Ahogy már említettem: szőlőt nem nagyon láttam rajta, legalábbis nem többet, mint a falu egyéb részein. Láttam viszont egy csomó számomra ismeretlen rokont, akik könnyes szemmel borultak a nyakamba. S láttam az öcsémet is sírni, ami megint csak furcsa és szokatlan volt – talán több mint tíz éve nem fordult elő. Elsétált egész messzire, a temető szélére, oda, ahol a legrégebbi sírkövek sorakoznak, és elfordult, arccal a falu felé. Tudtam, hogy sír.

Szőlő-hegy

Azóta se tudom, miért ez a neve. Szőlőt éppenséggel keveset láttam rajta. Legalábbis amióta járok arrafelé. Nem sűrűn – jóval ritkábban, mint kellene. Nagyapámtól viszont meglehetős gyakorisággal hallottuk emlegetni, leginkább úgy, hogy bizonyos dolgok csak akkor fognak megtörténni, amikor ő már fönt lesz a Szőlő-hegyen. Például az öcsém meg én azután fogunk megjavulni, és akkor leszünk rendes emberek, ha ő a Szőlő-hegyre költözött. Nem beszélve az oroszok kitakarodásáról. Ebben különben tévedett: hálistennek még javában köztünk volt, amikor kitakarodtak.
    Végül nagyanyám árulta el, hogy a Szőlő-hegyen van a temető. Megborzongtam. Nem nagyon jártam még temetőben. Nem volt miért. A család halottai elmentek azelőtt, hogy én megszülettem, s miután a szüleimmel a városba költöztünk, a temetőbe járás leginkább nagyanyámékra maradt. Tudtuk az öcsémmel, hogy van olyan, hogy halottak napja, arra mindig leutaztunk a faluba („Hazamegyünk” – mondta ilyenkor anyám), de bennünket sose vittek ki a temetőbe, melyről ilyenformán azt se tudtuk, hogy merre van. Maradtunk úgymond őrizni a házat, ami jobbára abból állt, hogy néztük a tévét, vagy olvasgattuk nagyapám hajdani ponyvafüzeteit: Rinaldo Rinaldinit, a húszas évekből.
    Amikor nagyapám meghalt, föltűnt egy üstökös. A tévé, a rádió, az újságok mind beszámoltak róla, hogy milyen szép látvány, és micsoda ritkaság, hiszen legközelebb négyezer év múlva jön újra felénk. Azt is pontosan megmondták, hogy merre kell az égbolton keresni. Épp a barátnőmhöz gyalogoltam, sötétedés után, amikor a jelzett irányban megpillantottam a lakótelepi házak fölső emeletei között. Nem hittem, hogy meg fogom találni, hiszen a pesti égbolton csillagot is bajos látni, nem hogy üstököst, ám ennek ellenére ott volt. Kicsi és halovány, de bizonyosan az. El is meséltem rögvest Andinak, ő azonban nem igazán osztozott a lelkesedésemben. Arra se reagált semmit, amikor elmondtam, hogy szombat este, a nagyapám temetése után majd alaposabban megnézem, mivel falun, ahol nincsenek erős fények, sokkal több látszik az égbolt szépségeiből.
    – Meghalt a nagyapád? – kérdezte Andi, és én először ekkor haragudtam meg reá. Egészen biztos voltam benne, hogy már említettem neki. Azt is elmeséltem, hogy utoljára a kórházban találkoztam vele: kigombolt pizsamában ült az ágyon, haja szanaszét, bajusza kusza, a kezében egy lecsupaszított banánt szorongatott, és az látszott a világító, égszínkék szemében, hogy fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok.
    – Igen, meghalt – feleltem, mire Andi ugyanazt mondta, amit pár nappal azelőtt:
    – Fogadd részvétemet.
    Utána moziba mentünk, ott sírtam először a nagyapám halála miatt. Andi ebből nem vett észre semmit, nem is akartam, hogy észrevegye. Ő nézte a filmet, én pedig csöndesen megsirattam a nagyapámat.
    A szüleim pénteken leutaztak a faluba, a temetés előkészületeire. Még mindig élt a régi tabu, hogy ha lehet, inkább ne, vagy legalábbis keveset lássuk a temetőt, úgyhogy az öcsémet fölküldték egy napra hozzám. Ennek mindketten örültünk – én azért, mert arra számítottam, hogy megmutatom neki, milyen remek hely ez a Pest, miután leérettségizett, ő is jöhetne ide, bulizhatnánk minden nap; ő pedig azért, mert kicsit kiruccanhatott otthonról. Az esti vonattal érkezett, a pályaudvaron vártam, és azonnal Andihoz mentem vele. Egyfelől el akartam dicsekedni, hogy milyen szexbomba barátnőm van, másfelől arra számítottam, hogy hármasban bevetjük magunkat az éjszakába, és talán az öcsémnek is szerzünk valakit.
    – S mi járatban vagy? – kérdezte a bemutatkozás után udvariasan Andi. – Megnézed, milyen egy hétvége Budapesten?
    Ekkor haragudtam meg másodjára Andira. Illetve nem is harag volt ez már, hanem csalódottság.
    Az öcsém csodálkozva rám nézett, aztán elmagyarázta Andinak, hogy reggel megyünk le busszal a faluba, a nagyapánk temetésére. „Részvétem” – mondta erre Andi, amit én immáron harmadjára hallottam tőle néhány napon belül.
A közeli gyorsétteremben vacsoráztunk. Sokan voltak, és nagy volt a zaj. Próbáltunk beszélgetni, de nem értettük egymás szavát. Andi azt mondta, hogy fáradt, aludni szeretne. Hazakísértük, majd fölültünk egy villamosra, ami az én albérletembe vitt. Útközben alig beszéltünk. Az öcsém markolta a hátizsákját, nézte az ablakok előtt elsuhanó sötét külvárost, és annyit mondott:
– Ócska hely ez a Budapest.
Leszálltunk, megmutattam neki az üstököst. Bólintott, s közölte, hogy odahaza sokkal jobban látszik.
– Legutóbb akkor járt erre, amikor még fáraók uralkodtak – jegyeztem meg, amire az öcsém nem szólt semmit.
Másnap fölmentünk a Szőlő-hegyre. Ahogy már említettem: szőlőt nem nagyon láttam rajta, legalábbis nem többet, mint a falu egyéb részein. Láttam viszont egy csomó számomra ismeretlen rokont, akik könnyes szemmel borultak a nyakamba. S láttam az öcsémet is sírni, ami megint csak furcsa és szokatlan volt – talán több mint tíz éve nem fordult elő. Elsétált egész messzire, a temető szélére, oda, ahol a legrégebbi sírkövek sorakoznak, és elfordult, arccal a falu felé. Tudtam, hogy sír. Néztem a hátát, s arra gondoltam, hogy vasárnap este fölmegyek Budapestre, és szakítok Andival. Akármilyen jó alakja is van.
Leszállt az este, és mi kimentünk az udvarra, és megnéztük az üstököst. Meseszép volt: elöl egy ragyogó, világító pont, mögötte pedig egy fényes uszály lebegett ködszerű fátyolként a csillagok körül. Néztem az eget, és tudtam, hogy ezután nem fogom megúszni a Szőlő-hegyet. Immáron köztünk van az, amitől évtizedeken át próbáltak bennünket a szüleink távol tartani. Próbáltam kitalálni, melyik csillag lehet most a nagyapám. Végül arra gondoltam, hogy talán pont az üstökös. Hiszen épp akkor jelent meg, amikor ő meghalt. S most elmegy, lassan elúszik az éj feketeségében, de négyezer év múlva visszajön.