a Mester utca és a Haller utca sarkán tengtem-lengtem, mások szerint én is napoztam, főttem a levemben, mikor kell visszatérnem és mit kell hoznom újra, ütőerem kitapintható volt, sosem voltam véradáson, előtte enni-inni ajánlatos, hogy ne szédüljön el az ember, utána még sört is ihat vagy ihatott régen, szóval fordítom fejem oldalirányba, hány óra lehet a köztéri falra akasztott órán, föltünt alakja, a színekre figyeltem, zöld pamut felső, alul piros szalaggal meghúzva, masnira kötve, fekete szabadidő nadrág,

Söprés, mellény nélkül

A Haller utcából a Mester utcai villamosmegállóba tartottam, a sarki ház bejárata előtt kukák álltak, a melléjük tett kövér szemeteszsákokra vetettem ugyan egy pillantást, némelyik zsák kihasadt, de orrlyukamban még nem éreztem az erjedő szagot, csak pár lépéssel később, egy fuvallat lehetett a bűnös, telibe talált, el sem fintorogtam, megszoktam már az ilyen meglepetéseket, magam is laktam négyemeles bérházban, gyakran előfordult, hogy a reggel kitett szemetet csak késő délután vitték el, addig szemünk és orrunk előtt díszelegtek, ha akartuk, ha nem, kóborkutyák és emberi kezek ilyenkor kikezdték a zsákokat, zsákmányuknak tekintették őket, csak szentségeltünk, de hiába, mindent beborított a szemét, lélegzetemet most sem tartottam vissza, igyekeztem semleges zónába kerülni, alig pár lépésnyire volt a megálló, néhányan már  a peronon álldogáltak, sütkéreztek a hirtelen jött napsütésben, én leültem az esővédő alá, a beszédfoszlányokra figyeltem, hogy meg vagyunk megint áldva, ismét nyárelő van, egyesek hagyják arcukat és mellüket fedetlen, igazuk volt vagy sem, a naptárban még tavasz volt, páran ennek megfelelően bekecset viseltek, és az árnyékba húzódtak, az ülést megúnva, felálltam, az APEH-nél ültem előtte majd két óra hosszat, párosítsam a szállítót és a bankot, hogy lemásolhassák végre, mi történt tudtuk nélkül, és erről ideje volt végzéssel alátámasztva – számot adni, ez járt a fejemben, közben hol erre, hol arra néztem, laza voltam, nem találtam sehol sem vízjelét a pesti nagy árvíznek, a hős hajós, Wesselényi nem itt rugta el csónakját a partról, a Mester utca és a Haller utca sarkán tengtem-lengtem, mások szerint én is napoztam, főttem a levemben, mikor kell visszatérnem és mit kell hoznom újra, ütőerem kitapintható volt, sosem voltam véradáson, előtte enni-inni ajánlatos, hogy ne szédüljön el az ember, utána még sört is ihat vagy ihatott régen, szóval fordítom fejem oldalirányba, hány óra lehet a köztéri falra akasztott órán, föltünt alakja, a színekre figyeltem, zöld pamut felső, alul piros szalaggal meghúzva, masnira kötve, fekete szabadidő nadrág, korcánál két-három ujjnyira visszahajtva, de bal lábfejére csúszott az egyik szára, taposta a korcot, ahogy nagyanyám dagadt lábával taposta bőrcipőjét, majd papucsként használta, gyalogolt benne – a sarokvédőt kivágva – a piacra, a nadrág alja portól fehérlett, néhol megnyúlt a varrás, mintha szálakat téptek volna ki belőle (a mutualart.comon egy mű is lehetne), a gyengéd, lábat húzó járás sem segített rajta, ahogy láttam, a haját valaha kontyba hordta, most inkább tünt madárfészeknek, de íve volt, mint egy  bicikliversenyző sisakjának, áramvonala, akit néztem, kezében egy átlátszó zacskót szorongatott, benne kiflivégek, kenyérdarabok, nem engedte el, nem rakta félre, bármerre is mozgott, válla kissé előre dőlt, szeme lefele nézett, mintha keresne valamit, saját udvarában volt, mondhatnék gangot, erkélyt, nagyobb szobát is, közlekedőt, körfolyosót is, nem viselkedett másként, nem hatott idegennek,  tette a dolgát, kussolva néztem, mire és merre megy egyedül, nem volt társa, cirokseprűje srégen elvékonyodott, hegyessé vált, elkopott, hiányzott az egyik vége, keze, válla folyamatosan mozgott, lassítva lépett előrébb, a csikkeket, papírfecniket, száradt levelet söpörte módszeresen össze egy-egy csomóba, sárga mellénye nem volt, önkéntes lehet, de honnan, vetettem el magamban ezt a feltevést, kupacokba terelte a szennyet, nem kavarta fel a port, néha vissza-visszalépett, ha az arra járók közül valaki mégis elszórt valamit, és elszórt, megszokásból, hanyagul, könnyedt mozdulattal szabadulva meg attól, amit összegyűrt keze, ő kívül lépett a kordonoszlopokon, az úttest szélét seperte, a piros lámpa előtt megálltak a kocsik, a vezetők csak bámultak, miféle  bogaras vénasszony van mellettük, akit nem szabad elsodorni, mégha mellénye nincs is (rajta) mondaná később az, aki fennakadt azon, hogy lassítania kellett a zöld lámpa ellenére,  ahogy láttam, számára nem voltunk jelen, jelen csak ő volt, agymosottan is, valamit összekevert, de nagyon, a közteret és a gangot, folyosót, nem filmezte senki, hogy mozgóképpel dokumentálja közönyünket, és a nyilvánvaló tévedését annak, akinek cirokseprűje volt, biztosan ő tévedett, talán mi tévedtünk, meséhez szokott szemünk és fülünk azt kivánta, hogy felrepüljön és fejünk felett lebegjen, akkor azonosítani tudtuk volna, ki ő és miért olyan magabiztos, szemtelenül magabiztos a saját udvarában.