Kilencven éves lenne Peter Ustinov Oscar-díjas színész, rendező, író, a brit szórakoztatóipar egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakja, aki 1921. április 16-án született Londonban.
Apja orosz származású német újságíró, anyja orosz és olasz felmenőkkel rendelkező francia jelmeztervező, neveltetése azonban már igazán angol volt. (Barátai később azt mondták: úgy él, mint egy brit, úgy gondolkodik, mint egy francia és úgy érez, mint egy orosz.) Tizenhat évesen kezdte színitanulmányait, 19 évesen már darabját játszották a West Enden. A második világháború alatt a hadseregben szolgált, itt kötött életre szóló barátságot David Nivennel, akinek elvben tisztiszolgája volt.
Első forgatókönyvét 24 évesen írta, egy évvel később már rendezett. A nagy kiugrást, az ismertséget és kritikai elismerést 1951-ben a Quo Vadis? Nérója hozta meg számára, ekkor jelölték először Oscar-díjra. A Broadway színpadain szerzőként hódított, vígjátékokkal és a Rómeó és Júlia modernizált, szatirikus változatával (a darab címe Romanoff és Juliet volt). 1960-ban Stanley Kubrick klasszikus Spartacus-filmjében Lentulus Batiatust, a mohó rabszolga-kereskedőt formálta meg, a legjobb férfi mellékszereplőként ezúttal már átvehette az Oscar-díjat. A későbbiekben is számos történelmi alkotásban játszott, volt egyebek között Heródes és Mirabeau.
Maga is ültetett át regényeket filmre: a Melville nyomán készített Billy Budd megkapta a brit filmakadémia kitüntetését. 1964-ben másodszor vehette át az amerikai filmakadémia legrangosabb kitüntetését a Topkapi című thrillerben nyújtott alakításáért, és Magyarországon is népszerű volt a Feketeszakáll szelleme című komédiája. A sokoldalú Ustinovot a Forró milliók társírójaként 1968-ban a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában jelölték Oscar-díjra.
Sokak emlékezetében detektívként marad meg: több filmen játszotta Hércule Poirot-t, Agatha Christe különc, fura bajszú teremtményét, és feltűnt a kiismerhetetlen, faarcú Charlie Chan felügyelő szerepében is. A kilencvenes években a Lorenzo olaja című filmmel tért vissza Hollywoodba, egyik legutolsó alakítását az Oltári vőlegény (1999) című vígjáték nagypapa szerepében nyújtotta. Kölcsönözte hangját rajzfilmekhez, ismeretterjesztő filmek házigazdája volt (Ustinov Kínában, Ustinovval a világ körül, a Vatikán belülről), sőt az operarendezéssel is megpróbálkozott.
1975-ben megkapta a Brit Birodalmi Rendje (CBE) kitüntetést, 1990-ben lovaggá ütötte II. Erzsébet brit királynő. Emlékirata mellett könyvet írt Az én Oroszországom címmel a Gorbacsov-korszak Szovjetuniójáról, haláláig publikált a világ számos lapjában. Az intelligens, elegáns és csípős humorú Ustinovot az angol közönség történetmesélőként is szerette, számos tévéműsorba hívták és vacsorák, rendezvények szónokának kérték fel. 1968-tól az UNICEF utazó nagyköveteként szolgált, Budapesten utoljára 2001-ben járt, amikor részt vett a róla elnevezett társadalomtudományi oktatási és kutatási központ megnyitásán a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.
Az évtizedek óta Svájcban élő Ustinov 2004. március 28-án halt meg Genfben. (MTI)