Jelige: TRITONA – Otthon, Zivatar, Megtért ábrándok

Jelige: TRITONA

Nem vagy egyedül, összekötnek az ősi lángok,
A közös szó, a tüzesen lobogó vágyak,
A tiszta képekben egyesülő álmok,
Az élénken felfénylő aggódó társak.

Otthon
 

A világ közelebb van, mint gondolnád,
Ne a betonfalakon túl keresd,
S ne ott, ahol a gyönyör vár rád,
Csak a szívedben dobogó életet szeresd.
 

Az első dobbanás csupán egy pillanat volt,
De életed eggyé vált a mindennel,
Az idővel, mit a vágy a szerelembe sodort,
És teletöltött ábrándozó reménnyel.
 

Nem vagy egyedül, összekötnek az ősi lángok,
A közös szó, a tüzesen lobogó vágyak,
A tiszta képekben egyesülő álmok,
Az élénken felfénylő aggódó társak.
 

Mertél hinni és bízni, várni és álmodni,
A csalódásba szíved bele nem rokkant,
Mert megtanultál győzni és nevetni,
S végre levetni minden aggódó rosszat.
 

Mindez egy szívdobbanással kezdődött,
Büszke vagy magadra és a sorsodra,
S a gyökérre, mely a szülőföldhöz kötött:
Az örökös napfényben aranyló otthonodra.
 

Zivatar
 

Egyedül álmodozol és egyedül vársz,
Magadban áhítozol és magadban vágysz.
Kéred a kérlelhetetlen mindenséget,
És megszeged korábbi ígéreted.
 

Azt mondtad, a szemed mindig csillog,
Még akkor is, ha odafent egy csillag sem ragyog.
Még akkor is, ha a hold fénye csak kényszerből,
Lopva szökik meg a fellegek börtönéből.
 

Az eső csak hull, végtelen közönnyel,
Körbeomlik körülötted és csak vezényel.
Arra menj, amerre nem akarsz,
Oda, ahova a köd az énedre homályt akaszt.
 

Magával ragad, de hirtelen elindul belül egy rög.
Látod: csak a kezedre hull és lecsöpög.
A tenyered csillog, fény ragyog benned,
Az eső lehozta a csillagokat neked.
 

Még mindig a felhők mögött vannak,
Nem látod fent őket, de élnek és veled ragyognak.
Csak nézz magad elé és láthatod a csillagokat,
Ahogy körbefonják életvonalaidat.
 

Újra látod álmaid legszebb álmait,
Bízol magadban és ez az, ami újra felbátorít.
Végre magad vagy és többé már nem zavar,
Hisz tudod, hogy így üdvözöl téged a zivatar.
 

Megtért ábrándok
 

A napfényben ébredt,
És csak remélte,
Hogy nem egy romlott világba tévedt.
 

Szilárd hit táplálta,
És csak várta,
Ki lelkét egy kósza ábrándba zárta.
 

A szél simogatta,
És csak akarta,
Hogy vágyakozását valaki viszonozza.
 

Az óhaj vágyba ringatta,
És csak egyet kért,
Azt, ki nevét a széllel lelkébe íratta.
 

Az éj arcon csókolta,
És csak álmodta,
Hogy ott van vele, kinek sóhaját szíve dobolta.
 

A csillagok ráragyogtak,
És csak mosolygott,
Arra, kinek gondolatai csak róla ábrándoztak.
 

A fák fölé magasodtak
És csak hívta,
Azt, kinek vágyszirmait pillantásai örökbe fogadtak.
 

A patak felé sóhajtott,
És már tudta,
Már vele él minden, mit szíve eddig óhajtott.