A Képmás Kiadó és a Prae Kiadó közös kiadványa.
A kötet esszéket, kisprózát és egy verset tartalmaz.
Szerkesztette: Balogh Piroska
Illusztráció: Simó Berta
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
A szerző portréját Czimbal Gyula készítette.
Fülszöveg
Balogh Piroska szerkesztő teszi fel a könyv kapcsán az alábbi kérdéseket:
Hogyan táncolnak az írók? Táncolhatunk-e velük együtt?
Táncainkban, zenéinkben mi egyensúlyozza ki az odaadó figyelem óriásdaruját?
Merre fordul ez a figyelem, és merre fordítják szemünket a napraforgók?
Mit világít meg a gyertyák fénye?
Mire számíthatunk, ha kihunynak a fények, és emberéletünk útjának felén sötét erdőbe tévedünk, a lélek sötét éjszakájának erdejébe?
Várjunk-e csodát a csodalámpától?
Mitől szikráznak össze a szívünkbe temetett idézetek, hogy fény fakadjon az éjszakában?
Hová emelkednek mélységből kiáltott szavaink buborékjai?
Miről ismerjük meg utunk során a köztünk csoszogó angyalokat?
Előbbre jutunk-e, ha ugrani tanulunk a mókusoktól?
Éhes vándorként mire figyelmeztet belső ürességünk?
Milyen utat rajzolnak ki várakozásaink lábnyomai?
Hol találjuk, hogyan keressük a Szót?
Részlet a kötetből
Bámuló szemek
Verőfényes nyárdélután kanyarodunk le az autópályáról.
Végre, vissza a természetbe. Elszórtan autó,
traktor pöfög el. Néha egy-egy biciklis, ülése alatt
áthúzott kapával, vagy kétoldalt lelógó túracsomaggal.
A foltos hátú aszfalt, innentől, épp egy autónyi
széles. Tele kátyúkkal. Ha akarnánk, sem tudnánk
száguldozni rajta. Nem is akarunk. Hadd zötyögjön
csak a kordély. A régiek mentek rajta így, a kerék
vájta föld sínpáron, lépésben, a lovakkal. Komótos
sétasebességgel. Mi is így megyünk, most. Lassan
imbolyogva, a felszaggatott hátú út hullámlovain.
Letekerjük az ablakokat. Friss szénaillat csap az
arcunkba. Nagyokat szippantgatunk, és bámulunk
kifelé a fák és az ég felé, a gépdobozból.
Nagy földtag közt kanyarog az út. Előttünk,
ameddig a szem ellát, egybefüggő napraforgótábla.
Olyan az egész, mintha valaki felülről bőkezűen
nyakon öntötte volna napfestékkel. Egybesárga. Ha
pedig az út mentén a közelieket megnézzük, bemutatják
magukon a részletet. Egymás mellett sorakozó,
hórihorgas, nagyfejű virágokat látunk. Úgy
állnak egymás mellett, szorosan, mint hatalmas,
csodálkozó gyerekszemek. Valamennyi egy irányba
néz. Az ember önkéntelenül is velük fordul, hogy
utánanézzen, miféle dolgok történhetnek arrafelé.
Ott a távolban, amerre mind, egytől egyig bámul.
Amiről le se veszik tágra nyílt gyerekszemüket. Állnak
mind, mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábakkal.
Sárga gallérjuk csak úgy ragyog. Tátott szájjal
bámulnak, fölfelé. Mit néznek ilyen elvarázsoltan?
Amit néznek, ők attól százötvenmillió kilométerre
vannak. Azt bámulják tátott szemekkel, pislogás nélkül,
mint a vízben vissza-visszatérő kíváncsi halak.
Csak úgy isszák magukba, a látványt. Ott, ahol állnak.
Ha megmozdulnának és kilépnének földcipőikből,
ha elrugaszkodnának onnan és annak a tűzgömbnek
a közelébe merészkednének, egy szempillantás alatt
megsemmisülnének. Így viszont, ebben a távolságban
is megkapnak tőle mindent, de mindent, ami
szépségükhöz és életükhöz szükséges. A Nap távoli
közelében.
Százötvenmillió kilométer. Nem kis távolság. És
bár ilyen messzi állnak tőle, mégis róla kapták a nevüket.
De nem csak úgy, egyszerűen. Nem napvirágnak
hívjuk őket magyarul. Nevük ennél sokkal ravaszabb.
Elnevezésükben ugyanis nemcsak a Napot találjuk
meg, amit néznek, hanem a Naphoz való viszonyukat.
Viszonyuk az odafordulás. Ezek a hatalmas, gyerekszemű
virágfejek mind-mind a Nap felé fordítják a
fejüket. Ezért a nevük sem egyszerű, hanem összetett
szó. Napraforgó. Két részből áll tehát, abból, amit
néznek; és abból, ahogy nézik. Odafordulva.
Százötvenmillió kilométer. Nem kis távolság.
Mégsem kell egyiküknek sem kilépni földcipőjükből.
Nem kell szakítaniuk saját gyökereikkel ahhoz,
hogy kapcsolatba kerüljenek, hogy szakadatlan
kapcsolatban maradjanak a Nappal. Meg tudják azt
tenni ott is, ahol vannak. Ahonnan a földbe gyökerezett
lábukkal és a tágra nyílt gyerekszemükkel
rátekintenek.
Megvan a maga jelentősége a közelségnek. Mint
ahogy megvan a maga jelentősége a távolságnak is.
Természetesen. Ahogy megvan a mértékegysége is
a közelségnek és a távolságnak. Centiben, kilométerben.
Mérföldekben. Minden mérhető távolságnak
és minden mérhető közelségnek, ugyanakkor,
létezik egy másik, mérhetetlen párja. Az egyik mérhető,
a másik mérhetetlen. De túl mérhetőkön és
mérhetetlenen, ott van egy harmadik összetevő is.
A viszonyulás. Vagyis az odafordulás.
Isten-kapcsolatunk olyan, mint a napraforgó. Megvan
a maga jelentősége a közelségnek, és megvan a
maga jelentősége a távolságnak is. Távol vagy közel
érzem‑e magam, hozzá. Ennek a közelségnek
és távolságnak éppúgy létezik egy mérhető és egy
mérhetetlen része. Hanem van emellett még valami.
Egy ennél fontosabb. Ha ugyan nem a legfontosabb.
Az, amit akár közelségünkben, akár távolságunkban,
egyaránt megtehetünk. Ott, ahol éppen vagyunk.
Anélkül, hogy ott szakítanunk kéne saját gyökereinkkel.
Megtehetjük. Azt, ami a napraforgót napraforgóvá
teszi. Az odafordulást.
A szerzőről
Hegyi Balázs 1963-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Egyetemen szerzett licenciátust 1988-ban. Első verseskötete, a Kitakar a pillanat 2012-ben jelent meg a Prae Kiadónál.
Könyvbemutató március 9-én, 18.30-kor a B32 Galéria és Kultúrtérben
Hegyi Balázzsal, Balogh Piroska szerkesztővel és Simó Berta grafikussal Molnár-Bánffy Kata, a Képmás Kiadó vezetője beszélget. A könyvből Somogyi Zsófia olvas fel részleteket.
https://www.facebook.com/events/776534220096895?ref=newsfeed