A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle Posztszekularizáció című számának online bemutatója (2020/3.)
Beszélgetnek:
Körösvölgyi Zoltán, Szentpéteri Márton (szerkesztők), Tillmann József, Schneider Ákos, Povedák István
A beszélgetést felvezeti: Földes Györgyi (főszerkesztő)
Az elmúlt évtizedek jól mutatják, hogy az „elmélet utáni elmélet” korában számos
formában éledt újra a kultúra kutatása. A posztstrukturalista, illetve posztmodern
irodalomelmélet hadat üzent az embernek és a szerzőnek, kikiáltotta az esztétika, sőt a művészet halálát, nem győzte hangsúlyozni ellenszenvét a (nagy) elbeszélések, vagy éppen – köszönhetően szélsőségesen erős textualizmusának – a valóság iránt. A felvilágosodás és a humanizmus számlájára írta a modernitás összes kudarcát, félreértve Adorno és Horkheimer nézeteit, akik persze maguk is sok ponton rendkívül vitatható módon parafrazeálták a felvilágosodás filozófiai programját, nem is beszélve arról, hogy a korszak eszmetörténetére vonatkozó tudásuk is hiányosnak bizonyult – ma már értjük ezt, hála az olyan jeles szerzőknek, mint Peter Gay, John Robertson, vagy Vincenzo Ferrone. A bölcsészettudományok általános válságához jócskán hozzájáruló posztmodern irodalomelméletet követően azonban egyebek mellett újjáéledt az esztétika, vagy a jelentéshatásokkal és a hermeneutikaival szemben a jelenlétre, illetve a testre koncentráló szomaesztétikai törekvések jelentek meg tudományos alternatívákként értelmiségi berkekben. Amellett, hogy ugyanakkor a posztmodern antiaufklérizmusa és antihumanizmusa továbbélni látszanak a különféle recens poszthumán tendenciákban. Míg ezek folyton-folyvást a humanista és felvilágosult emberkép decentrálását hirdetik, addig visszatérőben van a felvilágosodás filozófiai humanizmusának korszerű képviselete is, illetve ezzel együtt a sokszor halottnak titulált, a transzcendens iránt mindig nyitott, s a valóságra érzékeny művészet maga is. Míg az előbbire a katalán Marina Garcés „új radikális felvilágosodása” (nova iŀlustració radical), addig az utóbbira Santiago Zabala „katasztrófaesztétikája” (emergency aesthetics) a legszebb példa. Mindez pedig paradox módon sajátosan kapcsolódhat mindahhoz, amit manapság posztszekularizációnak nevezünk. Olyan perspektíváról van itt szó, amelyik világossá teheti, hogy a felvilágosodás sohasem a hit, hanem mindig a hiszékenység ellen indul csatára, s egyúttal arra is fény derülhet így, hogy ugyanakkor mindig is előfordul, hogy a szekularizációt egyesek összekeverik a szekularizmussal, illetve hogy visszaélnek a felvilágosodással, ahogy Moses Mendelssohn mondaná, vagyis mindig voltak hívei annak, amit Karl Jaspers „hamis felvilágosodásnak” nevez, amelyik „csak tudni akar, de hinni nem”. Ez az, amit Ernst Gellner fogalmát kreatívan félreolvasva Yehuda Elkana és barátai „felvilágosodás-fundamentalizmusnak” neveznek, s amelyik a posztszocialista országok máig lappangó vulgármarxista örökségében pártállástól függetlenül, különös makacssággal újra- és újrafelbukkan.
2021. február 5., péntek, 18:00
Online esemény:
https://www.facebook.com/events/402387481064497/?source=6&ref_notif_typ…