A változás örökkévalósága - Ji-King kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában 2008. deceber 12-én nyílt Karátson Gábor tanítványainak kiállítása, melynek tematikáját a Ji-King, a "Változások Könyve" határozta meg. A keleti filozófiák, a zen és a taoizmus inspirálta művek számtalan párhuzamra és kérdésre világítnak rá. Aktualitásuk elvitathatatlan, nem csupán az európai művészek már-már hagyományosnak nevezhető, keleti tanok iránti vonzalma okán, de azért is, mert ezen tanítások valamiféle természetes kapcsolatban állnak a képzőművészet, a "semmiből teremtés" ősállapotával, vagy inkább: a művészeknek a művészethez való eredendő hozzáállásával.

A változás örökkévalósága

(keleti filozófia a kortárs képzőművészetben)

Ji-King kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában

    A "semmiből-valami" hozzáállása ez, az eredendő kettősség, mely fellelhető a taoban és a zenben egyaránt. A Ji-King kommenárjaiban megleljük a jin-jang kettősét:
"Jin egy magaslat északi lejtője; homály, sötétség, felhős; (...) jang egy magaslat déli lejtője, folyó északi partja; fény, világosság..."1 Olyan ez, akár Balogh Krisztián munkájának anyagtalan tömege: "van is és nincs is", érthetetlenül érthető.  Akár a zen "útja", mely ha "szóba fogható/nem az öröktől való..."2 Valamiféle megérzés ez, ösztönös és úgy tetszik, öröktől való. Az emberiséggel vele született látásmód. Mai "nyugatinak" nevezett kultúránkban ez a dualizmus "jó" és "rossz" harcának tűnik. Keleten világos és sötét kiegészítik egymást. "Egy jin, egy jang, az az Út"3 , két erő munkája a változás, az összekeveredés, az elvegyülés. Az "örök tevékenység".
A kiállított művek az "örök tevékenységől" árulkodnak és valamiféle intuitív kötelékre engednek következteti, mely a művészeket ezzel a távoli és mégis nagyon ismerős és megfogható világnézettel, világlátással összeköti.
Debreczeni Imre munkája, a Trabant, nehezen feloldható rejtjelzésben részesült. A festmény jelentéstartalma többrétegű, személyes és örökérvényű kérdések és törvények özönét tárja fel előttünk. Legszembetűnőbb leplezetlen befejezetlensége. Majd a kerekek hiánya és az álomkép-szerű perspektíva hívja fel a figyelmet arra, hogy bonyolultabb szimbólumrendszer bújik meg a felszín alatt. A képen múlt és jövő fogja közre a jelent. A kép bal oldala, akár a múlt, "készen" van. Néhány részlet még érthetetlen - majd később vetül rájuk az értelem fénye (akár az emlékezésben, mikor a gyermekkor emlékeit évtized után érti csak meg az ember) - de alapjaiban már van, illetve: "volt", megtörtént. A kép jobb oldala (amerre az álom Trabantja talán elindul, vagy már elindult, ez kérdéses) kidolgozatlan, illetve: a kidolgozatlanság érzetét kelti, minthogy ez a rész éppoly gondosan kezelt, akár a festmény többi része. Ez a "kidolgozatlanság" a jövőről mesél, amely még várat magára, ahol még semmi biztos nincs eldöntve, ami ködbe burkolózik, ami "lesz". És mi ez az egész, így, egyben? Álomszerű kép a jelenről. Megfestet útkeresés. Maga a festés folyamata együvé tartozik az élet élésének folyamatával. A festmény megfestése az útkeresés megcselekedése. A tett maga a festmény. A kiállított mű ennek az útkeresésnek a lenyomata, "curriculum vitae":
"ezt tettem, ezt teszem és ezt fogom tenni ezután is". 
  

"Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
  de köztük üresség rejlik:
  a kerék ezért használható.
  Agyagból formálják az edényt,
  de benne üresség rejlik:
  az edény ezért használható.
  A házon ajtót-ablakot nyitnak,
  mert belül üresség rejlik:
  a ház ezért használható.
  Így hasznos a létező
  és hasznot-adó a nemlétező." 4

    Akár a Tao Te King-ben, a nem-létező is hasznot adó: a festmény szimbolikájában a nem létező kerekek éppen "nemlétükkel" tesznek jó szolgálatot a kép értelmezésében. A Trabant nem gurul sehová, nem kötődik a földhöz, de az eget sem ostromolja (esetleg ostromolhatná, de láthatóan erre semmi szándéka nincsen). Éppen ott halad, ahol a természet, a világ törvénye megengedi. Nem köti a föld, nem csábítja az ég. És másik rétegében a festménynek: "az úttalan utat járja", halad, egyre mélyebben a múltba és egyre messzebbre a jövőbe,  "Az út, mely szóba-fogható/nem az öröktől-való;" tehát nem "szóba fogható" ez az út, nem gyorsforgalmi, sem földút, egy másik "út": "ji jing ji jang csi wei tao" - "egy jin, egy jang, az az Út". 5 A létezők a nemlétezők által lesznek hasznossá, használhatóvá, és ez Debreczeni Imre festményén minden szempontból igaz: az elhagyások, a hiányok nem elvesznek, de hozzáadnak, amint a jövőt borító fakult, álomszerű köd ellenpontozza és megerősíti a jelen izzó-vörös lámpatesteit és az emlékeket ébresztő, kitörölhetetlenül ismerős (és hidegnek egyáltalán nem nevezhető) "Trabant-kéket". Az elhagyás, a balladai homály fontos szerepet tölt be a művészetben. Elengedhetetlen eszköz a jelentés, a vízió megerősítésére - legyen ez technikai megerősítés (színek lobbanékonysága), vagy gondolati: amit mondunk, csenddel vesszük azt körül. Olyan, akár a csend a zenében, akár a kiállás; akár a központozás egy versben.
Debreczeni Imrénél ösztönös megérzés ez. A festmény nem erre a kiállításra készült, nem "tematikusan". Egy kép a sok közül. Mégis pontosan illeszthető a Ji-King kiállítás rendszerébe, amint a művészet egészébe is. Évek tapasztalata bujkál a festményben - technikai és gondolati tapasztalat. Ez a tapasztalat éppen arra elég, hogy a jövő sejtelmesen, álomszerűen feldereng, nem árulkodik magáról, csupán létét bizonygatja, hogy "lesz".
    Szobrászként foglalkozni a "van is és nincs is" problémájával nehéznek tűnő feladat. Az anyagtalan anyag, a tömeg hiánya a térben - vagy a tér hiánya a tömegben olyan ellentmondás, mely feloldhatatlannak tetszik.

Szobrászként mindezt rajzban megfogalmazni még nehezebb feladat, de Balogh Krisztián igencsak sikeresen oldotta meg. Tusrajza ("Ég és a Föld"), bár kétdimenziós, mégis: a tér és idő mélységében lebeg. A papír fehérsége az örökkévalóság, az időtlenség terét nyújtja a fekete rajzolatnak, ami a "t'ai" hexagrammot, a "kiterjedettséget" formázza. Ha megfordítjuk,: a "megrekedést" jelenti, s ez a kettő szorosan összefügg, mert a kiterjedést mindig a megrekedés követi, a megnyugvás, a mozdulatlanság, a béke. Balogh Krisztián a kiterjedés jelét különleges eljárással vetette papírra, és ezzel végtelenné tette a kép terét. A rajzolatok olyanok, akár valamiféle őskori maradványok: csigák, páfrányok, zsurlók képe jelenik meg előttünk, az élet örök időbe fagyott víziója. Ennek az "időbefagyottságnak" előképét mutatja Balogh Krisztián egy másik munkája is: videó felvétel egy tulipánról, mely árnyékát egy sírkőre veti. A kő maradandó, a tulipán elhervad és eltűnik, az árnyék pedig csupán egy látomás, az érzékelésen túli világ szellemképe. És mégis: a tulipán pusztulása után újabb virág jelenik meg. S ráébredünk: maga az élet az állandóság, a létezés az egyetlen örökkévaló dolog.
Balogh Krisztián, úgy tetszik, "csupán" ürügynek használja a Ji-King és a Tao Te King filozófiáját. És jobb, közvetlenebb és letagadhatatlanabb ürügyet nem is találhatott volna. A bevégzett élet kőbe, sziklába fagyott lenyomata az idő elképzelhetetlen messzeségéből is a változás örökkévalóságáról tesz tanúságot.

"Örök az ég és örök a föld.
  Azért örök az ég s a föld,
  mert nem önmagukért élnek,
  ezért nem fogy belőlük az élet.

  Így van:
  saját érdeke nem űzi sose,
  ezért teljesül saját érdeke."6

    Az élet örök, ezt mondja a Tao Te King hetedik verse. Az élet "nem fogy el", és Balogh Krisztián tusrajzának végtelennek tetsző vonalhálójára nézve bizonyosságot szerezhetünk erről. A jel valóban ürügynek hat, amennyiben számba vesszük az értelmezési lehetőségeket. Mert nem csak megkövesedett maradványok sejlenek fel, de feldereng egy emberi figura képe is, valamiféle ősi, szubsztanciális figura: megingathatatlanul vetett lábakkal áll szilárdan a földön és felfelé "nyit", az ég irányába. Energiáit a földből nyeri, abból táplálkozik, akár maga az alkotó, kinek munkássága elválaszthatatlanul összeforr a földdel, mint anyaggal, mint "matériával", " materrel", az "anyával", minden földi dolgok szülőjével; és kapcsolatban áll az éggel, a szellem eredőjével. Ez a művész archetípusa is, aki teremt, létrehoz. Lábát a földön megveti, az éggel kapcsolatot tart és nem óhajtja csak magának a művet, a teremtett dolgot.  

"Ezért a bölcs
  sürgés nélkül működik,
  szó nélkül tanít,
  nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,
  alkot, de művét nem birtokolja,
  cselekszik, de nem ragaszkodik,
  beteljesült művét nem félti,
  s mert magának nem őrzi,
  el se veszíti." 7

    Efféle hozzáállással találkozunk Melkovics Tamásnál is, aki "alkot, de művét nem bitorolja". Munkája (érdekes és figyelemreméltó módon) szintén "ösztönös", akár Debreceni Imre Trabantja. Nem a Ji-King kiállításra készült, mégis megfelelést találunk. A kör legősibb motívumaink közé tartozik. A világ kör. Az élet. körforgás. Minden mindenbe visszatér, spirálisan emelkedik vagy süllyed. A "Pi-korong" ősi kínai szimbólum. Pi: ékes, ragyogó, báj, dísz, mindenképpen: "Belül világosság, kívül csönd..."8

A szemlélődés, "amikor elhallgat a vágy, megnyugszik az akarat". 9 A pi-kör régen jade-kőböl készült szent tárgy volt, magában egyesítve misztikus formát és csodás anyagot. A jade az égből érkezett, tartja a kínai gondolkodás, tehát nem a föld szülötte, hanem az égé, így magasztos és szent. Éppen olyan magasztos, mint a belső békéjére lelt ember. A jadekövet egy idő után faragatlanul hagyták, mert elfaragni belőle szinte szentségtörés. A faragalan jade-kő egyszerű és tiszta, akár a megvilágosodott ember, a nyugodtan szemlélődő. Melkovics Tamás "Pi-korongja" afféle "szent cselekedet", meditáció eredménye. Tiszta belső késztetés vette rá arra, hogy hetekig a világtól elvonultan dolgozzon egy rajzon, ami végül megszűnt "rajz" lenni, illetve: több lett, mint rajz. A kiállításon a mű nem hordozza "teljes értékét", mert társa van: egy másik "Pi-kör". A technika része volt, hogy két hatalmas papírra a két kör legkülső vonalát rajzolta fel, majd az egyikre fekete vonalakat húzott. Ezután ecsettel mosta le e vonalak egy részét, s az ecseten lévő festékkel a másik korong vonalait húzta meg. A kiállításon a "második" korong szerepel, s milyen magától értetődő lenne az "első" korong bemutatása is! Ami az "elsőről" hiányzik, az ott van a "másodikon". Ismét a hiány és teljesség kettősével találkozunk! Szuggesztív hatású munka, már-már hipnotikus ereje van, a szem lassan mélyebben és mélyebben keres megnyugvást. A körvonalak lüktetése egyfajta spirális zuhanás érzetét kelti, ami beljebb és beljebb húzza a nézőt, egyfajta "kivetített én-be", de végső soron: önmaga felé.
A "Pi-korong" vonalai lassan, de biztosan a cetrum felé tartanak, és egyre sűrűbbek és erősebbek, ahogyan a papír közepén térdelő művész közelebb és közelebb került önmagához.

"Nézzük az ég
  vonaljátékait      
  És megértjük az idők
  változásait
  Nézzük az ember
  díszeit és ráncait
  E vonalakból értve mind az átalakulásokat
  a formaképzés jeleit
  az Ég alatt" 10

    Az "Ég vonaljátékait", mondja a Ji-King. "Vonaljáték"- jövendölés és törvény. A vonalak beszélnek múltról és jelenről, és árulkodnak a jövőről. Melkovics Tamás vonaljátéka arról a keresésről szól, ahogy a művész saját belső hangját kutatja. Melkovics Tamás már nem foglalkozik a témával, saját bevallása szerint "mellékvágány" volt ez, amit nem sajnál, mert több lett általa. Sok mindennek tekinthetjük a "Pi-kört": rajznak, tervnek, vázlatnak, festménynek is akár, vagy "síkszobornak", de mindenképpen valami "teljes" dolog, befejezett és végérvényes. Egyáltalán nem "újszerű", nem hódol be a manapság mindent meghatározó "neofíliának", az új utáni feltétlen vágynak, hiszen talán a legősibb formát hordozza magában. És mégis újszerű, akár technikájában, a megvalósítás körülményeiben, s ez éppen elég az "újszerűségből". Melkovics Tamás meditatív állapotba került munkája közben, s talán efféle állapotban festhették az ikonokat, ahol a festés maga volt az imádság. És még számtalan példát említhetnénk. És újszerű emiatt is, hiszen olyan kevesen alkotnak ma abban a magarázhatatlan állapotban, ami a valódi elmélyülés, a meditáció, amikor az ember befelé fülel, a kör központjában ül és a csendet hallgatja. Ebben is újszerű: a "visszatérésben". Akár a "Pi-korong", Melkovics Tamás is (önmagán keresztül) visszatért valamiféle "ősállapotba", az alkotás minden feleslegtől mentes, "tiszta" folyamatába. Ezzel a folyamattal kapcsolódnak össze a keleti filozófiák az ú.n. "nyugati" gondolatrendszerekkel és magával a képzőművészettel, s ez a különös, meditatív állapot csillan meg a Ji-King kiállítás műtárgyaiban.

Retkes Máté

Jegyzetek:
1. Karlgren, Bernhardt, Grammata Serica. Script and Phonetics in Chinese and Sino-Japanese (Karátson Gábor fordítása)
2. Lao Ce, Tao Te King, 1. vers (Weöres Sándor fordítása)
3. Chan Wing-Tsit, A sourcebook in Chinese Philosophy (Karátson Gábor fordítása)
4. Lao Ce, Tao Te King, 11. vers (Weöres Sándor fordítása)
5. Ji-King, Függelékes észrevételek, hszi c'e kommentár, I, 5. (Karátson Gábor fordítása)
6. Lao Ce, Tao Te King, 7. vers (Weöres Sándor fordítása)
7. Lao Ce, Tao Te King, 3. vers (Weöres Sándor fordítása) 
8. Wilhelm, Richard, I Ging. Das Buch der Wandlungen (Karátson Gábor fordítása)
9. Wilhelm, Richard, I Ging. Das Buch der Wandlungen (Karátson Gábor fordítása) 
10. Ji-King, XXII. pi, Az ékes, a maszk szól (Karátson Gábor fordítása)

Irodalom:
Lao Ce, Tao Te King - Az út és erény könyve, Tericum Kiadó, Budapest, 2003, Weöres Sándor fordítása
Ji-King - A változások könyve, Q. E. D. Kiadó, Budapest, 2003, Karátson Gábor fordítása
(A Chan Wing-Tsittől, B. Karlgrentől és R. Wilhelmtől származó idézeteket mind Karátson Gábor: Ji-King - A változások könyve, Kommentárok I., II. c. művéből vettem át, megjelent: 2003, Q. E. D. Kiadó)