákból, próbababaszerű térformákból alkotott, általában várakozó, csodaváró alakjait gyakran absztrahált, dimbes-dombos tájba helyezi, amelyben ajtó-, abblakkereteken át, vagy azokba zártan tűnődnek a világ gyakran megfejthetetlen, feloldhatatlan furcsaságain. A képeket szemlélve joggal gondolhatnánk, hogy a sorsok, utak, törekvések eleve adottak, mindent körülleng, átfon, átfog az előre elrendeltség, predesztináció hangulata, csak egy-egy libbenő drapéria, kiterített ruha, szárnyalni kész mozdulat emlékeztet a változás, változtatás utáni sóvárgásra.
Életről, halálról, kűzdelmekről, magányról, örömökről, félelmekről, elvágyódásokról, közösségről, annak megtartó erejében vetett hitünkről az évszázadok során nagyon sokféle megközelítésben vallottak az alkotók. Finta Edit előre megfontolt szándékkal átlépve a megszokott, tárgyszerű ábrázolás korlátait, olyan sajátos jelképrendszerrel, színvilággal felvértezett, meglepő képzettársításokkal, kompozíciós manőverekkel gazdagított kifejezésmódot alakított ki az évek során magának, amely azonnal felismerhetővé, azonosíthatóvá tette alkotásait.
Rá a hatvanas, hetvenes években a kommunizmus zárt világában a legtöbb fiatal pályatársához hasonlóan elemi erővel hatottak a 20. század eleji nagy nyugati festészeti forradalmak, az „izmusok” gyűjtőnéven ismert megújító törekvések. Már akkor pontosan tudta mekkora kelepce ezek kritikátlan átvétele, hiszen a más talajon, más életkörülmények között kialakult kifejezésmódok csak a helyi sajátosságokhoz igazítva, szelidítve válhatnak életképessé, főleg hatékonnyá. Neki ez sikerült, így egyesülhetett életművében szellemi szinten a keleti és nyugati érzésvilág jóval a totalitárius rendszerek bukása előtt.
Térségünkben, az 1989-ben, a kilencvenes évek elején bekövetkezett radikális változások csak azok kifejezésmódjában okoztak gyökeres váltást, akik az előző évtizedekben jórészt anyagi, érvényesülési okok miatt ideiglenesen búcsút mondtak a művészi szabadságnak és az önkifejezés helyett a mindenkori hatalom elvárásaihoz való idomulást választották. Finta Edit a kevesek közé tartozott, aki a lehetetlen körülmények között sem adta fel sajátos világképét, amelyet mindmáig gondosan őriz, ápol, fejleszt.
A felületes szemlélő számára első látásra meggondolkoztató sokoldalúsága sem a téma- vagy érzésvilág megváltoztatási igényéről szól, hanem a körülötte rohamosan változó, alakuló, új kommunikációs lehetőségeket kereső világgal próbál lépést tartani. Már tanuló kora óta sejti, érzi, hogy a művészi kifejezésmódok rokon területek, tudja, hogy érzéseket, gondolatokat a művész közvetíthet vonalakkal, színekkel, formákkal, de szavakkal, gesztusokkal is, ahogyan arra is rég rájött, hogy rajzolni, festeni nemcsak ecsettel, ceruzával, hanem fényképezőgéppel is lehet. Korát meghazudtoló érdeklődéssel vegyes ízgalommal keresi, kutatja a mindennapi élete során előbukkanó látványt, jellemző részletet, emberi sorsok megjelenítésére alkalmas tárgyakat, tájakat, részleteket, amelyeket már a felfedezés pillanatában látásmódjához idomít a kiválasztással, vágással, sajátos fényviszonyokkal. Ha a téma úgy kívánja, módosít, alakít a természet kínálta látványon, képpé formálva mindazt, ami a valóságban véletlen, esetleges. Az eredményt olykor manipulált fotográfiának nevezi, valójában számítógépes színes vagy fekete-fehér grafikákról van szó.
Joggal tevődik fel a kérdés, hogy Finta Edit életművében beszélhetünk-e gyökeres váltásról? Megítélésem szerint nem, hiszen nála nem a nézőpont, mondanivaló, érzésvilág változott, hanem az önkifejezés formája, módja. A vizuális kommunikáció ugyanis a látványról és a látvány közvetítésével tolmácsolt üzenetről szól. Az emberiség az eltelt évezredek során a kommunikáció megszámlálhatatlan módját, eszközét használta az agyagtáblától a számítógépig, de valójában sohasem a forma volt fontos, hanem a tartalom. Ha ennek tudatában ismerkedünk Finta Edit legújabb munkáival, művészi üzeneteivel, kis szerencsével nálunk is bekövetkezhet az a szemléletváltás, amelyet ő és néhány ismert, elismert kortársa alkotói tevékenységének ebben a szakaszában már évek óta képvisel.