Zsidó Ferencz: A látogató

Néhányan köszöntek neki, néhányaknak ő is köszönt. Hűvösen, távolságtartóan. Persze, tudom, hogy te vagy, te tanítottál meg békát felfújni, szalmaszálat a s..., szájjal addig pumpálni belé a levegőt, míg felrobban, belei a pofádba, a szemeid közé loccsannak; de hát az már olyan rég volt, különben is fúj! Igen, arra is emlékszem, hogy veled estem bele a ganélébe, giliszta után turkáltunk, hogy horgászni menjünk; amikor hazaállítottunk, csöpögött a ruhánkból a lé, édesanyánk azt se tudta, sírjon-e, kacagjon-e; de hát ez is olyan rég volt, már röhögni se lehet rajta.

Gerendás Tamás, a sikeres vállalkozó elsősorban önmagával volt közeli  viszonyban.
 Szomszédjaival nem tartotta a kapcsolatot, nem köszönt nekik. Látogatókat nem fogadott. Rokonait évek óta nem kereste fel, tán már meg se ismerte volna őket. Istennel is így volt valahogy. Ha találkozhatott volna vele, amit egyébként nem tartott valószínűnek, minden bizonnyal köszönés nélkül ment volna el mellette, idegenként.
Ő maga sem értette, miért döntött úgy, hogy egyik üzleti útját megszakítva hazalátogasson szülőfalujába. Csak egyszerűen meghallotta, hogy falutalálkozó lesz, beült az autójába, hogy a központban aztán fintorogva szálljon ki, sárba, tócsákba lépve. S ezek még azt mondják, morogta közben, hogy szereti őket az Isten..., elméletileg kánikula van, egy hete mégis egyvégben esik, s még ma is, a falutalálkozó tiszteletére...
Szülei jó pár éve halottak voltak, a családi házat eladták, így Gerendás Tamásnak nem volt hova menni, kit felkeresni. Ezt különben nem is bánta, csupán gyermekkora levegőjébe akart beleszippantani, aztán visszaülni az autóba, lábát előtte gondosan letakarítani, s visszahajtani az üzleti ügyek világába. Kis lírai intermezzo, a fene tudja, mi szükség van rá. Néhányan köszöntek neki, néhányaknak ő is köszönt. Hűvösen, távolságtartóan. Persze, tudom, hogy te vagy, te tanítottál meg békát felfújni, szalmaszálat a s..., szájjal addig pumpálni belé a levegőt, míg felrobban, belei a pofádba, a szemeid közé loccsannak; de hát az már olyan rég volt, különben is fúj! Igen, arra is emlékszem, hogy veled estem bele a ganélébe, giliszta után turkáltunk, hogy horgászni menjünk; amikor hazaállítottunk, csöpögött a ruhánkból a lé, édesanyánk azt se tudta, sírjon-e, kacagjon-e; de hát ez is olyan rég volt, már röhögni se lehet rajta. Hogyne, terád is emlékszem, pontosabban az első közös nőnkre, felváltva jártunk hozzá, férfivá tett, szöszmötöltünk rajta, mígnem összevesztünk fölötte, hogy kié legyen, ezalatt ő egy harmadikat szemelt ki magának... De minek emlékezni? Ma, mert pénzem van, annyi nőm van, ahányat akarok. Te meg..., persze, veled konfirmáltam. Abban az évben csak ketten voltunk. Bőszen tanulgattuk a kátét, el is nyekeregtük, megkaptuk az emléklapot, hogy utána jó darabig ne is dugjuk az orrunkat a templom felé. Heccből. Isten haragjától nem féltünk, mert meg voltunk győződve, hogy nincs. Nem haragja, hanem Isten. De mit számít ez ma?
Gerendás Tamás lézengett, váltott pár emberrel néhány kelletlen szót, körbejárta a falut, vonogatta a vállát, hogy azt mondja, mindez teljesen hidegen hagy. Aztán a harang is megszólalt, istentiszteletre hívta a helybélieket, hazalátogatókat. Gerendás Tamás megadással bólintott, ám legyen, én is bemegyek, na, nem meggyőződésből, csak. Sokan összeverődtek. A pap szinte megilletődve nézett végig a tömegen. Megszokta, hogy öt-hat öregasszonynak kell prédikáljon, őket kell szidja a többiek távolmaradásáért. Ezúttal nincs helye a feddésnek, ez az áldásosztás ideje. De kijár-e annak is az áldás, aki csak ilyen alkalommal jön el?
Gerendás Tamás a hátsó sorban ült le, a prédikációra nem nagyon figyelt, de azért jól érezte magát. Jólesett a bambulás. Meg volt elégedve magával, főleg annak utána, hogy a pap szájából elhangzott, Isten számára többet ér egy megtérő bűnös, mint egy erényei tudatában lévő hithű („Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik”). Nem mintha önmagát felmagasztalónak vagy megalázónak vélte volna magát, csak, mert ez a kinyilatkozás olyan jól hangzott. Hatására a Miatyánkot a tömeggel együtt hangos szóval mondta el, mint egykor konfirmálása alkalmával. Aztán felcsendült a záróének, az emberek pedig ünnepélyesen felálltak, hogy elhagyják a templomot. A kijáratnál persely állt, abba mindenki aprópénzt dobott. Amikor Gerendás Tamásra került sor, ő egy nagy címletű papírpénzzel rukkolt ki, szinte százszor annyit téve a perselybe, mint a többiek. A mellette állók felmorajlottak, nemsokára mindenki tudott Gerendás Tamás hőstettéről. Az emberek tisztelettel néztek rá, a pap alig láthatóan meghajolt feléje. Ennyit csak megér az én üdvöm is, mormolta Gerendás Tamás félhangosan, közben szidva magát, miért volt ilyen tökkelütött, hogy nem hozott aprót magával...
A templomból kijőve a futballpályán az improvizált sátraknál megevett két flekkent, de nem esett jól neki, mert mellette csámcsogtak, és hangosan böfögtek. Hogy ne csömöröljön meg, megivott egy kólát. Utána még kis ideig téblábolt, a tócsákat óvatosan kerülgetve, aztán beült az autójába, s hazaindult. Nem köszönt el senkitől, minek azt. Az út szélén stopposok álltak – a falunak nem volt buszjárata –, de Gerendás Tamás nem vett föl senkit, arra gondolva, hogy csak összesároznák kedvenc autóját.
Otthon elégedetten bújt ágyba, másnapi üzleti ügyeit tervezve. A falutalálkozóról egészen megfeledkezett. Később nyugodt szívvel aludt el, éjszaka azonban bekopogott hozzá az Isten, és Gerendás Tamás tudta, azért jött, hogy megköszönje a perselybe tett hatalmas pénzt, és hogy őt nem lehet nem fogadni, mint a többi látogatót. Ettől kiverte a hideg veríték.

Megjelent 2003 májusában az Irodalmi Jelenben