Először a pályaudvar kormos szemetét takarította fel, majd a gyár füstös kéményeit törölgette tisztára. Útközben a park fáit szabadította meg a rájuk rakódott portól. Közben nem feledkezett meg a kóbor állatokról sem, kutyusok és cicák között osztotta szét reggelijét.  Így haladt épületről épületre, utcáról utcára. S, mintha tavasszal a határban a búzát vetné, dalban szórta szét szeretetét.

Angyalka

Angyalka nem messze a várostól, egy közeli kis falucskában lakott. A kislánynak a templom melletti házikójában a korai harangszó volt az ébresztője. Innen indult be a városba hajnalonként dolgozni. Ha valamelyik falusi fordulón egy korán kelő falubéliével találkozott, illedelmes „adjonisten”-nel köszönt, mire az atyafia tisztességgel visszaválaszolt, hogy „fogadjisten”.
Gyalogosan tette meg azt a pár kilométeres utat, ami a szülőfaluját az erdőn keresztül összekötötte a várossal. Útközben különleges dunsztosüvegét töltötte meg: gyűjtött bele hajnali harmatot, kajszibarack illatát, vadgalamb turbékolását, búzatábla mosolygását, patakocska csörgedezését, erdő sóhaját, hegyek-völgyek bölcsességét.

A város határába érve, alig várta már, hogy neki kezdhessen a munkának.
Először a pályaudvar kormos szemetét takarította fel, majd a gyár füstös kéményeit törölgette tisztára. Útközben a park fáit szabadította meg a rájuk rakódott portól. Közben nem feledkezett meg a kóbor állatokról sem, kutyusok és cicák között osztotta szét reggelijét.  Így haladt épületről épületre, utcáról utcára. S, mintha tavasszal a határban a búzát vetné, dalban szórta szét szeretetét. A vidám ének fölröppent a komor bérházak betonfalán, belopakodott az ablakokon és mosolyt csalt a hajnali álmukat alvók megfáradt arcára.
Végül, mikor végzett mindennel, elővette titokzatos üvegét, és szabadjára engedte kincseit: gyümölcs illat áradt szét a friss szélben, madarak csiviteltek a megtisztított emeletes házak között, kristályvizű patak csobogott a zöld parkon át, erdő sóhaja áradt az üzemek felől, hegyek-völgyek évezredes nyugalma kószált a széles utcákon.

Mire felkelt a nap, ragyogott a város. Az első napsugár még láthatta, amint a kislány hazafelé tart. Eközben a villamosra siető emberek nem ismertek rá a városukra, amit lágy, balzsamos pára itatott át. És nem ismertek saját magukra sem. Előzékenyen engedték fel egymást a villamosra, és mosolyogva köszöntek vissza egymásnak az „adjonisten”-re, hogy „fogadjisten”!
Angyalka otthon, a templomtornyából őrző, figyelő tekintetével tisztán láthatta mindezt. Üde mosolyának tükörképe volt a városi emberek öröme.
A Természet kacagott vissza belőle…