„Csak ruha kellene. De hogyan szerezzen? Közvetlen előtte nyílik egy ajtó.” Látja magát, ahogy egy pizsamában  öntudatos léptekkel menekül az átkozott néger elől, s közben itt is ott is kinyílik egy egy ajtó, mintha az egész Grand Hotel most kelne életre. Utálta a kinyalt cuccban bóklászó személyzetet, mindenkit utált. Mintha mindenki rám vadászna egyenként minden egyes személynek az lenne az életcélja hogy lebuktasson, nem is hogy lebuktasson, az hogy én adjam fel, hogy füstölgő idegekkel beismerjek mindent... mindent, amit nem én követtem el.

Kajálni

A redőnyökön betörő fehér fénypengék felszeletelik a teret, sőt a falakba is lyukakat vernek. Madonna, nyakán is energiafolt ég. Pattanásig feszül, mint a rövidtávfutó rajt előtt. De hogy egyre fakul a poszter, az biztos. Ha nem is láthatóan, persze. És tágul. Talán már az egész falat befogná a pop ikon arca, de vele egyetemben nő a fal, a szoba, és az elmetszett térdarabok gyorsulnak szerteszéjjel, hátrálnak a folttól, ahogy a halálfélelemtől remegő katona lép hátrébb, a ráfogott puska elől. De mindez csak egy fényfolt. És semmi sem mozdul. 
   A sárga falakon még négy-öt poszter. Kék könyvespolc. Íróasztal. A jobb sarkában egy félretolt Rejtő kötet. A könyvespolcon néhány plüss állat, mellettük egy kő. 
 Na és a föld tele széthajigált ruhadarabokkal. Egy megviselt farmernadrág, egy lila póló, anorák, két zokni. Egy sötétkék és egy piros. Aztán még egy sötétkék. Két egymásba fonódott öv.
 Véhá felült.  Kicsit hülyén érzi magát a savanyú fényben a lány rajtacsüngő tekintetével, nyeszlettnek, soványnak is. A háta csupa apró pattanás. Tekintete rendszertelenül  vonagló bordáira esik: fel alá hullámzanak, nem igazán érti miért liheg, hiszen csak most ült fel. Lélegezz mélyeket. Kihúzta magát, lassan próbál minél több levegőt magába szívni. Beleköhög. A dohányszaga csak úgy ömlött a torkából, és szomjas is. Szomjas voltam. Ahogy a görcsös köhögés összerántotta újra meg újra látta nevetségesen vajúdó vézna testét: a combjai élettelenek voltak, mint egy kirakatbabé, a hasán ferde forradásnyom, szokványos vakbélműtét. Mintha valaki a kamerát rángatná, miközben a sajnálatot keltő főhős a dolgát végzi, fürdés előtt. Valami ruha kell. „Csak ruha kellene. De hogyan szerezzen? Közvetlen előtte nyílik egy ajtó.” Látja magát, ahogy egy pizsamában  öntudatos léptekkel menekül az átkozott néger elől, s közben itt is ott is kinyílik egy egy ajtó, mintha az egész Grand Hotel most kelne életre. Utálta a kinyalt cuccban bóklászó személyzetet, mindenkit utált. Mintha mindenki rám vadászna egyenként minden egyes személynek az lenne az életcélja hogy lebuktasson, nem is hogy lebuktasson, az hogy én adjam fel, hogy füstölgő idegekkel beismerjek mindent... mindent, amit nem én követtem el. Egy csontos, fakó kéz, őszülő szőrzettel, kitesz valami ruhát. „Lesz, ami lesz!...”
 Hátrapillantott a lányra. Hátha valahogy segít, egy mosollyal, vagy bármi. Semmi. Felállt és odalépett a nadrágjához. Finoman belerúgott hátha előkerül az alsónadrág. Nem volt benne. Le akart hajolni. Szégyellt.  Elképzelte önmagát hátulról ahogy épp hajol le. El akarta ütni valami poént, de ilyenkor soha semmi nem jut az ember eszébe. Lépett egyet oldalra aztán, lassan nagyon lassan leguggolt. Benyúlt a nadrágjába – szinte előre bukott –,  de  nem volt ott, amit keresett. Egyre jobban érezte a lány perzselő tekintetét, a hátán, és sehol se látta a boxert. Felfedezte az öveket. Beleborzongott.  A sípcsontján és a karján libabőrös lett.
– Ezt keresed? – jön a kérdés az ágy felől, miközben egy piciny láb (a nagyujján enyhe bőrkeményedés) kitol a paplan alól egy szövetcsomót.  Közben a kéz még szorosabban magához öleli az ágyneműt. Nem néznek egymás szemébe. A fiú elvigyorodik, látja magát anyaszült  meztelenül, egy gázmaszkkal a fején, géppisztollyal a kezében ahogy bokáig áll a vízben és várja hogy az ablakon belépő alak felkapcsolja a villanyt. Még egy pillanat, egy kettő három, tulajdonképpen rajta áll vagy bukik minden, csak meg kell várni a megfelelő pillanatot, addig kár tenni is bármit, itt is ugyanaz a helyzet, volt már itt, érezte már ezt, és akkor se volt jó, és még egy pillanat és akkor már nem is kell várni azt a kurva kattanást, hogy végre a falhoz kenje  azt a trógert ő a lopakodó herceg, aki úgy inkognitóban, egy kattanáson, minden. 
–Igen.

***

Most már biztonságba érezte magát. Próbálta természetes mozdulatokkal begombolni a gombokat a sliccen. A cipzárosat kellet volna venni. Már mindegy. Odalépett az ablakhoz, hogy felhúzza a redőnyt. Ahogy megfogta a kötelet, meglepte saját erőtlensége. Ha már idelépett csak felhúzza, ha beleszakad is. Mit gondol a másik hátul? Teljes súlyával belekapaszkodott a zsinórba, próbált figyelni arra, hogy arca ne torzuljon el, hogy vézna felsőteste legalább energikusnak látszódjék, ha nem is erősnek, közbe egy fénydarab pont a szemébe került, hülyén hunyorgott.
„A fiatalember zsibbadtan áll, kezében a pohárral. Érzi, hogy valami katasztrófa történt... Végre a szemközti tükörben meglátja magát, és sarkáig végigfut rajta a hideg.” Élveztem ezt a pillanatot. Azt a tizedmásodpercet ahogy az agyad backtrackingel, ahogy minden megtörténik, botrány és szégyen, lebukás, teljesen képtelen esetek is hogy, a terem közepére szarok, csak úgy spontán, hogy megerőszakolom a mellett álló hölgyet, mindenki szeme láttára, vagy hogy esetleg minden tovább csúszik, mint egy  szán amelyik megakadt, és egy finom rúgással... 
Aztán mind egy pocsék komédiában pont a legrosszabbkor engedett a szerkezet: elvesztette egyensúlyát előrebukott, beverte a fejét az ablakpárkányba. Megint visszanéztem. Remélte hogy nevetnek rajta, de a lány egykedvűen, sajnálat nélkül nézte. Véhá elmosolyodott. Hátha csak egy picit visszakap belőle, de a lány csak lehunyta a szemeit és bal kezével megdörzsölte álmosan.
Kint a blokkok csak deréktól felfele látszottak az ablakból, semmit mondó pózban, mintha kicsit gúnyosak lennének, és életerősek. Lehet irigyelni ezeket a szürke falakat? Ha lehet, Véhá ezt érezte. Hogy jó lenne naphosszat állni a fényben. Vagy legalább egy slukk. De mégis csak állni kéne ilyen egyszerűen és szögletesen, őszintén. Ezek kibírnak mindent. Még az emberi közönyt is. Vajon hány éve állnak itt, anélkül hogy bárki bár egy jó szót. És semmit sem változnak. Változatlanok. Véhá úgy érezte, hogy fél perc alatt többet változott, mint ezek a betontömbök évtizedek alatt. És néha sok mindent, szinte mindent odaadna egy jó szóért. Vagy egy slukkért. Lassan az ajtóhoz léptem. Egy pillanatra teljesen elborult az agya, ahogy néztem a szerencsétlent. Rendben van hölgyem, feladom. Magam. Én vagyok a gyilkos. Tudja ez egy olyan könyv, ahol a gyilkost keresik. Itt vagyok. Én vagyok? Mi vagyok? Ja hát igen „Jáva Réme”. Néha kicsit kiesek a szerepből, de hát egy gyilkosnak is lehetnek rossz pillanati. Feladom. És most távozom, ha nem haragszik.
– Hová mész? – kérdezte a lány, fázósan magára húzva a takarót, hogy csak kerek arca látszódjon, az orráról felfele. A válasz mély böfögés szagú, dohány ízű hangon jön, szinte kitör, mint a kifakadó pattanás.
– Kajálni.