Szombat este volt. Kolozsváron biztos léptekkel járt az ősz. Délelőtt a Magasságok és mélységek című drámát tűzték műsorra. A veszteségeket és gyászfolyamatokat bemutató film elgondolkodtatott, nehezen tudtam a hatása alól szabadulni. Erőss Zsolt hegymászói teljesítménye mind a magyar, mind pedig a világ sporttörténelmében maradandó. A dráma nem kizárólag a Hópárduc halálának körülményeire fókuszál, hanem arra is, hogyan építi újra életét a két kisgyerekkel özvegyen maradt Sterczer Hilda.

Napjaink zsongó világában helyét kereső, keresztutak sűrűjében tévelygő, önmaga elé is akadályokat állító, s közben civilizációs viszketését vakargató ember kétségeit, tapogatózó próbálkozásait vetíti elénk Halmosi Sándor új versgyűjteménye.

Elegáns és visszafogott ez az üvegzöldszínnel keretezett jubileumi képeskönyv. Elegáns és visszafogott a kiadvány borítóképén látható, elmerengő 31 éves költőnő is. A kép az irodalmi fotóiról ismert, többek között a Babits családot is fotografáló Wachter Klára műve, aki a Szárazvillám kötet nagyon szép, ikonikussá vált portréját is készítette.

Gyászmunka. Elengedés. Sorsromkocsma. Emléklevitáció. Dezillúzió. Ehhez hasonló pótszavak jutnak eszembe Szálinger Balázs számlakönyvét (bár ezt a kört ő fizeti) olvasva, de emiatt senki, legkevésbé ő, ne gondoljon semmi rosszra. A költő csak az igazat írja – álmainkról, tetteinkről, kifosztatásainkról és szétfoszlásunkról.

Egy alföldi kisvárosban valami rendkívüli történik: a fák idejekorán lehullajtják a leveleiket. Krusovszky Dénes új regénye pedig ennek a természetellenes folyamatnak jár utána.

Kevéssé ismert – bár annak, aki hallott már a meseterápiáról, nem annyira meglepő –, hogy a mese eredetileg a felnőttek műfaja volt. A régi időkben, amikor még telente a fonóban gyűltek össze a falubeliek, és a gyerekek már aludtak, mesékkel szórakoztatták egymást. Elsősorban a férfiak meséltek.

Bizonyára minden kisvárosban, településen fellelhető az a helyi költő, aki megverseli/verselte a hely sajátosságait.

Viola Szandra egy fantasy regénnyel igyekszik betekintést nyújtani a magyar hitvilág rejtelmeibe a fiatal, kiskamasz korosztálynak, de a Hajnal öröksége című sorozat első kötete, A világfa kilenc ága nemcsak nekik, hanem felnőtteknek is élvezetes olvasmányt ígér.

Bánfai Zsolt első, Terra című kötete a Prágai Tamás-díj 2023. évi kitüntetettjeként jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában. Könyvét végigolvasva vegyes érzésünk támadhat: e versek izgalmas világokba kalauzolnak bennünket, ám megragadásuk és megértésük kihívás lehet.

„Mint amilyen régi tüzek helyén a hamu, mikor az őszi harmat belepi”

(Wass Albert: A funtineli boszorkány)

Hőség van, fémesen, forrón kong az ég a repülőforgalom zajától. Szeretem ezt a hangot, olyan lassan válik eggyé a csendnek nevezett forró sistergéssel, hogy nem is venni észre az átmenetet. Pont ilyen lágy áttűnést képez a pihentető semmittevésből lett alkotó semmittevés. Ezt is szeretem: Ahogy az ellazult elme mintegy „unalmában” előáll a jobbnál jobb ötletekkel.

Kezdjük számokkal. Három az ötvenöthöz. Hat a százhatvannégyhez. Kettő a hetvenkettőhöz. Három az ötvennyolchoz. Ennyi itt most elég; aki meg szeretné tudni az arányok pontos jelentését, lapozza fel a nemrég megjelent, Erdélyi magyar nőírók című tanulmánykötetet, amelyben sok más izgalmas adatot és összefüggést találhat.

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.

„Tematikailag hatásosan felépített, átfogó világ- és civilizáció-történet, amely a magával ragadó, közvetlen, letisztult stílusával emelkedik ki a hasonló témájú novellagyűjtemények közül.

Oberczián Géza regényfolyama egyetlen végtelenné nyúlt jelen idő, egy pillanat, amely mintha mindig a jelenben maradna, sosem kerülne át a jövőbe. A Téridő három fejezete – Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia – látszólag különálló történeteket mond el, szálai mégis egységes regényszövetbe integrálódnak. Szimultán játszódó eseményeit az időcentrikus látásmód és maga az időkezelés, illetve a jelen idejű narráció kapcsolja össze.

Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek szavai szinte váteszszerűen hangzanak Ondi Alex: Pálosok Budapesten (A Sziklakolostor története) című könyvét olvasva.

„…Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom, …hogy miként folytatódik” – írta Alföldy Jenő Turbók Attila 2017-es kötetének (Búcsú jövő időben) Kortárs-beli recenziójában. S most az összegzésnek és a folytatásnak is tanúi lehetünk. A hitelesség eddigi legteljesebb bizonyítékával.

Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig.

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó tudatán, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben.