Csaplár Vilmos elnök úrnak
Tisztelt Elnök Úr!
Önök a József Attila-szobor „elhurcolása” ügyében politikai nyilatkozatot jelentettek meg a sajtóban, amit akkor sem tudok szó nélkül hagyni, ha valójában nincs is ilyen ügy, legfeljebb Önök szeretnék, ha lenne. Véleményemet a következőképpen tudom összegezni:
1. Nem vagyok a szószólója a József Attila-szobor elvitelének, de megértem, miért kell ilyen finoman csúsztatniuk.
2. A Fidesz frakcióban senkinek sincs baja József Attilával vagy a szobrával. Sőt nagyon szeretjük, például Kövér László legkedvesebb költője éppen József Attila.
3. A szobor pár száz méterrel, vagy pár kilométerrel arrébb is jó helyen lehet, most kevesen látják, nincs is a Duna-parton (ez volt az alkotói szándék). Van olyan frekventált belvárosi Duna-szakasz, akár a korzó, ahol a jelenleginél sokkal méltóbb helye lenne.
4. Az ügyből néhány baloldali politikus és Önök csinálnak politikai cirkuszt, ezt nagyon sajnálom.
5. A mostani politikai nyilatkozatukhoz hasonló aktivitást vártam volna akkor is Önöktől, amikor még írószövetségi titkárként a szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozáshoz kértem a csatlakozásukat. Akkor ezt megtagadták, többek között azzal az indokkal, hogy Önök nem politizálnak. Tudom, erre azt válaszolná, hogy a József Attila-szobor ügyében történő megszólalásuk nem politizálás. Akkor ugyan micsoda?
6. A Kossuth tér rendezésének terve Önöket zavarja. Ezt megértem. Ugyanakkor azt nem értem, hogy a Gyurcsány-kormány idején gyalázatos hallgatásukkal miért asszisztáltak az ország szimbolikus főterének kordonokkal történő lezárásához, a magyar embereknek a térről való kitiltásához. Most abban igazuk van, hogy közéleti, politikai, kultúrpoltikai kérdésekben meg kell szólalni (én az elmúlt húsz évben mindig ezt az álláspontot képviseltem), de Önök miért hallgattak az elmúlt évek jogtiprásait, gyalázatait látva? Íróként, értelmiségiként, szervezeti vezetőként miért nem írtak petíciókat, amikor Gyurcsány Ferenc a kettős állampolgárság ellen agitált, amikor arra szólította fel a magyar állampolgárokat, hogy tagadják meg határon túli testvéreiket, köztük költőket, írókat, közös barátainkat? Vajon mit szólt volna ehhez József Attila, Ady, Dsida, Tamási Áron, Páskándi Géza, ha még köztünk lennének? Vagy miért hallgattak, amikor 2006. október 23-án a hatalom sunyin véresre verte a fideszes ünneplőket? Nem a huligánokat, hanem tisztességes, békés magyar embereket, köztük Révész Máriusz országgyűlési képviselőt. Vajon miért nem sértette az Önök stilisztikai érzékét az, hogy ezután a parlamentben a liberális (szabadelvű?) párt egyik meghatározó politikusa Révész Mártíriusznak csúfolta kórházba került képviselőtársát? Miért hallgattak hazánk kiárusításakor, eladósításakor, ami miatt most nincs elég pénzünk a magyar kultúrára?
7. Egyben viszont egyetértünk: az Országház körül szerintem sem csak politikusok szobra állhat. Az idő kerekét megállítani vagy visszaforgatni nem lehet. Az előttünk levő évtizedekben biztosan sokat fog még alakulni a tér és a belváros képe, arculata, most viszont el kell végeznünk azt a rehabilitációs munkát, amivel adósai vagyunk a magyar társadalom egy részének. És ennek a résznek is van véleménye, érzékenysége, sérelmei és egy sor jogos igénye. Ez az ő országuk is, Magyarország ugyanis a közös hazánk. És Önöknek meg kellene érteniük és el kellene fogadniuk, hogy nem csak az Önök értékrendje és ízlése lehet releváns. Én kultúrpoltikusként egy sor olyan folyamatban vagyok részes, amit a személyes ízlésem és értékrendem alapján máshogyan alakítanék, mint ahogyan történik, de tisztában vagyok azzal, hogy kompromisszumokat kell kötnünk, s mások értékeit és érzékenységét is el kell fogadnunk. Ebből a konglomerátumból áll a magyarság kultúrája, amibe egyaránt beletartozik Ady és Kassák, Kalász Márton és Csaplár Vilmos. Szeretném hinni, hogy egyszer az életben Ön is elfogadja ugyanezt, s képes lesz megérteni, hogy nekünk is jogunk van máshogyan gondolkodni, érezni és cselekedni, mint ahogy ezt Önök elvárják.