Jelige: ZÉTA – Könyörgés, Vihar, Requiem

Jelige: ZÉTA

Újra csak előre, sohasem hátra
Repíti Őt a halhatatlanságba
S mi, kik maradunk, nem feledjük soha
Szívünkben él, akár a nóta, „az a régi nóta”!

Könyörgés

Magyarok Nagyasszonya, Szent Anyánk
István Neked ajánlotta népét s a hazát
Tekints hát ránk, bűnösökre, kegyesen
Patrónánk, hallgasd meg szerencsétlen nemzeted
Ne legyen ellenség Koppány vezér népe
Ne folyjék fölösen a somogyi legények vére
Krisztus Fiad előtt könyörögj érettünk
Elfogyunk mint gyertyaszál, mindnyájan elveszünk
Emeld fel zászlónkat, lobogjon büszkén a szélben
Köszöntsön reánk jólét s ezeréves béke!

Vihar

Ólomszínű felhők tornyosulnak
Szél hozza a vihar szagát
Lobogtatja bíbor- fekete pántlikáját
Hideg fuvallat rohan az erdőn át
S lehajtja fejét a kisvirág

Mintha csak erre várt volna
A természet kinyitja pokolkapuját
Menekül ember, vad ki merre lát
A vackába húzódott, remegve vár
Megtanulja rettegni félelmetes urát

Erőt merít az őszi szél
Míg nappal dúdolt víg dalocskát
Most ordít, bömböl, részegen kántál
Játssza vérszomjas harci dalát
Vöröslő arccal fújja trombitáját

Lecsap újra meg újra
Mint prédára leső orvvadász
Pusztít mindent, érzi a vér szagát
Ledönti a büszke sziklát
S derékba töri a százéves fát

A patak, ki szelíden csobogott
Hullámai hátán ringatódzott a napsugár
Most zúg, hömpölyög árkon-bokron át
Mint éhes vadállat, kitátja pofáját
És lenyel mindent, mit útjába talál

Leszáll az éj, bújnak a csillagok
Árnyak feledtetik a nappali pompát
A hold is felhőbe rejti sápadt arcát
Eltakarja szemét, ki még lát
Oly rettenetes e féktelen tobzódás

Gyász színű az erdő
Villám tépi szét az éjszakát
Az ég küldi rettenetes robaját
Orkán tépi a lombkoronát
A hegygerincen vágtat a Rémkirály

Könnyes szemmel kél a nap
Szemléli némán a pusztítást
Imbolyog tétován, számbaveszi a kárt
Szellő rebben, a részeg köd tovaszáll
S életet lehel az első fénysugár

Requiem

Nem szól a dal, néma a gitár
Az indiántábor gyászban áll
Torkukon a karcos bor ízével
Szelíd lázadók emlékeznek
A 424- es most az égbe száll
Viszi fanyar mosolyú utasát
Újra csak előre, sohasem hátra
Repíti Őt a halhatatlanságba
S mi, kik maradunk, nem feledjük soha
Szívünkben él, akár a nóta, „az a régi nóta”!