Irodalmi Jelen

Danyi Zoltán: Szorítástól fehér ujjak - novella

2009. december. 15. - 14:45

A lopás a koncentráció legmagasabb foka, a lecsupaszított jelenlét, a pillanat teljessége. Még több: lehetőség arra, hogy akit megrövidítünk, lerázza magáról a kötődéseket. Ebben rejlik a kihívás. Meglopni valakit úgy, hogy egy belső fordulat legyen a következménye. A legtöbben persze csak dühöt és haragot, vagy bánatot és tehetetlenséget éreznek...

Danyi Zoltán

Szorítástól fehér ujjak

Hajnali négykor kelek. Gyertyát gyújtok, az alacsony asztalkán hideg zöld tea vár, minden este odakészítem. Iszok egy kortyot, majd elvégzem a bemelegítő gyakorlatokat. Ha volt valamilyen álmom, hamarosan elfelejtem. Elpárolog, mint a folyóból a meleg, pirkadat előtt.
A tea és a bemelegítő gyakorlatok, ez tehát az első.
A gyertya lángjánál ezután vékony füstölőpálcát gyújtok, beszúrom a rizsszemek közé. Keresztbe tett lábbal a párnámra ülök, és a kilégzésre figyelek. Az alhas hullámzására, ahogy a levegő lassan elhagyja, majd újra megtölti a tüdőt, aztán ismét elhagyja, és megint megtölti, lassan. A légzés egyre mélyül, feloldódok ebben a könnyű hullámzásban. Levegővé válok. Mintha magamat lélegezném ki és be.
Háromnegyed órán át ülök így, körülbelül háromnegyed óra telik el, amíg zsibbadni kezdenek a keresztbe tett lábak. Felállok, meghajolok, nyújtógyakorlatokat végzek. Hogy a gondolatok ne árasszanak el, az izmok működésére koncentrálok, leginkább azokra a helyekre, ahol a zsibbadás a legjobban éget. Fokozatosan megszűnik a fájdalom, többé nem találni a helyét sem. Másik füstölőt gyújtok, visszaülök, és újabb negyvenöt perc telik el. A fák mögött kel a nap, a levelek és az ágak fellángolnak. A szoba megtelik fénnyel, a sárga függönyön át vaníliavirág árnyalatai vetülnek a falakra. Távolabb a parton van egy templom, reggel hatkor harangoznak először. Ekkor felkelek és meghajolok. A reggeli gyakorlás ezzel véget ér, elfújom a gyertyát.
Négy éve már, hogy minden napom így kezdődik. Minden napom, mondom, mintha a nap az enyém lenne. Pedig nincs semmi, amiről azt mondhatnánk, a miénk. Felfogni, belátni és elfogadni, hogy senki és semmi nem a miénk: kezdetben ez olyan megrázó, mintha az addig szilárdnak hitt talaj egyszer csak hullámozni kezdene, és ami addig mozdulatlan volt, most egyszerre lengene és lobogna, és rázkódva ingadozna. Vagy mintha a százszorszép egyik napról a másikra fekete virágokat kezdene hozni. Pontosabban nem most kezdene feketén virágozni, hanem éppenséggel az válna ekkor nyilvánvalóvá, hogy mindig is fekete volt, csak eddig nem vettük észre. Ez ejtene zavarba, a szemünk tévedése.
Először csak elviselni szerettem volna, túlélni, részvét nélkül tekinteni mindent a maga csupaszságában. Nincs semmi, ami a miénk lenne, gondoltam, elfolyik minden, és ebben az áramlásban nincs semmi állandó, csak az eltűnések és megjelenések fáradhatatlan tengelye, amely mentén el nem múló ideiglenességben sodródnak a dolgok. Néha a közelünkbe úszik valami, csaknem tapinthatóan közeli lesz, azután megint távolra viszi az áramlat, mintha soha nem is létezett volna a számunkra. Ebből értettem meg, hogy amikor közel van és megtapinthatom, akkor sem az enyém, és amikor távolra kerül és elsodorja a víz, akkor sem másé.
Előbb csak elviselni szerettem volna, túlélni valahogyan.
Arra a pontra jutottam, ahol nyilvánvalóvá kellett válnia a távolságnak köztem és a pillanat között. Nem szakadéknyi volt ez a távolság, nem is egy nagyobb rés vagy hasadás, hanem csupán egy hajszálvékony repedés. Időben észrevettem, és tudtam, hogy itt meg kell állnom. Nem voltam összhangban a pillanat ritmusával, és összezavarodtak a dolgok. Nem hangulat volt ez, noha sajátos hangulattal járt. Nem mondanám állapotnak sem. Inkább egy hely, ahol megálltam, ha nem is önszántamból, és alkalmas perc nyílt arra, hogy keresztülnézzek a repedésen, amely köztem és a valódi pillanat között húzódott. És ebbe a percbe beleremegtem. Ideje volt, hogy dermedt tagjaimat átjárja valami remegés. Ideje volt, hogy helyrebillenjen, ami elmozdult, és aminek az elmozdulása eredményezte a hajszálnyi repedést.
A gyakorlás után megreggelizek, magokat és szárított gyümölcsöt eszek. Utána friss teát főzök, és forrón iszom.
Dolgozni leginkább délelőtt szoktam. A nyolc és kilenc, valamint a tizenegy és dél közötti időszak a legkedvezőbb számomra. A lebukás veszélye ilyenkor a legkisebb.
Olyan makacsul ragaszkodunk ahhoz, amiről azt gondoljuk, hogy megszereztük, olyan erősen markoljuk és szorítjuk, hogy az ujjaink egészen elfehérednek. Emiatt lettem tolvaj. Megszerezni és birtokolni, hozzájutni és megtartani, ebben merül ki minden igyekezetünk. Kerítések, rácsok, lakatok, zárszerkezetek, bonyolult védelmi megoldások egész rendszereivel próbáljuk megőrizni, amit a birtokunkba vettünk. Mennyi hiábavaló erőfeszítés, mennyi felesleges gond, mennyi elfecsérelt igyekezet. Hiszen ha akarom, úgyis elveszem. Egyébként sincs semmi, ami a sajátunk lenne, legfeljebb használjuk vagy mellettünk van egy ideig. Védeni, óvni, őrizni bármit: korlátoltság és félreértés. Amióta erre rájöttem, nem zárom az ajtóimat.
A munkám során két módszerrel élek. Az egyik, hogy kihasználom a maga egyszeriségében kínálkozó alkalmat, a pillanatot, ez azonban kevesebb sikert ígér, legalábbis ami a sajátos céljaimat illeti. A másik módszer körülményesebb és kockázatosabb, de több eredménnyel kecsegtet és gyümölcsözőbb. Türelmesen kifigyelem a lehetőségeket, a beavatkozást körültekintően előkészítem, és a legmegfelelőbb pillanatban csapok le.
Még mielőtt bárki is félreértene, valamit tisztáznom kell. Nem egyszerű tolvaj, nem is rabló vagy betörő vagyok. A szándékaim ennél azért magasabbak. Nem olyasmit lopok el, ami drága vagy értékes, ezt meghagyom a kezdőknek. Én ennél többet akarok: lehetőleg azt veszem el, ami a legközelebb áll a célszemély szívéhez. Így akarom felnyitni a szemét. Lopni nem bűn, lássuk ezt tisztán. Egyébként is alig valami van, amit valódi bűnnek nevezhetnénk. Ez pusztán felfogás kérdése. Ha valaki azt gondolja, hogy ezzel önmagamat mentegetem, elég nagyot téved. Hogyan lehetne ellopni bárkitől valami olyasmit, ami nem az övé? Nincs semmi, ami a miénk lenne, így semmi sincs, amit el lehet lopni. Márpedig ekkor lopásról sem beszélhetünk.
A lopás a koncentráció legmagasabb foka, a lecsupaszított jelenlét, a pillanat teljessége. Még több: lehetőség arra, hogy akit megrövidítünk, lerázza magáról a kötődéseket. Ebben rejlik a kihívás. Meglopni valakit úgy, hogy egy belső fordulat legyen a következménye. A legtöbben persze csak dühöt és haragot, vagy bánatot és tehetetlenséget éreznek. Némelyeknél ehhez a kiábrándultság társul, esetleg bosszúvágy önti el őket. Érzelmek és indulatok kötelékében vergődnek, mintha zsinórokon rángatnák őket. Nem valami hízelgő távlatok. Ritkán, egészen kivételes esetben mégis történik valami, és a féktelen haragot vagy az ostoba bánkódást, még egyszer mondom, nagyon ritkán: felváltja valamiféle megkönnyebbülés, felszabadulás.
Bármihez vagy bárkihez ragaszkodunk, minden kötődés teherré válik egy idő után. A kötelmeink elsősorban terhet jelentenek, feltétlen engedelmet, ami nehéz és kimerítő. Be nem vallott vágy támad bennünk arra, hogy legalább kis időre fellélegezzünk, egy percnyi nyugalom, ennyi kellene. Ha valaki a megfelelő pillanatban ellopná tőlünk azt, amihez ilyen bonyolultan kötődünk, végre megszabadulnánk. Ezért nem bűn a lopás. Éppen ellenkezőleg, olykor üdvözítő beavatkozás.
Nem mindig értékes és drága az, amit lenyúlok. Kezdetben, a legelső időszakban napszemüvegekkel próbálkoztam. Tombolt a nyár, a nap metsző sugarakkal tűzött, sokan viseltek napszemüveget. A legtöbben önmaguk lényegi részének tartották a napszemüveget, ők voltak az elsőszámú kiszemeltek. Például az a jéghideg tonikot szopogató, szélesen kacagó szőke lány, aki hibátlan hófehér fogaival oly gyengéden harapta össze a püspöklila szívószálat. Milyen jó lett volna, ha sikerül ráébresztenem, hogy létezik egy más, egy elsötétítés nélküli valóság.
Ezek a korai próbálkozások azonban sajnos alig vezettek eredményre. Sőt, nem ritkán az is előfordult, hogy ezek a fiatal lánykák többszörös hévvel vetették rá magukat arra, amiről szerettem volna leválasztani őket.
Szeretek biztosra menni. És szeretek olyan pontos lenni, mint egy bekötött szemű íjász. Nem ritkán mindössze néhány másodperc áll rendelkezésemre, hogy a helyzetet felmérjem, vagyis hogy megbecsüljem a célszemély alkalmasságát. És sajnos csak a legritkább esetben áll módomban ellenőrizni, hogy eredményes volt-e a beavatkozás.
Délelőttönként mintegy másfél órát töltök el a kedvelt teázó napsütötte teraszán. A felszolgálók, a vörös hajú fiú és a fekete lány jól ismernek már. Külön edényben hozzák a forró vizet, külön tálkán a teát, hogy úgy készítsem el magamnak, ahogy szeretem. Minden csészéhez külön áztatom a tealeveleket. Ha a forró víz elfogy, feltöltik az edényt.
Manapság már nemigen szoktam az utcán dolgozni. Nemcsak azért, mert nagyobb a kockázat, hanem mert a magam nem mindennapi kitűzéseit illetően az utcai lopás pusztán esetleges eredményeket ígér. A módszereim jóval árnyaltabbá és kifinomultabbá váltak az évek során, mintha a legapróbb szemű homokkal csiszoltam volna őket, hogy elérjék az érzékenység és rugalmasság legfelső fokát. A hangsúly már nem a cselekvésen, nem a mozdulaton, nem az elkövetésen van, hanem az összpontosításon, a koncentráció élén. És ezen a ponton megint csak a bekötött szemű íjászt kell említenem. A koncentráció élesítése, ezzel egyidejűleg minden erőfeszítés visszavonása és az érzékek eltávolítása kell ahhoz, hogy a mozdulat hibátlan legyen, és ha a szükségtelen leválasztása eredményes, a mozdulat közelébe kerülhet a tökéletesnek: a megfelelő erővel kifeszített, se nem túl laza, se nem pattanásig ajzott húrról kilőtt nyílvessző beletalál a céltábla közepébe.
Az életmódom visszafogott. Költségem alig van, keveset igényelek. A zöldségesnél paradicsomot, paprikát, uborkát vásárolok, zöldborsót, sárgarépát és hagymát. Nem sok pénzre van szükségem, elég havonta egyszer-kétszer felkeresnem Delegát. Régóta ismerem, megbízható, nem szokott átverni, mindig tisztességgel fizet. Igaz, ennek más, személyesebb oka is van, Mareetának hívják. De ezt most nem szeretném részletezni, talán később visszatérek rá.
Az utóbbi időben csak a töredékét értékesítem annak, amit megszereztem, és így csupán a legszükségesebb esetben fordulok Delegához, hogy eladjak valamit a holmik közül. Elhatároztam, hogy a kereskedést a legszükségesebbre korlátozom. Nem a pénzért teszem, amit teszek.
A bevásárlás után hazatérek. A paprikát, a paradicsomot, az uborkát kockákra vágom, szezámolajjal meglocsolom. A zöldborsót, a sárgarépát és a hagymát alacsony lángon, lefedve megpárolom. Evés előtt meggyújtok egy füstölőpálcát, és amíg ég, nyújtógyakorlatokat végzek, majd keresztbe tett lábbal a párnámra ülök, és a kilégzést figyelem csendes elmélyedésben. A levegő kiáramlik a tüdőmből, elhagyja a testem, elvegyül a kavargó füsttel. Szétoszlik a levegőben. Visszatér oda, ahonnan belégzéskor elvettem.