Az utolsó esztendőben a Napút-díjnak kivételesen két kitüntetettje is van. Covid-időben azonban az őszi napéjegyenlőség napja közelébe szervezett eseményen eddig csak egyikőjük tudta átvenni az elismerést: kis körben.
A Napút-levél és -érem 2020. évi kitüntetettje JANKOVICS MARCELL rajzfilmrendező, kultúrtörténész. Tóth Sándor érem- és Mészáros Róza festőművész alkotását tizennegyedik alkalommal ítélte oda a folyóiratműhely: szellemiségéhez közel álló szerzőnek több évtizedes irodalmi vagy tudományos életművéért. Az idei – időrendben első – kitüntetett „alkotó- és kutatóművészetéért” részesült az elismerésben. Az ünnepi esemény előestjére szeptember 23-án került sor a Duna Palotában. A tényleges díjátadás helyszíne az alkotó kertje; laudáció: Suhai Pál.
A másik Napút-díjat a tervek szerint majd október 13-án, könyvbemutatónk alkalmából veszi át a vidékről előadástartásra érkező jeles irodalomtörténész. Tizenötödikként vele zárul díjasaink köre.
A díjat Szondi György, a Napút főszerkesztője adta át.
Fotók: Baley Endre
JANKOVICS MARCELL ÉLETMŰVE ELÉ ÁLLVA AZ ELGONDOLKODÓ
Jankovics Marcell életműve elé állva az elgondolkodó könnyen arra a következtetésre juthat, hogy Platónnak igaza van. Igazának kell lennie. Létezik az ideák hona. Kell léteznie, ha élnek közöttünk emberek, akik onnan jöttek és jönnek, s akikkel, akiknek szellemi-lelki-anyagi megnyilvánulásaival megragadó erejükhöz képest mégis mindig túl későn és véletlenszerűen találkozhatunk (itt, e földi téreken). És mégis, első pillantásra is az az érzésünk, hogy mi már onnan ismerjük egymást, s ők rokonainknál is rokonabbak, testvéreinknél is testvérebbek velünk. Mintha valóban egy szellemi bordában szőttek volna minket. Így vagyok én kevés embert megnevezhetően Jankovics Marcellel.
Nem tudom megmondani, mikor találkoztam vele először, műveivel – ő talán nem is ismer, még csak nem is hallott felőlem. De tudja meg, legalább most ismerjen rám: szellemi testvérek vagyunk, hiába, hogy összemérhetetlenül. Dehogy is akarnám vagy merném a magam produkcióját az övével összemérni. Fehérlófiáéval! Hozzá képest jó, ha Vasgyúrónak elmegyek (de hát ennek is hogy’ nézek ki!). Ő azonban ránézésre is az, aki. Már puszta megjelenéséből süt ránk Napból jövő fénye. A Felső Világból szakított. Hadd idézzem ide Prométheuszának elsöprő lendületét, amellyel hősét elindítja felénk. S bár alkotója ma már a nyolcvanat üti, még mindig legalábbis az olimpiai láng futója. Micsoda trouvaille volt ebbe a kirobbanó hosszútávfutóba belelátni a pálya végét: a meghajló, a megtört testű Öreget, aki a fogyó lángban egyszerre óvja és őrzi tulajdon életének maradékát, s ami az istenektől rábízatott (még ha ebben az esetben ez az ajándékhozatal kimeríti a lopás jogi kategóriáját is). Valóban lopta. Ki tudja, talán valóban lopnunk kell mindnyájunknak. De ez a dolgunk. Mert valami biztosan ránk bízatott: az építés kötelezettsége. Még akkor is, ha élményközpontú, szimulakrumos világunkban ennek parancsa nem oly nyilvánvaló felnőttnek mondott embertársaink némelyike számára. A gyerekek azonban még tudják – a teheráni gyerek-zsűri bizonyára: ha nem ismerte is a ravasz Sisyphus előéletét és sorsát, megértette az alkotás, az önmagáért helytálló mű, a Sisyphus titkát. S valamit talán felfogott még ebből is: a kicsinységében megfáradva alászálló alkotó kétes dicsőségéből. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”
De mielőtt valóban elmenne, néhány szót még a gyermekiről. A dolog fontosságánál fogva, de Jankovics Marcell felfogásában oly hangsúlyos szerepe révén is, végül azért, hogy vele, az ünnepelttel való együttrezgésemet érzékeltetni tudjam. Ezúttal önidézet formájában: „Az alkotás »játékba hozott hagyomány«. […] Mert ez is »játék«, ahogy azt annak idején Schiller képzelte az anyag- és formaösztönnel szembeállított játékösztönről szólván. Tény, hogy a művészet alapvetően még csak nem is a formaösztön területe (legföljebb látszata szerint). Csakis a játékösztöné. Eredendően a gyermeké e képesség, aztán a költőé. Aki, egyáltalán nem mellékesen, inkább kiváltságosan rendelkezik a szabad alakítás ösztönével és képességével. Mert csak a játék ilyen eredetű tevékenység. A költő esetében többnyire a felnőtt műveli, aki őrzi még magában a gyermekit. (Ha őrzi.)”
Hogy Jankovics Marcell őrzi, s nem téveszti össze a „cukiskodással”, erről animációi mellett nyilatkozatai is tanúskodnak. Az ízlésről. (De legalább ennyire a gyermek- és embernevelésről – mert bizonyos értelemben a művészet is az: embernevelés.) Ezúttal tőle tehát egy idézet: „Látszólag esztétikai kérdés, amiről írok, és erre szokták mondani, az ízlések és pofonok különbözőek, értelmetlen erről vitatkozni. Szerintem többről van szó. Már csak azért is, mert a rossz ízlés nagyrészt a (rossz) nevelés eredménye. A jó ízlés természettől fogva adott. Neveléssel, rossz minták sulykolásával lehet rontani rajta. A természetben semmi sem ízléstelen, és az ősművészet és a romlatlan népművészet sohasem volt az. A jó ízlés igényes. A rossz ízlést is egyfajta igény szüli, olyan más igény, ami idegen az emberi természettől, külső befolyásra utal. Az ilyen filmek alkotóját nevezem igénytelennek. Nincs saját igénye, kiszolgálja a mások által teremtett igényt. A cukiskodás nem stílus, hanem hozzáállás. Miután modern kori jelenségről van szó, ez az igény üzleti természetű. Rossz ízlés = jó üzlet. […] [T]eszem hozzá, mivel üzlet, kívül esik az esztétikum, a nevelés és sajnos az erkölcs területein. A nevelésnek más értelme is van, nem csak ízlésbeli.”
E megállapítás követelmény jellegű s érvénye Jankovics Marcell teljes életművére áll. A következetesség, amellyel elhárította s elhárítja magától a talmit, mégoly sikeresnek mutatkozzék is. Rövid távon. Jankovics barátunk, Marcell azonban a hosszútávfutók rendjébe tartozik, aki igényli, hogy műve és embere nézze túl a pillanatot. A tradíciók talajában a gyökere, a jelenben a törzse, s lombja a jövőben. Még akkor is, ha kétséges, ha számára is az, lesz-e s ha igen, milyen. Madách Ádámjával vívódik ezen: „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!” S hogy mennyire hiteles e vívódása is, nagy művének, a több mint két évtizedig hordott Tragédiának a befejezése, a mítoszinak Jankovicsra másutt is oly jellemző rekonstrukciója mutatja. Az Úr biztató szavait a történeti színek szereplőivel mondatja, s ezzel visszájára is fordítja, hogy végül valódi, átélhető tanulságként az Űrjelenet emberibb, mert fázósabb szavával búcsúzzék tőlünk: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Nehéz manapság ennél többet mondani.
Jankovics Marcell azonban mégis csak tud. Művészetének önhordó ereje révén. Még mindig a Tragédiára fókuszálva: képi világának magától értetődő s mégis oly találó szellemességével. A művészet- és művelődéstörténetet is író író (!) biztos tudása idézi elénk a történeti színeket, mindegyiket a rá jellemző korstílus sajátosságaival. A schilleri játékösztön szinte tobzódik itt – alig győz betelni a rá (a rá is) bízott hagyománnyal: az átlelkesített tradícióval. S mennyire kifejező a Paradicsomi szín emberpárjának általa képzelt látomása is – még csupán szellemlények, szemükön áttetszik a háttér zöldje vagy barnája. És így tovább az invenció e hatalmas életmű minden porcikájában. Mind a mai napig. Trianon félezer, de legalább négyszáz éves, Mohácsig visszaszámlálható (!) történetének legfrissebb politikai gúnyrajzkrónikájáig. Ennek lapjain a sorstragédia nagyhatalmú intézőinek kisszerűségét a sokat tapasztalt ember fanyar bölcsessége és fölényes rajztudása úgy örökíti meg, hogy egyúttal meg is semmisíti. Biztatást adva az érdemre így az utánunk jövőknek is.
Ezek után aligha lehet kétséges, hogy Jankovics Marcell rászolgált-e a Napút-díj kitüntetésére. Rászolgált, sőt, ő tüntet ki bennünket jelenlétével, köztünklétével, mint ahogy e sorok íróját külön azzal is, hogy írhatott róla, róla szólván pedig legtitkosabb érzéseiről és gondolatairól. Köszönöm és gratulálok a magam és a Napút főszerkesztője és a díj adományozója, Szondi György nevében is. Éljen soká és éltessen bennünket is tovább Jankovics Marcell és művészete!
