Becsei Vesszős György pokoljárása

A donaghmore-i kolostorban öt napot vesztegeltek, Cormacet ugyanis leverte a láz, Becsei pedig nem akarta magára hagyni. Eztán nyugatnak fordultak Enniskillen felé. Itt állt egy régi földvár, rajta kőtoronnyal. A katonák bizalmatlanul nézték, a környékbeliek azonban eléjük jöttek, és megérintették köpönyegük sarkát.

– Ugye tudod, hogy híre megy, ha valaki ilyen messzeségből érkezik, mint te? – sandított rá Cormac. – Készülj fel, hogy sokan ott lesznek, mikor a purgatóriumba ereszkedsz.

Csak jöjjenek. Tanúi lehetnek, miként emészt el a tűz…

A vár mellett volt egy kör alakú verem, amin rács feszült. A vasrudakat csontra aszott kezek rángatták, a kútféleségből siralmas jajgatás, és förtelmes szag szivárgott. Ők is aláereszkedtek a pokolba, igaz nem saját akaratukból…

Egy vesztőhelyen, melyet ritkás dombra építettek, három akasztófa állt. A kötelek végén latrok forgolódtak, vállukon hollókkal. Alul rókák, toportyánok settenkedtek, de nem érték el a feketedő lábakat.

– Addig hagyják lógni őket, míg le nem mállanak – sóhajotta Cormac.

– Evilág itt is átkozott – válaszolta György.

Hideg szelek kaptak erőre, amikor elérték az Erne-tavat, ami a hasonló nevű folyó kiszélesedése volt. Megálltak, és tanakodni kezdtek. Cormac sem tudta, merre tovább. Egy borzas halászt sodort útjukba Isten, aki csónakjával átvitte őket az északi partra. Közel voltak, s bár az öreg tüzetesen elmagyarázta a sziget felé vezető utat, végül a vadonba vesztek. Tüskéktől tépve értek ki, két végtelennek tűnő nap után a Derg-tó partjára. Ekkorra már a levelek vörösre és sárgára váltottak, hullani kezdtek. A tél jöttét csontjukban érezték, a hajnali fagy bőrükbe mart. A tó felől fagyos szél érkezett, felkorbácsolva a vizet, lehűtve a levegőt. A nap néhány órára kibújt, s beragyogta a tájat: a vízfelszín, akár az azúr ég, körötte erdők, és persze a Station-sziget, amin a kolostor állt kovaszürkén, lehangolóan.

Ha itt nem lelek gyógyírt sebeimre, Atyám, hát sehol.

Becsei Vesszős György vágyta a békességet, még akkor is, ha elérhetetlennek tűnt. Lelke gyakorta húzta haza messzi otthonába, ami nem a napfényes Itália volt, hanem a szittyós-kákás Magyar Királyság, amit folyók, mocsarak szabdaltak, s csöndes hegyek, melyeken gombamód szaporodtak el a várak. A hazának volt egy titokzatos moraja: néhai dicsőségekről, bukásokról, felemelkedésekről, hanyatlásról sustorgott. A tájban ménesek legeltek és számtalan sok szürkemarha, mely a kunokkal érkezett a messzi napkeletről. Szabad pásztorok tüzeitől ragyogott a puszta, akár a nyárvégi égbolt.

Jelenleg prosperált az ország az Anjouk uralkodása alatt, csakhogy György szenvedésének éppen Lajos király volt az oka, és elátkozott itáliai hadjárata.

Apja, Becsei Imre sokra vitte, a család neki köszönhette felemelkedést. Anjou Károly ezerháromszázban lépett Spalato kikötőjébe, mikor még III. András regnált, az utolsó Árpád-házi király. Zavaros idők jöttek, s a lehetőségeket Becsei Imre ügyesen használta ki. Néhány év alatt királyi szerviensből az ország egyik legnagyobb mágnása lett. Házasságkötése révén szerezte meg a csepel-szigeti Becse falut. Vér is tapadt a kezéhez: ő fejeztette le a pártütő Zách Felicián Sebe nevű leányát.

Hiába, a generációs átkok apáról-fiúra szállnak, húzta össze a szemét György, s érezte, hogy nagy szorongás kezd ébredni mellében. Gyorsan elfojtotta, mint oly sokszor tette a múltban.

Apja egészen a főispánsági jutott, övé lett Bars vármegye, amihez megszerezte a lévai várnagyi titulust. Fiai mindezt örökölték. Ám ők sem lassítottak, egyre feljebb hágtak a létrán. A csillagos ég sem volt nekik elég.

Becsei Imre sok időt fordított arra, hogy fiaiból kiváló harcosokat neveljen. Lovaggá ütésük után a királyi testőrgárda tagjai lettek, majd mindketten elnyerték a királyi főajtónálló mester méltóságot, s ezáltal az uralkodói tanácsban is szerephez jutottak.

Károly halála után szolgálatukra Nagy Lajos is igényt tartott. A lovagkirállyal történt birtokcsere okán jutottak hozzá a kiterjedt zselizi uradalomhoz, melyhez Lajos még két másik falut is hozzácsapott. Ezt tekintették családi fészküknek, noha Budán éltek.

A birtok már a fiaimé lesz, sóhajtott. Ne gondolj a családra, korholta magát. Engedd el őket, bolond György! Neked kell megtörnöd az átkot, hogy a gyermekeid szabadon élhessenek, s ne váljanak gyilkosokká, mint te magad!

Gondolatai visszasodródtak a napra, amikor Cormack-el kiértek a tópartra. Mintha ezer év telt volna el, pedig a valóságban mindössze két rövid hét. A szokás úgy tartotta, hogy a vezeklőknek a parton kell böjtölniük, és utána nyerhetnek bebocsátást a szigetre, és a purgatóriumba. Azonban Cormack-nek igaza lett: Becsei Vesszős Györgyöt megelőzte híre. A fövenyen állva nézték, ahogy a kolostor kikötőjéből egy dereglyét a szolgák elkötnek, és a part irányába fordítanak. Nagy evezőcsapásokkal haladtak, bizonyos volt, hogy csakis az érkezésükre vártak.

A fedélzetre két szerzetes hatalmas tölgykeresztet állított, mintha nem is a szomszédos partra, hanem idegen, megszenteletlen földre érkeznének.

Elől állt Kylemore, a Station-sziget kolostorának apátja. Az Ágoston-rendi szerzetesek vezetője hórihorgas, ösztövér ember volt, mint később kiderül, néhai lovag. Habár mára a sok böjtnek, és vezeklésnek hála lesoványodott, jól látszott, hogy valaha erős karja, és tömb melle volt. Arcán ametiszt lila forradás húzódott álltól homlokig. Széles tenyere nem a kétkezi munkától, sokkal inkább kardforgatástól erősödött. Nagy kék erek szelték keresztül-kasul. Ő volt az, aki megengedte, hogy Becsei Vesszős György a tizenöt napos böjtöt ne az esőverte parton, hanem az apátságon belüli kolostorban tölthesse. Azt is külön engedélyezte, hogy részt vehessen az áhítatokon, Becsei azonban nem élt a lehetőséggel, inkább elzáratta magát a legelhanyagoltabb, legpiszkosabb cellába, melyet vastagon lepett a penész. A falon salétromfoltok, és pókhálók éktelenkedtek. Vödre két nap múlva olyan büdös lett, hogy az őt látogató szerzetesek belépéskor sűrű öklendezésbe kezdtek. Györgyöt fülkéjéből kirángatni aligha lehetett.

– Meg sem fogod érni, hogy a purgatóriumba eresszünk – mondta neki egy sötét estén Kylemore apát. – Elveszejt ez a bűzös verem.

Becsei végül belement, hogy kenyeret és vizet vegyen magához. Megkérte, hogy többet ne keressék fel, csak tegyék le ajtaja elé, amit hoznak.

Ez pedig az utolsó napom, emelte fejét ismét a lőrés felé, aminek a peremére épp egy rigó szállt. György maga sem tudta miért, kinyújtotta kezét, mire az apró madár ujjaira ugrott. Fejét enyhén oldalra fordítva figyelte a vezeklőt. Szerette volna markába vonni, hogy kissé felmelegítse, a madár azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt.